Csak mondd ki! 3.

Jin [POV]

Ebéd után ki se teszem a könyvtárból a lábam, egyszerűen belezúgtam. Képes lennék csupán ebbe a helyiségbe beköltözni, ha lehetne... Halkan énekelni kezdek, miközben újabb kötetek után kutakodom a másodikon. A dupla belmagasság miatt még inkább kijön a tériszonyom, mivel alig fél méterre vagyok a korláttól, ami megvéd, nehogy az elsőre zuhanyjak, ha úgy esik. Fejem hátra bicsaklik, ahogy a magasabb polcokon keresgélek, de az éneklést csak akkor hagyom abba, amikor megérzem azt az édes, férfias illatot...
-Mindig is imádtam a hangodat...- Nam felé kapom a fejem, aki a korlátnak támaszkodva figyel engem. Meg se hallottam, ahogy az ajtó nyikorgott, se azt, amikor a lépcsőn jött felfelé.
- Gyere beljebb. Nem tudom, milyen strapabíró a kórlát- máris visszafordulok a könyvek felé, de amikor észlelem szemem sarkából, hogy meg se mozdul, elé lépek- Nam! Kértem valamit...-morranom le egy szigorú tekintettel, és csuklóját megfogva magam felé húzom. Arca komor, érzelemmentes, de ennek ellenére tekintetében valami furcsa csillogást vélek felfedezni, amit eddig csak nagyon ritkán láttam benne. Zavar, hogy egy szót sem szól, mintha kissé bántott képet vágna. Csendben fordul meg, és indul lefelé a lépcsőn. Épphogy utol érem, mielőtt kimenne. Közé, és az ajtó közé paszírozom magam, így túl közel kerülve hozzá. Túl közel. Nagyon közel. Csupán pár centi választ el tőle, de meg se mozdul. Se előre...se hátra. Csak áll, és kitartóan állja a tekintetem. Mint mindig, úgy most sem tudok semmit sem leolvasni arcáról
- Ne haragudj rám-, de egy valamit egyből megláttam rajta. Mérges, és belül tombol. Ennek is én vagyok az oka, mivel nem foglalkozom vele...
- Miért ne?- a kérdés meglep, főleg a furcsa rekedség a hangjában, amitől még mélyebbnek hat. Utálom, amikor ilyen...zárkózott. Most viszont nem hagyom, hogy emiatt el is hátráljak, egy kecses mozdulattal ölelem át a nyakát. - Mert utálom, amikor eltolsz magadtól-motyogom elhalkulva, ahogy egyből elhátrál vagy két képést, engem lekaparva magáról.
- Hogy tolhatnálak el, ha a közeledbe se engedsz?- megszeppenve nézek vissza rá, de haragon, és csalódottságon kívűl mást nem látok a szemeibe.
- Igen Nam, tudom, hogy eléggé eltávolodtunk egymástól, de...
- Pontosan- biccent is egyet, majd kisurran mögöttem az ajtón. Szóval ő is észrevette. Oké, mindketten tehetünk róla részben, de ha én még időben észrevettem volna, tettem volna ellene... Nem arról van szó, hogy a könyvek tényleg fontosabbak. Namnál senki sem fontosabb nekem, de már ő sem kereste úgy a közelségem, csak amikor már kellőképpen benne voltunk a slamasztikában. Lehet, hogy elvesztettem őt? Nem, nem, nem. Tudom, hogy én is fontos vagyok neki, és nem hagyná ezt... Vagy mégis? Már nem vagyok olyan fontos neki, mint régen? Mint három hete? Már a gondolattól is kiráz a hideg, de tenni ellene nem tudok semmit. Ha ő nem hagyja, akkor már erőlködnöm sem kéne. Vissza se fordulok, már az olvasástól is elment a kedvem. Szobám felé veszem az irányt, miközben egy-két könnycsepptől is megszabadulok, bár fogalmam sincs, miért.
- Jin, te sírsz? Mi a baj hyung?!-mindenki a nappaliban ül, és TV-t néz, már csak én hiányzom onnan. TaeTae azonban nem csak utánam szól, hanem fel is áll, hogy hozzám siessen. Mikor viszont feltartom a kezem, megáll.
- Minden rendben-válaszolok remegő hangon felé se nézve, a lépcsőn már szinte rohanok felfelé. Minden rendben. Soha nem hazudtam még ekkorát... Ott állt előttem. Folyton csak az villogott előttem; Csak mondd ki!. De nem tudtam. Egyszerűen nem ment... Egy szó lett volna csupán, semmi több, mégis úgy kapaszkodott a hangszálaimba, mintha muszáj lenne neki. Este álomba sírtam magam egy pillanat alatt, amitől reggel vörös, kisírt szemekkel ébredek. Még egy hideg zuhany se segít azon, hogy emberi formám legyen, sőt még rosszabb lett. Mint két napja, úgy most is hajam szanaszét áll, arcom nyomott, és ismét Nam pólója van rajtam. Ez van, ha akár egy fél napig nem lehetek a közelébe, ha hiányzik... Lassú, lomha léptekkel megyek le a konyhába, hogy valami táplálékot vegyek magamhoz, mivel tegnap még a vacsorám is elmaradt.
-Jó reg...Jin hyung, mégis mi a fene történt veled?- mint mindig, úgy most is utolsónak ébredek, de TaeTae helyett Jungkook köszönt legelőször.
- Hú de szarul nézel ki, hyung- Jan Di egy hatalmas tockost oszt le a mellette ülő Sugának, aki felszisszenve simít sajgó tarkójára.
- Mekkora egy paraszt vagy, Szívem-sziszegi, majd nekem fordítja 100%os figyelmét- Hogy aludtál?-édesen rám mosolyog, amitől pár pillanatra el is felejtem, mi a bajom. Jan Dinek van egy olyan kisugárzása, amitől mindig megnyugszom. Olyan, mintha a húgom lenne.
- Mint akit agyonvertek...-egy jelentőség teljes pillantást vetek Nam felé, aki lehajtja a fejét eredményképp. Egyből visszanézek Jan Dire, mintha mi se történt volna
-Ma...mit csinálunk?
- Csinálunk? Mármint mi? Együtt?- Jimin nagy szemekkel néz rám, még a kávéját is megállítja szája előtt, amit visszahelyez a pultra- Mi van a könyvtárral?- nagyot nyelek, mielőtt válaszra nyitnám a számat, és a hajamba túrok. Érzem magamon Nam tekintetét, de próbálok ügyet se vetni rá.
- Hát...- lehunyom szemeimet két másodpercre, mielőtt Namra néznék, hogy összeszedjem magam-...az mindegy, nem izgat-legyintek is egyet, amitől Hoseok kezéből még az evőpálcika is kiesik. Elindulok a hűtő felé, mivel a gyomrom már nagyon valami energiaforrás után kiabál.
- Istenem, Jin hyung! Te beteg vagy!-oda se figyelek az engem érő humorosnak szánt szúrkálódásokra, csak a hűtőben kutakodom- Orvosi eset vagy...- egy ivós joghurttal, és egy adag görögsalátával indulok vissza még mindig ignorálva Hoseok poénkodását. Egész nap ki se mozdulok a szobámból, csupán Jungkook jön be hozzám felmérni a terepet.
- Szóval, mi a baj, hmm?- nyammogva ül le mellém, és átnyújt nekem egy sort a mogyoróscsokiból, amit készségesen el is fogadok.
- Nem mondanám, hogy baj...inkább csak fáradt vagyok. Túl sok mindent aggadtak a nyakunkba mostanság-megvonom vállaimat, és beleiszok maknae epres limonádéjába.
-Nam aggódik miattad. Mármint mindenki, de ő a leginkább- legyintek egyet, mintha marhaságot mondana.
-Ugyan. Minden rendben. Tény, hogy már vele se ugyanolyan minden, de komolyan csak fáradt vagyok-megkönnyebbülten felsóhajt, majd egy megnyugodott mosollyal áll fel mellőlem.
- Örülök, hogy semmi komoly. Remélem, holnap már velünk töltöd a napot- ezzel fogja magát, és magamra hagy. Elég későre jár már, amikor ismét kopognak az ajtómon, talán este fél tíz lehet. Meg se szólalok, máris nyílik az ajtó, amiben Jungkook helyett Namot pillantom meg. Egy szó nélkül mellém sétál, és a csuklómat megragadva kezd kifelé hurcolni.
- Nam, mit csinálsz?- egy halvány mosollyal fordul felém, majd vissza előre, és gyorsít a tempón. Főképp meglepődöm, amikor még a villát is elhagyjuk, és egyenesen az erdőbe vonszol. Mi a...? Lemaradtam valamiről? Mi történhetett, amitől még rám is vigyorog? Mintha teljesen kicserélték volna. Jesszusom, remélem, nem kinyírni készül. Egy kijárt ösvényen hurcol maga után még mindig egy szót sem szólva- Hallod Nam? Kezdesz megijeszteni- a víz kellemes, frissítő illata kúszik az orrom alá, és nem hiába. Egy elég nagy tó tárul fel előttem, amibe több keskeny vízesés is zúdul. A holdfény gyönyörűen világítja meg a víz fodrait, ahogy a kis halacskák ugrándoznak ki belőle. Egyszerűen elképesztő. Kíváncsi tekintettel nézek Namra, ahgy felém fordul- Miért hoztál ide?- mosolya hatalmas lesz, és közelebb lép hozzám.
- Igazad volt, eltávolodtunk egymástól. És rájöttem, én is kellek ahhoz, hogy ez megváltozzon. Hiányoztál- még egyszer körbenézek, miközben magamban emésztem a hallottakat. Azért hozott ki ide, hogy rendbe hozza a kapcsolatunkat...édesen elmosolyodom a gondolatra, és visszafordulok felé- Na? Milyen?
-Gyönyörű. Tudod, mennyire imádom az ilyen helyeket...- közvetlenül elém lép, és megfogja a csuklóimat.
- Igen, tudom-lassan hajol arcom felé, amire egy hosszú csókot nyom, majd ellép tőlem, és a víz felé veszi az irányt. A hirtelen távolságtól kettőnk közt hatalmas üresség kong fel bennem, amitől reflexszerűen megyek utána. Nagyot nyelve nézem végig, ahogy megszabadul pólójától, és nadrágjától, egyenesen a tóba sétál, majd merül el a vízben pár pillanatra. Először hezitálok egy kicsit, majd összeszedve magamat, én is egy boxerre vetkőzöm, és követem a példáját. A víz eleinte kellemes, de ahogy beljebb megyek, és rohamosan mélyül is, egyre hidegebb lesz. Mosolyogva úszik ide hozzám, majd egy kiszámíthatatlan mozdulattal a víz alá nyom. Kissé felháborodottan jövök a felszín fölé, de ő csak jót röhög rajtam. Egyből neki esem, és vállánál fogva próbálom a víz alá nyomni, ami fél perc erőlködés után össze is jön- Most menekülj- felsikítok, ahogy gyors tempóban úszik utánam, miközben menekülni próbálok.
- Jesszusom, segítség! Segítség!-hallom a halk nevetését, majd érzem magam körül erős karjait, ahogy magához ránt-Valaki!
- Itt nem hall senki, Hercegnő-vigyorogja, és a következő pillanatban máris a víz alatt találom magam. Percekig elvagyunk ezzel az elfoglaltsággal, viszont egy idő után túlságosan is kihülünk. Lassan úszunk ki, de a parton leülünk a homokba. Én csak berögzülten figyelem a holdfény játékát a vízen, egyszerűen gyönyörű. Főleg, hogy ő is itt van.
- Köszönöm, Nam...- mosolyogva fordulok felé, ő végig engem figyelt.
- Mit köszönsz? Ez teljesen magától értetődő dolog-mosolyog vissza rám, és szemeiben ismét ott van az a bizonyos titokzatos csillogás, amit még most sem tudok hova tenni magamban.
- Általában az emberek ilyenkor kiülnek egy sörre a tetőre, és beszélgetnek. Viszont te elhoztál engem a valószínűleg egyik legszebb helyre a világon- karja, és lába is teljesen enyémnek simul, arca is csupán alig tíz centire van az enyémtől. Mosolya eltűnik, és ismét arcom felé hajolna, hogy puszit adjon, de a halk neszezésre félre kapom a fejem, így ajkaimat éri el. Először mindketten hátra hőkölünk a meglepettségtől, majd én fel is állok, és leporolom magam-V...vissza kéne menni- motyogom összeszedve ruháimat, amiket magamra is veszek. Óvatosan átölel hátulról, és állát vállamon támasztja meg. Már megint...már megint ezt csinálja! Ezzel mindig képes levenni a lábamról.
- Még mindig piszok jól áll a pólóm rajtad-érzem, ahogy elvigyorodik, és pocakomra simítja karjait.
- Helyes-mosolyodom el, és kezeimet övéire teszem, lehunyom szemeimet. Olyan...olyan mintha ő csak az enyém lenne. Hosszú idő után most érzem először, hogy ez elszakíthatatlan...sőt, most már tudom, hogy az- Már vissza...kéne menni, nem? Elég későre jár- lágy csókokkal hinti be arcélemet jelezve, hogy még nem lőtték fel a pizsit-N...Nam...
- Csssh...- csitít el két csók között, miközben megállás nélkül halad államtól felfelé. Egy reflexszerű mozdulattal fordítom felé arcomat, így ajkaink ismét egymást érintik. Viszont most nem hátrálok meg, fél kézzel hátrasimítok tarkójára, és gyengéden csókolni kezdem, amit csupán pár másodperc után viszonoz. Így állunk percekig, egymást csókolva, amikor én válok el tőle. Zsibbadó ajkaimra egyből ujjaimat simítom, ahogy előrefordulok. Hatalmas hülyeséget csináltam, hisz ő szerelmes...valaki másba. De akkor miért csókolt vissza? Lehet csak nem akart visszautasítani? Nem, az lehetetlen! Hisz éreztem...valami erőset, és lehetetlen, hogy az ne lett volna igaz. Lehet, ő is így érez, mint én. Engem szeret.
- Nam, én...- várjunk csak, és ha még sem? Ha most kimondom azt a bizonyos szót, és ő még sem érez így, akkor ez az este hiába való volt. Ezt pedig NEM hagyhatom. Inkább maradok a legjobb barát, és végig nézem, ahogy alakulnak a kapcsolatai, minthogy elveszítsem őt.
-Te?...-elveszi ujjaimat számróról, és egy csókot nyom rájuk.
-F...fázom- motyogom végül, amire egy halk, lemondó sóhajt hallat, és szorosabban ölel magához.
- Mindjárt visszamegyünk, oké? Csak így most jó...