Végrevitt lehetetlen 1.

Főszereplők: Luhan  (16 éves, 178 cm) x Sehun (19 éves 181 cm) [igen, a korban kis változás történt...xd] HunHan
Banda: Exo

Ui.: Az egész Sehun szemszögéből fog íródni.

1. rész

Harmadik óra előtt mint mindig, úgy most is a csapattal a folyosón töltjük a szünetet, és röhögünk az előttünk elhaladókon.
- Az mi a..- Kai feje egyből hátracsapódik a hangos nevetéstől, amikor egy erősen festett újlány sétál el előttünk. Én csak elmoslyodom a hülyeségén, és becsatlakozom. Elég nehéz bárkit is kigúnyolni, mivel az egyenruha miatt at öltözködés kilőve, mint főtéma, így marad a kinézet. Persze ez nem ugyanolyan, hisz nem mindenki születhetett supermodellnek. A ruha az más téma, ezt az emberek maguknak választják, és az ízlésficamosokon jobban esik nevetni.
- Héj, kicsilány, belefejeltél a festékesvödörbe?!- D.O hülyeségén mindenki hangosan felröhög, van, aki a falat csapkodja jókedvében. Állatok.
- Héj, Sehun, azt nézd!- Baekhyun a a lépcső előtti páros felé mutat, de beletelik pár másodpercbe, mire sikerül kivennem, mi is történik. A végzősöket tanító matek tanárunk a karjánál fogva rángat egy fiút. De nem is akármilyet, szegecses csukát, fekete csőgatyát, fehér pólót, és úgyszintén szegecsekkel kidekorált vörös bőrdzsekit visel. Az egyenruhája darabokban hever lábai mellett, miközben Mrs. Jung felé gyilkos pillantásokat küld.
- Mit képzelsz, ki vagy?!- hallani a tanár üvöltözésében, hogy hangja megremeg a dühtől, amitől a lázadónk még idegesebb lesz, és megpróbálja kirántani magát az idősebb szorításából.
- Bármikor bármit teszek, úgyis sokkal több leszek magánál- csak úgy köpi a sértő szavakat, ami hatására egy hatalmas pofon csattan az arcán. Szabad kezét a sajgó területre kapja, de nem fogja vissza magát- Azt viselek, amit ÉN akarok, maguk NEM szabhatják meg, nincs hozzá joguk!- ordítja, amivel egyre több ember figyelmét kelti fel.
- Tüzes- vágja rá elismerően Suho, amire a többiek együttérzően hümmögnek. Egyből mozdulok, mikor látom, hogy Mrs. Jung keze ismét lendül, és kövbeavatkozom, mielőtt szenvedő alanyunk még egy pofonnal gazdagabb lenne.
- Mrs. Jung, kérem, ne tegye- határozott hangomra felém kapja a fejét, és leereszti fent tartott kezét. Olyan képet vág, mintha most jönne rá, mit is tett valójában. Hirtelen kezét is elkapja a diák csuklójáról, akire tekintetem is átvándorol. Szemei alul-felül fekete szemceruzál kihúzva, barna haja homlokába lóg, és érzelemmentes arccal bámul maga elé- Mi a probléma?
- Ez a semmire kellő darabokra vágta szét az egyenruháját, amiért még ki is csapathatnám! Arról nem is beszélve, hogy tiszteletlen, és a viselkedése teljes mértékben elfogadhatatlan, és a többiekre tekintettel meg főképp megengethetetlen- felszegett állal ecseteli a katasztrófasorozatot, majd kihúzza magát nyomatékosítva mondandója hitelességét.
- Kérem, nézze el neki. Biztos vagyok benne, hogy jó oka volt rá- Mrs. Jung pillantása értetlenné válik, hogy nem mellé állok, amitől szóra is nyitja száját, majd inkább visszacsukja- És abban is biztos vagyok, hogy ez volt az utolsó ilyen baklövése.
- De, Sehun...maga...- megköszörüli a torkát, amikor könyörgő tekintettel meredek vissza rá- Jól van, Luhan. Ezt most megúszta Sehunnak köszönhetően. De a következő ilyennél az igazgatóiban köt ki- ujjaival felé bök jelezve, hogy figyelni fogja, majd hátat fordít, és elmegy.
- Jól vagy?- mintha meg se hallaná kérdésemet, ő is sétálna el, de megragadom csuklóját, amit megpróbál kiránti szorításomból, de sokkal erősebbnek bizonyulok, mivel magam felé fordítani is sikerül- Luhan, igaz?- nem szól egy szót sem, tipikus lázadó viselkedés.
- Mit érdekel?- hangja most nem tűnik olyan mélynek, viszont ugyanolyan indulatos. Nyugi Édes, minden oké.
- Nem is tudom, az előbb esett neked az egyik leghiggadtabb tanár, akit valaha ismertem, de neked sikerült majdnem kinyiratnod magad vele. Ez elég indok?- felvonja egyik szemöldökét, és kirántja csuklóját ujjaim közül, mikor egy másodpercre lazítok a szorításán.
- Kopj le- már nekem hátat fordítva morog tovább, majd egy pillanat alatt tűnik el szemelől, ahogy magamra hagy. Ez aztán...
Egész napom teljes unalomban telik, persze azt a pár percet kivéve, amikor új "ismerősre" tettem szert. Hiába ez volt a mai napom fénypontja, hamar feledésbe merült, rögtön a harmadik óra után.
