Lassan közeledik Édesanyám halálának az évfordulója, és én ismét kezdek visszaesni. Telnek a napok, és lassan másfél hónapja, hogy Jacksonnal utoljára beszéltem. A szívem egyre jobban sajog, ahogy most mindkét dolog belülről mar szét engem. És én hagyom. Nem küzdök ellene, csak hagyom, hogy átjárjon a fájdalom. Mark ebben az időszakban mindig elhalmoz édességekkel. Ez most sincsen másképp; mindenhol tömör csokoládék, és csokibevonatú édességgek köszönnek vissza rám a lakásból. A gyomrom viszont egy gombóccá zsugorodik, ha arra gondolok, hogy megegyem. Nem megy.
- Mr. Kunpimook, talán ismét beteg?- az igazgató kíváncsi tekintettel áll meg mellettem, hogy ismét csak turkálok az ebédemben.
- Nem, Mr. Jeong...- megköszörülöm a torkom, miután felállok, de nem nézek a szemébe.
- Nekem úgy tűnik, valami másról van szó- gondolkodóba esik, majd mikor eszébe jut, egy kis o betűt formál a szájával- Hát persze. Az Édesanyja- ahogy továbbra sem nézek rá, csak a padlót fixírozom, megunja a dolgot és inkább tovább áll. Úgy ülök vissza a helyemre, mintha a székhez lennék láncolva, és minden erőmet össze kell szednem, hogy ne sírjam el magam.
- BamBam, jól vagy?- Mark a kezemre teszi az övét, és aggódó tekintettel néz a szemeimbe.
- Persze... Úgyis most jön a tavaszi szünet, kipihenem magam...- megszorítja a kezemet, és egy keserű mosollyal ajándékoz le. Mark mindig itt lesz nekem.
- Biztos ne kísérjelek haza?- megrázom a fejemet, és felállok az asztaltól. Mint minden hosszabb szünet előtt, most is rövidített órák vannak, már most hazamehetünk, így én nem is húznám az időt. Akarok venni egy forró fürdőt, és egész nap aludni. Semmi másra nem vágyom jobban. Vagy talán mégis...Jackson. Megnyugodnék, ha velem aludna, mellettem lenne, amíg újra gyászolok. Viszont most egy pillantást sem engedek meg az asztaluk felé, csak a hátamra kanyarítom a táskámat.
- Akkor holnapután találkozunk nálam- motyogom Marknak még utoljára, és elmegyek. A lábaim remegnek, ahogy egészen hazáig futok, hogy ne az utcán törjön rám a sírás. Viszont ahogy beteszem a lábam a lakásba, lerúgom a cipőimet, és egyből a széles kanapéra dőlök, arcomat a díszpárnák közé fúrom. A gyásznak sok arca van, és sok fázisa. A mély gyászt elviselni éppoly nehéz, mint vékony jégen járni. Az egyik pillanatban olyan, mintha minden rendben lenne, aztán a következőben eltörik valami, és az ember aláhull a sötétségbe... És körülöttem most minden korom sötét, mintha egy feketelyuk szippantott volna magába. Viszont egy idő után a könnyek elapadnak, és nem marad más csak őszinte, igaz fájdalom. Nem lehet ellene tenni, hagyni kell, hogy felemésszen. Bután bámulok ki a fejemből egy bizonyos pontot figyelve, ahogy ujjaimmal a felhúzott térdeimen dobolok. Semmi más nincs előttem, csak amikor láttam őt meghalni hét évvel ezelőtt... Az Anyukám elment... Az ajtó halkan nyikorog, de nem emelem fel a fejemet. Mark szokta mindig ilyen halkan kulcsra zárni a bejáratiajtót, hallani a zár kattanását. Lassan besüpped mellettem a kényelmes kanapé, és egy tenyér simul az arcomra. Mark nem szokott ilyet csinálni...
- BamBam...- Jackson aggódó hangjára önként fordítom felé a fejemet, és üveges tekintettel nézek a gyönyörű szemeibe- Mi a baj?
- Mit keresel itt?- el sem hiszem, hogy megszólaltam. Legszívesebben aludnék. De nem tudom, miért maradtam a kanapén ülve...
- Az elmúlt hat hétben nagyon elkerültél engem, és tudni akartam, miért. De arra nem számítottam, hogy ilyen állapotban talállak- nem veszi el arcomról a tenyerét, amitől megindul bennem valami. Mit is akartam az elmúlt két évben? Ezt. Hogy itt legyen ebben az időszakban velem. És itt van...- Szóval? Mi a baj?- megremeg az alsó ajkam, de már nem bírom visszatartani; elsírom magam. Nem hagyom, hogy magához húzzon, egyszerűen eltolom magamtól a kezeit. Tisztán kell gondolkodnom, és jobb, ha ilyenkor nem ér hozzám.
- Anyukám...ma van hét éve, hogy meghalt...- megtörölgetem a szemeimet, de nem szól közbe. Érzi a hanglejtésemen, hogy tovább fogom mondani- Édesanyám rákban szenvedett. Én ott ültem az ágya mellett, éppen hozzám beszélt. Azt mondta, hamarosan egy jobb helyen lesz, de ő még mindig szeret engem, én vagyok a mindene. A szeme fénye, az egyetlen gyereke, akiért még az életét is odaadná... Aztán elment- sírásom egyre inkább fel akar erősödni, de még nem hagyom- A gépek sípolni kezdtek, és már nem szorította úgy a kezemet, mint pár másodperce. Azt mondta, ne aggódjak, soha nem leszek egyedül- megremeg a hangom, ahogy beszívom a levegőt, úgy érzem, felrobbanok- De nekem mégsincs senkim...- az utolsó szót már alig érteni, ahogy nem bírom tovább tartani magam. Arcomat a tenyereimbe temetem, hogy ne lásson. Szánalmas látványt nyújthatok... Lassan átkarolja a vállamat, és olyan gyengédséggel von magához, amit már hét éve nem tapasztaltam. Szabad kezével elveszi arcomról a tenyereimet, majd megfogja az államat. Pillanatokig csak szótlanul néz a szemeimbe, és kicsit közelebb hajol. Egy határozott, mégis lágy mozdulattal simítja végül tenyerét az arcomra, míg a másikkal a hátamat öleli, és egyre közelebb von magához. Szemeit csak akkor hunyja le, mikor orrunk már összeér, de én annyira le vagyok sokkolva, hogy pár másodpercig azt sem tudom, ki vagyok. Ajkai először óvatosan érintik arcomat, egy hosszú csókot kapok tőle. Mintha nem akarna elereszteni... Tenyereimet mellkasán támasztom, majd ráérősen oldalára csúsztatom, ahol a felsőjébe markolok. Szomorúan pillantok le ajkaira, ahogy elválik tőlem, majd felnézek a szemeibe. Konkrétan ragyog.
- Én itt vagyok neked- szavaitól halkan felszipogok, és letörlöm utolsó könnycseppjeimet, ahogy hátrébb húzódom tőle.
- Fáradt vagyok...- motyogom, és felállok a kanapéról, de nem nézek rá.
- Nem szívesen hagynálak magadra- ő is feláll, és maga felé fordít. Meg sem moccanok, ahogy ismét arcomra simít...se előre, se hátra.
- Pedig jól vagyok...de tényleg.
- Akkor fogalmazok másképp; nem hagylak egyedül- lassan átölel, és a nyakamba hajtja az arcát. Nem mondom, hogy szeretem, mert nem mondhatom neki. Mindent elrontanék. Elfutna, elrohanna abban a pillanatban, ahogy megértené, hogy ez most más. Ez nem amolyan baráti ölelés, hanem annál több. Darabokra törtség, fájdalom marad minden érintés után, mert más az, amire én vágyom -, de nem mondhatom el. Nem mondhatom el, mert túl fontos nekem. Bárkit elveszítek, bármit túlélek, de azt, hogy ő ne lenne többet... na azt nem. Nem bírnám elviselni. Így inkább, csendben viszonzom az ölelést, és kiélvezem; hogy igen, Jackson Wang a karjaiban tart! Volt, hogy megláttam, és megállt a szívem. Tényleg. Meg kellett kapaszkodnom, hogy ne essek össze. Mert van ilyen, még mindig. Amikor azt hinném, már senki sem tud megérinteni, hirtelen betoppan valaki, aki felforgat minden addig kiagyalt elméletet, és bebizonyítja, hogy a fele sem igaz, hiszen csak az van, amit a pillanat hoz, az meg hozhat bármit. És msot hoz... Mérhetetlen gyengédséget, törődést. Szeretetet.
- Végre valaki, aki nem azért érint meg, mert előnye származik belőle. Csak úgy magadhoz szorítasz...- mormogja a nyakamba, miközben egyre erősebben ölel- Ölelés, hátsó szándék nélkül, csak azért, mert jólesik. Mostanában nem sokszor volt benne részem...- felhorkant a végén, amitől nem tudom megállni; fél kézzel a hajába túrok, és egy csókot nyomok a halántékára.
- Hogy micsoda?!- Mark tetett sértettséggel vetődik le az ágyamra továbbra is a chipses zacskót szorongatva. Ma este itt alszik, így legalább kiadhatom magamból a dolgokat...- BamBam, Jackson itt volt két napja, és csak most mondod el?!
- Jól van, bocsi...de még nekem is fel kell dolgoznom ezt az egészet...- elhúzom a számat, de az ostoba vigyorom megjelenik ajkaim szélén, amit Mark egyből kiszúr.
- Miért jött ide, Bhuwakul? Mi történt?- vigyorogva böki meg a hasamat, és izgatottan felviszi a hangsúlyt- Csak az történt?!
- Nem, nem dehogy!- zavaromban még elmis pirulok egy kicsit, amitől ki is röhög- Azt mondta, kerültem őt az elmúlt másfél hónapban, és tudni akarta, miért...- megvonom a vállaimat, de nem éri be ennyivel. A vállamba boxol, és feltérdel az ágyon.
- Na ne már! Mindent tudni akarok!- lebiggyeszti alsó ajkát, és hatalmas kiskutyaszemekkel mered rám. Betört. Megint.
- Hát... Először azt hittem, megcsókol, de végül csak az arcomon csattant...- csalódottan fújtat egyet, de várja a folytatást- Aztán megölelt... Tíz perc telt el, mire hajlandó volt elengedni- a kezemet kezdem tördelni, és lenézek rá- Na és, hát...itt is aludt- szemei kikerekednek, és még a szája is tátva marad.
- Kunpimook Bhuwakul, te kamus kis szajha! Biztos, hogy bezsákoltak téged az este!- fellelkesedve mászik rám, és játékos bunyóba kezdünk.
- Nem! Nem, te hülye!- nevetve gurítom le magamról, és vágom hozzá az egyik kisebb párnát- Ő a kanapén aludt!
- Ahj, na ne mááááár! Nem lehettek ennyire ostobák mind a ketten!- lemondóan dől hátra az ágyon, és a fejére szorítja a párnát.
- Most miért? Ő akart maradni, az mondta, nem akar magamra hagyni- megrántom a vállaimat, amire felles rám a párna alól, és morog valamit.
- Nem akart magadra hagyni? Ez egyenlő azzal, hogy EGY ÁGYBAN ALUDNI AZ ESTE!- morran le,més a fejemhez vágja a párnát- Nem lehetsz ilyen vak! Veled akart aludni, te szerencsétlen!- lemondóan felnyög, majd felül- BamBam! Hívd át holnao estére! Ígérem nem zavarok majd. Mindketten tudjuk, mi lesz, ha egyikőtök sem fog tudni bírni a vérével- sértődötten vágok rá a karjára, és puffogva hátrébb húzódom tőle.
- Én nem fogok lefeküdni Jacksonnal!
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése