A legtöbb, amit kaphatok...1.

...Mert már nagyon itt volt az ideje egy B.A.P-s fanfic sorozatnak is, gyerekek^^ a páros nem más, mint...*dobpergés*...BANGHIM!
Háhááááá!^^
Álmodtam velük még pár hónapja, és most jutottak eszembe részletek belőle, amiből a sorozatot szántam megírni nektek:DD Most egy álmom válik valóra...szó szerint.
Hihii.
Oké, elismerem, elég C kategóriás poén volt...:DD
De akkor kezdeném is egy bevezetéssel;

Főszereplők: Bang Yong Guk (Bang, másik becenevén Jepp, 17 éves, 180 cm) x Kim Himchan (ukefőszereplőnk úgyszintén 17 éves, 180 cm) [BangHim]
Banda: B.A.P

Himchan [POV]

Hogy miért izgulok ennyire? Hát, hol is kezdjem... Az első alkalom, hogy az éjszakát nem az otthonomba töltöm, a családommal. És sajnos hozzá kell szoknom ehhez, mivel az iskola, ami állítólag szép jövőt biztosít nekem, túl messze van, így kollégiumba kényszerülök. Vázoljuk csak fel a dolgokat...; Új emberek, új város, ráadásul egy idegen egyeddel kell osztoznom a szobán. Lehetne ennél...borzalmasabb? Aish! Nagy esély van rá, hogy nem fognak szeretni, mivel az év közepén érkezni egy új iskolába, nem épp a legszerencsésebb dolog. Sok rémtörténetet hallottam már az ilyen szitukról, és biztosíthatom, hogy egyik sem volt egy leányálom. Megverték, kiközösítették, eldugták a ruháit, miközben tesi után zuhanyozott. Kell ez nekem? Te jó ég, dehogy! És amilyen szerencsétlen vagyok, taxival kellett jönnöm, és az utolsó bíztató pillantás, amit a szüleimtől kaptam az az, ahogy a sofőr lehajt a felhajtóról. A három órás utazás alatt még caak egy percre sem vagyok képes lehunyni a szemem, hiszen azon kattog az agyam, milyen életem lesz ott. Vajon milyen lesz? Nincs több időm ezen gondolkodni...megjöttem. Az iskola hatalmas, és az innen két háznyira álló kollégiumról nem mondok semmit. Kívülről igen igényesnek, és rendezettnek tűnik minden, még az iskolához tartozó kis park is szemfényűző. Ha a suli maga olyan jó, mint amilyen zöld itt a fű, akkor már csak megéri túlélnem a maradék másfél évet. Egyedül cipelem fel a dugig telepakolt sporttáskát, és bőröndöt, amik számos felsőmet, nadrágomat, és egyéb kiegészítőket rejtenek. Az egész életemet szó szerint a kezemben szorongatom... A folyosók kihaltak, valószínűleg óra van már. Percekig lézengek, mire rátalálok az igazgatóira, ahová egy határozotz kopogás után be is megyek.
- Üdv- mélyen meghajlok az igazgatónő előtt, aki egy ezer wattos mosollyal köszönt.
- Óm, biztos te vagy Kim Him Chan, igaz?- felderült arccal áll fel hatalmas asztala mögül, és szürke magas sarkújában kecses léptekkel sétál elém. Kinyújtott kezét egyből elfogadom, és egy félénk mosolyt engedek meg felé- Én Lim Bo Mi vagyok- ahogy hófehér fogai kivillannak mosolya takarásából, csupa tiszteletet, és felsőbbrendűséget sugároz, amivel valószínűleg ugyanolyan rendet tart, mint ahány férfi fejét csavarja el vele- Az osztályfőnököddel csak azután tudsz találkozni, miután kipakoltál, mivel órája van, és amúgy is a negyedik órában lesz osztályfőnöki. Addig is szívesen elkísérlek magam a kollégiumi szobádhoz- a válaszomat sem várja meg, már indul is ki, miután felkap egy mappát az egyik polcról. A folyosó kövein úgy kopog cipőjének a sarka, mintha az épületet akarná összedönteni, de mozdulatai mégis nőiesek, és még az én szemem is megakad rajta. Mivel nincs apakomplexusom, és a húsz évvel idősebb nők sem izgatnak, inkább a berendezést figyelem. Az egész elegáns; fehér, és tengerkék színben tündököl minden, egyedül a növények zöld színe ad egy kis plusszt. Olyan, mintha Görögországba csöppentem volna. Meglepetésemre nem a bejáratiajtón hagyjuk el az épületet, hanem a pincébe megyünk le. Szemeim hatalmasra kerekednek, ahogy a föld alatti alagúton topogunk át. Szóval itt szabadjárásom van, hmm? Nem kell az utcán végig szambáznom, hogy hazajussak? Eléggé praktikis tekintve, hogy télen nem kell eszkimónak öltöznöm, hogy két háznyit sétáljak. Itt is ugyanolyan a színösszeállítás, és egyáltalán nem földalatti hatást nyújt a látvány. Innen is nyílik, egy-két ajtó, amikre mindig más és más van írva; matekszakkör, zeneszakkör, rajzszakkör, médiaszakkör, sport klubb, sakk-klubb, és még sorolhatnám.
- Mivel új diák vagy, én magam mondanám el a legfőbb szabályokat. Mégpedig; este fél tíz után a suli kapuit végleg bezárjuk, azaz, ha kint vagy, kint is alszol. És gondolom teljesen magától értetődő, hogy fél tíz után a szobákat sem szabad elhagyni. Viszont reggel fél ötkor már a takarítók egy része szeret bent lenni, így a bejárás onnantól lehetséges. Továbbá minimum egy szakkörben benne kell lenned, előírás. Természetesen ez részben segít bejutni bárminemű egyetemre, és főiskolára, ezért sokan többet is bevállalnak. Étkezés. Nos, holnap délig maximum jelezned kell, hogy kérsz-e reggelit, és vacsorát. Mivel régebben adódtak gondok ezügyből kifolyólag, az ebéd kötelező a kollégiumisták számára, és ezt nekik féláron tudjuk nyújtani. Remélem, ízleni fog, én rendszerint onnan eszem, mivel saját szakácsaink vannak, és nagyon jól főznek. Vannak igényeim, így nem hagyom, hogy a diákjaim is valamiféle trutymó miatt szenvedjenek, mint én annó- közben már kollégiumba nyúló lépcsőn sétálunk felfelé. Elismerően nézek körbe, hisz szőnyegpadló nyúlik szét a folyosókon, és szép, rendezett minden. A növényekből itt sincsen hiány, viszont itt a falak kávébarnák, amik otthonosabb érzést szítanak bennem- Nincs verekedés az iskola falain belül, és ez a hozzá tartozó parkhoz, és természetesen a kollégium épületére is vonatkozik. Ami viszont kint történik, az ott is marad, abba nincs beleszólásom se nekem, se a tanároknak. Alkohol, drog és cigaretta behozatala szigorúan tilos, de ha erre mégis sor kerülne, egyből kicsaplak. Nos, a te szobád a 87-es, és egy bizonyos Zelo becenevű fiúval fogsz osztozkodni rajta. Hidd el, nagyon aranyos, és szerény fiú. Biztos vagyok benne, hogy jó viszonyotok lesz. Ráadásul osztálytársak is lesztek, úgyhogy az ismerkedés, és beilleszkedés innentől sima ügy lesz- elmosolyodik, ahogy kinyitja az ajtót, és maga elé enged. Ketten kényelmesen el lehet férni, nagy a helyiség. Két éjjeliszekrényt, két ágyat, és két ruhásszekrényt vélek felfedezni. Legalábbis, amelyik részzük kilóg a nagy kupleráj alól. Jó, ahogy elnézem, lesz egy kis gondunk a renddel- Zelo már nagyon várt téged, és kérlek nézd el neki a rendetlenséget. Nem a legrendszerezetteb diák az iskolában- kifújom a bent tartott levegút, ahogy lehuppanok a szabad ágyra, és magam mellé hajítom a cuccaimat. Szép. Valóban az, de túl idegen... Legalábbis egyenlőre.
- Itt van nálam minden papír, gondoltam, hamar túl akarsz esni a hivatalos részen, ahogy én is- egy kifinomúlt mozdulattal ül le mellém, és kihajtogatja a citromsárga mappát, amiből öt különféle papírt húz elő. Mivel úgy gondolja, egyszerűbb, ha ő maga olvassa fel, így nem kell már most lefárasztanom magam- Kérlek, itt írd alá- mindegyik papírra kétszer is szükséges a szignóm, de nem bánom, csak végezzünk végre- Oh, igényelsz esetleg vacsorát, és reggelit?- megrázom a fejem, amire bájosan elbpvigyorodik, majd túl jutva a kedvességen, még két papírt nyújt elém- Ez itt az órarended, ezen meg be kell jelölnöd, melyik szakkörhöz szeretnél csatlakozni- átolvasnom sem kell, egyből beikszelem a zeneszakkör előtt lébő kis üres négyzetet, majd átnyújtom Mis Lim-nek- És még valami... A negyedik óra 11:10-kor kezdődik, ami, ahogy már említettem az neked az osztályfőnöki óra, és a 154-es teremben találod. A tankönyveket megtalálod az éjjeliszekrényben- lassan feláll, és megigazítja magas sarkújához illő szoknyáját- Örülök, hogy az iskolám tagja lettél, Him Chan-, s ezzel fogja magát, és magamra hagy. Ülök még pár percig, amíg tudatosul bennem, hogy hivatalosan is idejárok mostantól. Az órám szerint fél kilenc van, vagyis van még minimum kettő és fél órám. Egyből neki állok a pakolásnak, hogy legalább egy órám legyen lepihenni. A ruháim szépen összehajtva sorakoznak a polcokon, és a cipőim is saját párjuk mellett lettek besorozva a legalsó két polcra. Elégedetten nézem művemet, de jókedvem egyből tovaszáll, ahogy megfordulok. Mekkora rendetlenség... Mit mondott? Zelo?

Izgalmam egyre csak fokozódik, ahogy a 154-es teremhez is közelebb kerülök. Az a bizonyos gombóc a torkomban, sőt még a gyomrom is cigánykerekezni kezd. Egy határozott férfihang szűrődik át az ajtó másik feléről, ahogy éppen valamiféle új osztálytársról hadovál. Basszus, az én vagyok! És most? Egyszerűen...nyissak be? Erőt veszek magamon, és egy határozatlan mozdulattal nyomom le a kilincset. Minden szem egyből rám szegeződik, ahogy beteszem a lábam, de a tanáron kívül másra nem merek nézni. Szívem háromszor olyan gyorsan ver, mint a megengedett, de próbálom nem kimutatni, mennyire zavarban vagyok. Meghajolok osztályfőnököm előtt, majd kinyújtom felé a kezem. Hatalmas, nyugtató mosollyal üdvözöl, és elfogadja kinyújtott kezemet.
- Szia, én Jeng Gongwoon vagyok, az oszályfőnököd, remélem, jól fogod érezni magad nálunk- csak folynának a szavak a szájából, majd az osztály felé fordul- Gyerekek, ő itt Kim Him Chan, akiről annyi jindemt meséltem már nektek- kénytelen vagyok én is felnézni az osztályra, és szinte egyből elfehéredek. Csak...fiúk. Baszki, Anya annyi mindent mondott, csak ezt felejtette ki belőle! Hogy ez egy rohadt fiúkollégium! Ennyi, nekem végem. Mindenki egy apró görbülettel az arcán néz rám, kivéve egy valaki. Szőke haja az égnek áll, és kifejezéstelen arccal fürkészi az arcomat. Mielőtt még teljesen elvörösödnék, elkapom róla tekintetemet, és a többiek arcát rögzítem magamban- Nos, Himchan, ülj le kérlek Zelo mellé. Ha jól értesültem, ő a szobatársad- az egyik fiú a kezét feltartva jelez egy ezer wattos vigyorral, miközben majd' kiesik a padból. Feltételezésem szerint ő lehet Zelo, aki mellé le is huppanok.
- Szia- egyből felém fordul és a kezét nyújtja felém- Choi Jun Hong vagyok, de hívj csak Zelonak- elfogadom kinyújtott kezét, és egy halvány, bizonytalan mosollyal ajánndékozom meg.
- Kim Himchan...- motyogom válaszként.

- Bemutatnám neked a hozzám legközelebb álló barátaimat, ha nem gond- vigyorog rám rögtön, miután kicsengetnek. Meg se várja a válaszom, máris int valakiknek, akik egyből ide is jönnek- Ő itt Youngjae, Chanyeol és Tao...- mutatja be sorjába őket, akik olyan szívélyesen üdvözölnek, hogy egyből ellazulok egy egészen kicsit-... Nos, hogy segítsek neked, hogy képben legyél; ők a rossz fiúk- mutat öt fiú felé, akik hangosan röhögve nézik, az egyikük telefonját- Jongup, Kris, Baekhyun, Daehyun és Bang- mutat végig mindenkin, amit a többiek halkan hümmögve támasztanak alá- Őket kerüld el. Főleg Banget, ő aztán nem kegyelmez, ha olyan helyzetbe kerültök.
- Várj, ezt hogy érted?- kétségbeesett tekintetemet övébe fúrom, amitől halkan felnevet, és a vállamra teszi a kezét.
- Ne aggódj. Addig biztos nem kell félned tőle, amíg nem beszéltek egymással. Ha ez mégis megtörténik, inkább kerüld el őt- bíztató mosolya egyáltalán nem nyugtat meg, hogy őszinte legyek- Most kémia jön, de a következő szünet ebédszünet, és szívesen fogadunk az asztalunknál- szinte be se fejezi, máris becsöngetnek.

Ahogy megtudtam, az ebédszünet fél órás, ami tíz perccel több, mint ami a régi sulimban adatott meg nekem. Örülök neki, hogy máris van kivel beszélgetnem, és nem egyedül ülök a sarokban a kukák mellett.
- Tulajdonképpen, miért is jöttél ide?- Tao egy hatalmas vigyorral néz rám, miközben jóízűen nyammog az ebéden. Az igazgatónő egy kicsit sem túlzott, valóban nagyon finoman főznek. Időközben az is kiderült, hogy Tao kínai, úgy mint a rosszfiúk közül Kris is. Van valami furcsa abban, ahogy azokról a fiúkról beszélnek. Mintha...akarnák, hogy közük legyen hozzájuk, hiába állítják az ellenkezőjét. Azt is észrevettem, hogy rendszeresen pillantanak feléjük, akik két asztallal távolabb ülnek, és mint az előző szünetben, most is jóízűen nevetnek valamin.
- A neten találtam rá erre a sulira, és mindenféleképpen ide akartam átjönni. A régi középsulim borzalmasak voltak a körülmények. Naponta voltak verekedések, amikből egy-két szerencsétlen ripityomra tört csontokkal került ki. Viszont itt is minden túlságosan új... De komolyan örülök, hogy kikerültem onnan, bár egyedül csak az zavar, hogy távol vagyok a családomtól- megvonom vállaimat mondandóm végén, és hátra dőlök, amikor kiürül a tányérom. Mindenkinek van valami hozzáfűzni valója, mintha tényleg meg akarnának ismerni engem, és a nézőpontjaimat is. Ez kissé ijesztő, bár talán csak azért, mert ez az egész még túl friss- Hozok még szalvétát, mindjárt jövök- állok fel hirtelen, mikor rájövök, hogy az egész asztal egy disznóól, hála nekünk. Úgy tűnik, mindenkinek meg van a saját helye, egy szék sem üres, de egy embernek sincs gondja azzal, hogy hová üljön ebédelni. Összemisolygok a konyhásnővel, ahogy elemelek a pultról egy köteg szalvétát, majd visszafordulok, és fejemet lehajtva indulok vissza. Elesem, ahogy egy sziklakeménységű mellkasnak ütközöm, és egyből felnézek a csupa-izom tulajdonosára is. Oké, oké, csak nyugodj meg. Ez Bang, ha nem tévedek. Jesszusisten, kezdhetek félni?! Meghalok! Már az első nap! Mint a legelső alkalomnál is, érzelemmentes arccal bámul le rám, de meg sem mozdul, hogy felsegítsen. Mi a rosszabb? Ha felállok, és elrohanok, vagy ha leszólítom? Mindenki elhallgat, és tágranyílt szemekkel figyeli, hogy mit hozok ki a szituációból. Remélem, nem arra kíváncsiak, túlélem-e... Lassan feltápászkodom, és a kezdeti sokkon túljutva kicsikarok magamból valami mondatszerűséget.
- N...ne haragudj rám...én...én csak nem...nem akartalak...annyira...annyira...ne haragudj!- beharapom alsó ajkamat, úgy hallgattatom el magam. Felvonja egyik szemöldökét értelmetlen magyarázkodásom eredményeképp. Hatalmas meglepetésemre lehajol, és összeszedi az elejtett szalvétákat, amiket vissza is ad nekem. Kissé remegő kezekkel veszem el tőle, és hogy valamiképp levezessem a feszültségem, egy gombóccá gyűröm őket.
- Annyira...ne haragudjak? Érdekes szóösszetétel- a hangja olyan mély, hogy már szinte hihetetlennek hangzik. Ezer százalék, hogy velem egyidős, de az én korosztályomban ilyennel még nem találkoztam. Sőt, még soha... Halványan elmosolyodik, amitől egy-két embernek ki is esik a kezéből az evőeszköz. Na jó, mintha egy elcseszett amerikai tinisorozatba csöppentem volna. Felvont szemöldöke egyre magasabbra szökik, ahogy szóra nyitom a számat, majd hirtelen visszazárom- Igen? Mondani készülsz valamit?- valami izgalmas rekedség is van benne, amitől felállnak nyakamon a láthatatlan pihék. Szedd már össze magad, Himchan! Ne legyél gyáva nyúl!
- Kö...köszönöm- dadogom, majd miután nem tudok többet ebben a helyzetben maradni, fejemet lehajtva sietek vissza új barátaimhoz. Lassan mindenki elmélyült beszélgetésbe kezd körülöttünk, és fogadni mernék, hogy az előbbiről.
- Himchan! Jól vagy?!- Changyeol úgy esik nekem, mintha éppen megvertek volna.
- Minden oké- leteszem eléjük a szalvétákat, amikkel egyből a kiömlött üdítőket kezdjük felitatni. Zelo túl szótlan, berögzülten figyeli az asztalt, amit jobbnak látok nem megkérdőjelezni. Most éppen feldolgozza magában a történteket? Vagy sokkot kapott?