Órámra pillantok, ami délután fél hármat mutat, vagyis lassan vége az utolsó órának. Nekem tesi lenne, amiből most felmentésem van, úgyhogy a suli előtt várom meg a bandát, hogy elmenjünk a Lee's Caffé-ba, ahol a délutánok nagy részét általában töltjük. Három, kettő, egy...és megszólal a kicsengő jelezve, hogy mára már vége a szenvedésnek, és mindenki mehet haza. Lassan lézengenek ki hozzám a többiek egy megkönnyebbült sóhajt hallatva egyenként, ezzel kifújva a napi stresszt, amit a tanórák szorongása váltott ki mindenkiből.
- Ki jönne ki a focipályára, hmm? Hmm? Hmm?!- Kai teljesen bezsongva kapkodja a fejét közöttünk, valószínűleg túl erős volt a kávé, amit rendelt. Kinézek a kávézó ablakán, de csak a sötétség, és az utca szélén álló magányos lámpák tompa fénye köszön vissza rám.
- Én nem. Már így is mennem kéne...- ráérősen állok fel, bár tudom, hogy már így is késésben vagyok-...jó volt veletek srácok, holnap találkozunk- miután elköszönök mindenkitől, egyből hazfelé veszem az irányt. Mint mindig, úgy most is fél óra alatt érem el otthonomat, ahová teljes lelkibékével teszem be a lábam. Az egész ház sötétségbe borulva várt, egyedül a konyhából szűrődik ki fény. Nem mondom, hogy gazdagok vagyunk, de szegények sem. Pont mindenre elég a pénz, sőt nyaranta még egy egy hetes nyaralásra is futja külföldre, ha minden jól alakul. Mindenem megvan, amire csak szükségem van, bár...talán az Apafigura hiányzik csak az életemből. Az viszont...nagyon.
- Szia, Anyu- egy csókot nyomok fáradt arcára, amitől egy édes, szeretetteljes mosoly a jutalmam. Imádom, mindig is imádtam az Anyukámat. Ő a mindenem, és nem tudnám elképzelni az életem nélküle...
- Szia Kicsikém, milyen napod volt?- udvariasságából adódóan egyből félreteszi az újságot, és nekem szenteli 100%os figyelmét, ahogy leülök a mellette lévő székre.
- Áh, mindegy. Nem traktállak feleslegesen, Anyu. Inkább mesélj, neked hogy telt, hmm?- legyint egyet, ami azt jelenti, hogy olyan volt, mint az összes többi.
- Új könyvet kell írnom a kiadónak, és maximum fél éves határidőn belül le is kell adnom- egy szuszra hadarja el, majd mosolya még nagyobb lesz- És tudod, hogy nem traktálás. Azért kérdezem, mert érdekel. Szóval? Történt valami? Valami rossz? Hmm?- elhúzom a számat, majd egy lemondó sóhajt hallatok, és hátra dőlök a széken. Megnyert. Hahj...
- Nem Anya, semmi rossz... Mrs Jung, tudod a matek tanár...
- Óh igen, az a kedves, higgadt nő, ugye?- aprót biccentek, majd ott folytatom, ahol abbahagytam.
- Második óra utáni szünetben neki esett egy fiúnak. Valami Luhan, ha jól emlékszem- hogy a fenébe ne emlékeznék? Elég feltűnő módon volt felöltözve, a visekjedéséről nem is beszélve. Anyu csak döbbent arccal figyel, amire muszáj folytatnom- Luhan eléggé indulatos, lázadó típus. Igazi rockerként volt felöltözve, az egyenruhája darabokban a lábai mellett hevert, és sértő megjegyzéseket tett Mrs Jungra, aki felpofozta őt...- szemei kikerekednek, hisz a matek tanárom tényleg nem az erőszakoskodásról híres-...én meg odamentem, mielőtt másodjára is kapna. Ennyi- megvonom vállaimat, és fintorgok is az emlékre.
- Te vagy Luhan hőse, hmm?- vigyorogja sejtelmesen, majd felállm hogy a szokásos esti teánkat készítse el.
- Nem, nem igazán. Nem volt oda értem, hogy úgy mondjam...- egy pillanatra megáll, majd lassan felém fordul, és a pultnak támaszkodik, miután feltette a vizet forrni.
- Én amúgy sem értem, miért szükséges az egyenruha a suliba. Csak ezeket a reakciókat váltják ki vele- megrázza a fejét, majd a mentolos teafilterek keresésére indul- És Luhan milyen? Azon kívül, hogy lázad, amit teljesen meg is értek...az a nyakkendő kész öngyilkosság, ha engem kérdezel- lassan elmosolyodom, ahogy gesztikulálni is elkezd magyarázás közben.
- Nem tudom. Négy szót szólt csak hozzám, és abból kettő is az volt, hogy kopj le- megvonom vállaimat, és már sóvárogva figyelem, ahogy a felforrt vízet a kedvenc bögrénkbe önti, majd beleáztatja a teafiltereket.
- Fogadni mernék, hogy aranyos fiú- halkan felhorkantok a kijelentésre, továbbra is ténykedését figyelve. Citromot, és kevés mézet csurgat félig elkészült italunkba.
- Erősen kétlem. Nem az a szeretni való fajta- hirtelen fordul felém, és olyan arcot vág, mintha vérig sértettem volna őt is ezzel a megjegyzéssel.
- Először is nincs olyan fiú, akit ne lehetne szeretni. És biztosra veszem, hogy csak egy kis odafigyelésre van szüksége, és megnyílik. Az ilyen srácokat be kell törni. És amúgyis. Ha olyan borzalmas, miért ugrottál, és segítettél neki, hmm?- elgondolkodom a kérdésen, hisz...a választ még nem tudom. Talán csak reflexszerűen cselekedtem- Hh, mindegy is, majd alakul valahogy- mosolyogva ül vissza mellém, és teszi elém már kész teámat.

Luhan
+
Sehun

=
HunHan

HunHan!!!!!
*O*