2. rész
Az elmúlt egy hét is pont úgy telt, mint az összes többi ezelőtt. A suli dögunalom, de az utána lévő összekoccanások a fiúkkal mindig feldobják a napot.
- Sehun, nem kéne menned?- Baekhyun az órájára néz, majd lassan vissza rám- Későre jár már.
- Ne utálj ennyire- vigyorgom, amire csak szemeit forgatja, de továbbra is kitartóan várja a válaszom- Nem, Anyu holnap jön csak haza- megvonom a vállam, és lehúzom maradék kólámat is. Nem szeretek hétköznap alkoholt inni, ha másnap suli. Szeretek odafigyelni az órákon, főleg, hogy szükségem is van rá az egyetemek miatt. Még eltöltök a fiúkkal egy-két órát, mikor már kellőképpen elfáradtam, és elindulok haza. Nem a szokásos útvonalon haladok, most nem sietek sehova. A lámpák itt jóval több fényt adnak, mivel a belvárosban két méterenként találsz egyet.
- Kussolj, és térdelj le, te szerencsétlen! Nem hallasz?!- egy pillanatra megállok, mintha csak a fejemben hallanám az egészet. Mi a... Képzelődnék?
- Nem félek tőletek- az ismerős hang viszont kihegyezi érzékeimet, és egyre kíváncsibban kezdek fülelni.
- Térdelj. Le!- az utolsó szót üvöltve hagyja el az idegen torkát, viszont a másik hang túl ismerős...
- Nem- hangos reccsenésekre viszont megindul a lábam, és a hangok irányába megyek. A belváros legkihaltabb helyén vagyok, itt a bandák erőszeretettel esnek egymásnak. De ahogy befordulok a sarkon, minden értelmet nyer; kettő az egy ellen megy. Semmi bandaháborúról nincs szó. Az egyedül álló fiú alakja, hangja, és öltözködési stílusa felnyitja a szemem; ez Luhan. Mint egy hete, úgy most is védelmére kelek, és én osztom le az első pofont. Még ha pofon is lett volna... Ösztönösen ököllel súlytok le az egyik jómadárra, aki szitkozódva fekszik el a földön az orrát fogva, amíg a másik fiú nekem jön. Legalábbis próbál, rá is hasonlóképp támadok, leszámítva azt, hogy először gyomorszájába kap, és csak aztán az arcába. Nem figyelek az öklömbe nyilaló fájdalomra, megragadom Luhan karját, és vonszolni kezdem magam után. Próbálom kitörölni agyamból az elkapott pillantását, ami meglepettséget, és döbbenetet sugárzott felém, mielőtt alkarjára fontam volna ujjaimat.
- E...engedj el!- egyből kirántja magát szorításomból, és lök rajtam egyet. Megragadom fehér ingje gallérját, és magamhoz rántom.
- Mi lenne, ha nem nyiratnád ki magad minden áron?!- morranok rá ingerülten, úgy, ahogy azelőtt még ő tette. Tekintetében most először látok meglepettséget, eléggé meghökkent kifakadásomon.
- Ehhez neked semmi közöd- szűri fogai közt, és ismét elzár előlem minden érzelmet.
- Másodjára mentem meg a formás kis segged, úgyhogy van- sziszegem válaszként, ami hatására elgondolkodik, de végül nem szól egy szót sem- Kurvára örülnék, ha elkerülnéd az ilyen szitukat- morgom még utoljára, de nem vagyok hajlandó elengedni.
- Szerinted vagyok olyan hülye, hogy magamtól sétálok az ilyen helyzetekbe? Egyszerűen mindig megtalálnak ezek, és nem értem, miért...- a végét elmotyogja tekintetét lesütve, majd erőt vesz magán, és ellök magától. Anyának igaza volt; csak egy kis törődés kell, és megnyílik. Megnyílt nekem még akkor is, ha ez tartott két másodpercig. Valamiért csak még többet akarok tudni. Felkeltette az érdeklődésemet- Utálnak az emberek- mormogja még utoljára, és kikerülve elmegy mellettem.
- Ne legyél bolond- morranom le ismét, ahogy az utolsó pillanatban ragadom meg csuklóját.
- Mit akarsz még?- felvonom egyik szemöldökömet, de őszintén megörülök, amikor önként fordul felém.
- Nézel olyan hülyének, hogy hagyom, hogy egyedül menj haza?- összeszorítja ajkait, amire elengedem. Hirtelen hátat fordít, és magát átölelve kezd lassú tempóban sétálni. Mikor leesik, hogy csak rám vár, ezért halad ilyen csigalalssúsággal, mellé sétálok. Egyből gyorsít, de nem vészes, simán tartom a tempót- Ha már úgy alakult, hogy én lettem kijelölve őrangyalodként, legalább a teljes nevedet had tudjam.
- Xi Lu Han- vágja rá egyből, mintha át akarná ugrani az ismerkedős részt- És neked?- hangja sokkal inkább nyugodt, mint ingerült, és mintha biztonságban érezné magát mellettem. Vagy csak bemesélem?
- Oh Se Hun- válaszolok én is, és közelebb húzódom hozzá. Meglepetten nézek körül, hisz egyenesen a villanegyed felé vezet, ha nem tévedek.
- Miért nem hagytad, hogy megverjenek?- homlokomat ráncolom a kérdésre, hisz úgy von kérdőre, mintha elment volna az eszem.
- Segítettem, mint minden normális ember...- válaszolok pár pillanat után, amitől felhorkant.
- Nem. Te elmentél volna, mint minden normális ember. Elindultál volna a másik irányba, mint amit mindenki más tett volna- rossz bevallani, de ebben igaza van. Az emberek többsége hátat fordított volna, és mielőtt eltűnt volna a sarkon, még utoljára gondolt volna rá... De ennyi. Én viszont tényleg odamentem.
- Nem tudom. Csak megindult a lábam- megvonom vállaimat, és legyintek egyet. Berögzülten figyeli az aszfaltot, mintha az élete múlna rajta. Lábát alig emeli, szinte csoszog, amit meg is kérdőjelezek- Fáradt vagy?- válaszként hevesen bólogatni kezd, miközben továbbra is az utat bámulja. Nézz már rám! Mintha belém hallott volna, lassan felnéz rám, majd megáll. Vistont tekintetemet sokkal inkább leköti a hatalmas épület, aminek kapujára Xi Rezidencia van felfüggesztve- Te itt laksz?- kicsit meg is hökkenek, hisz a viselkedéséből arra következtetne az ember, hogy a gettóban nevelkedik.
- Anyám már biztos aggódik, úgy volt, hogy este kilencre itthon leszek- szemeim kissé kikerekednek az információra. Oké, a történtek után meg se kéne lepődnöm, de belegondolva, hogy én ilyet csináljak... Anyám két percenként hívogatna, hogy minden rendben van-e. Viszont vele lassan háromnegyed órája vagyok együtt, mégsem csörrent meg a telefonja egyszer sem. A kovácsolt vaskapu zörgő hangjára visszatérek a valóvilágba, és - most gyengéden - megfogom csuklóját. Tekintetét egyből felém kapja, amiből kíváncsiság, és a rémület vetül felém.
- Be se hívsz?- félmosolyra húzom ajkaimat, hogy jobb benyomást keltsek benne.
- Nem- vágja rá egyből, mintha meg se hatottam volna- Menj haza. Jó éjt, Sehun- oké, plussz pontnak veszem, hogy elköszönt, de valamiért csalódott is vagyok.
Innen csupán negyedóra, amíg haza érek, és nagy meglepetésemre a konyhában ég a villany.
- Anya?- kérdezem, ahogy beteszem a helyiségbe a kábam, és nagy meglepetésemre tényleg ott ül az asztalnál- Mit keresel itthon?- leülök megszokott helyemre, és szigorú tekintetét kapom, ami csak nagyin ritkán adatik meg.
- Van fogalmad, mennyire aggódtam érted? Hívtalak. Vagy háromezerszer, de nem vetted fel, ezért hazajöttem, hogy megnézzem, mi van veled- hangjából viszont kicseng az aggodalom, amitől ösztönösen fújom ki a bent tartott levegőt. Kiveszem zsebemből a telefonomat, ami bizonyítja Anyám igazát. Csupán 37 nem fogadott hívásom van tőle.
- Ne haragudj Anya, le voltam halkítva- lemondóan megrázza a fejét, majd feláll, hogy a szokásos esti teának álljon neki.
- Mit csináltál ennyi ideig?- hangja még mindig szigorú, és sértett, de már az aggodalom legkisebb szikrája is hiányzik belőle.
- Luhannal voltam- vallomásomra egyből megpördül, és szaporán pislogva néz rám.
- Tényleg?- hangja sokkal inkább izgatott, mint dühödt, amit Luhannák köszönhetek. Jesszusom, miért van ennyire ráállva a gyerekre?- És mit csináltatok?
- Meg akarták verni, helyette én vertem meg két jópofát. Kettő az egy ellen nem tűnt fernek, ezért beszálltam- megrántom vállaimat, amitől szemeiben ismét az agggodalom fénye csillan meg- Másodjára mentettem meg a formás kis seggét- idézem magam szó szerint elfeledkezve arról, hogy nem a haverokkal beszélek.
- Formás? Mondd csak van annyira formás, hogy haza is hozd, hmm?- sejtelmesen rám vigyorog, amitől szinte leesik az állam.
- Meg akarod ismerni?- bólint egyet, és kitartóan állja a tekintetemet- De hát még én sem ismerem!
- Akkor meg megismerjük együtt. Kíváncsi vagyok, mit tud, hogy ezt hozza ki az én higgadt, bunyóellenes fiamból. És biztos van valami, amit tudsz róla...- elhúzom a számat, mivel tudom, hogy nem nyugszik meg, ha nem kap választ.
- Xi Lu Han a neve, a villanegyedben lakik és 16 éves- az utóbbit a srácoktól tudom, mikor a kávézóban kezdtek róla beszélni egy hete. Viszont ennél többet nem tudtam meg. Sajnos. Valamiért úgy érzem, hogy Luhantól nem fogok túl sok mindent megtudni.
- Hmm, szóval haza is kísérted. Holnap hozhatnád ide te. Mondjuk egy vacsorára. Anyukája biztos nem bánná.
Luhan
+
Sehun
=
HunHan!!!!!!
*O*
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése