Őrjöngő sorscsapás 3.

Sandeul [POV]

Több mint egy hét. Ennyi idő telt el azóta, mióta részegen megjelentem nála.

Csak a jó Istennek köszönhetem, hogy túléltem. Persze amióta a többiek fülébe jutott, hogy betintázva elkötöttem a furgont, teljes szigorban élek.

Jinyoung haragszik rám a leginkább, nem hajlandó még most sem szóba állni velem. Eszméletlenül sokat sírt annak ellenére is, hogy vele kellet aludnom négy éjszaka is zsinórban, hogy tudja, minden rendben velem. Aranyos.

CNU és Gongchan úgy figyelik minden rezdülésemet, mintha kötelező lenne, és Baro... Talán ő kezeli ezt a leglazábban, bár őt is sikerült magamra haragítanom.

A DBSK-ról ne is beszéljünk, úgy kezelnek, mintha családtag lennék főleg, mióta Junsuval aluttam. Eddig is ő volt a legközvetlenebb, de most még öcsinek is hív, hála annak a hat évnek, amennyivel idősebb nálam.

Changmin... Nos, az elmúlt kilenc napban majdnem láttam két kerek másodpercig összesen. Mindig tíz perccel hamarabb bent voltam, mint ő, bezárkóztam, és a zene szövegéhez gyártottam sorjában az alapokat. Aztán megvártam, amíg el nem megy.

Általában fél hat körül indultam a többiek után haza. Nem volt merszem a szemébe nézni. Ahogy most se. Gyáva vagyok.

Az első két nap próbált benyitni, hallottam, ahogy zörög a kilincs, de folyton magamra zártam a koromfekete ajtót. Egy idő után feladta. Bár halottam az ajtó gyanús hangját, ahogy befeszül, valószínűleg neki dőlt, ezt naponta ötször is képes volt megtenni, sőt valamikor a kilincsre is rátévedt a keze, de nem próbálta lenyomni. Hallottam. Mindent. A lemondó sóhajt, egy-két Changmin féle szitokszót, de soha nem szólt hozzám. Egyszer se mondta; „Héj, figyusz, baszod, miért nem vagy hajlandó kitolni a picsádat hozzám, és a szemembe mondani, mi bajod?”.

Hh, és ismét egy újabb napon vagyok túl, lassan szembe kell néznem vele, sajnos hamarosan már közvetlenül kell egymással dolgoznunk, amíg a szöveget összerakjuk a megfelelő alappal.

Csúcs.

Már így is olyan, mintha börtönben lennék, és valahányszor eszembe jut, hogy kimegyek hozzá még öt óra előtt, amíg még itt van, összerándul egy gombóccá a gyomrom, és ennek köszönhetően még csak enni sem tudok.

Szerencsére otthon dugig tömnek kajával, így csak másfél kiló ment le rólam.

Tönkre teszem magam. Miatta. Pedig azt mondtam, ő nem ér ennyit... Rájöhetnék már, hogy amit kimondok, az nem feltétlenül van úgy.

Fél öt van, én meg már hulla vagyok. Úgy döntöttem, lepihenek egy kicsit, fejemet a pultra döntöm, és halk szuszogásba kezdek.

Nem is tudom, mire, de hirtelen riadok fel, amire sikeresen magamra öntöm a megmaradt forrócsokimat. Leveszem magamról az összepiszkolt felsőt, majd a telefonomért nyúlok.

Teljesen kikerekednek a szemeim, ahogy eljut az agyamig, mennyi is az idő. Lassan este fél nyolc! Elaludtam! Basszus, basszus, basszus!

Fülemhez emelem a telefonomat, miután Gongchant kezdem tárcsázni, szerencsémre ő egyből felveszi.

– Szia, elaludtam. Hozol egy pólót? Mert leitt... ah, leöntöttem magam... – mormogom, miközben kirontok a teremből, de egyből megtorpanok. Changmin terpeszkedve ül a kanapén, nyugodt arccal néz fel rám. A kezem remegni kezd, ahogy tartom a telefont, a pólóm, amit szorongatok, csaknem a földön landol. – I... itt vagyok... igen... Gongchan, siess. az Isten szerelmére, kérlek, könyörgök, oké?! – Hirtelen befogom a számat, ahogy Changmin feláll, és elém sétál, majd elveszi a telefonomat, a füléhez emeli.

– Changmin vagyok. Nem, nem kell érte jönnöd, majd én haza viszem. Talán. – Ezzel pedig le is teszi, és visszaadja nekem a telefont, amit egyből a zsebembe tömök. Oké, szóval ezek szerint miattam ült itt egészen két és fél órát. Rám várt. De mi az, hogy talán hazavisz? Talán?! Ki akar nyírni? – Hh, mi nálad ez az egész? Valamiféle mantra? Sokszor hallottam már tőled. – A homlokomat ráncolom, és egyből elhátrálok, amint ez elhagyja a száját, de ő egyből utánam lép. Mi a halál?

– M... mégis mi? – Dadogva vonom fel egyik szemöldökömet, amire csak a szemeit forgatja.

– Az Isten szerelmére, kérlek, könyörgök, oké? – Útánoz engem, legalábbis próbál, amire fújtatok egyet reakcióképp.

– Én nem is így beszélek! – morranom le, amire halkan felnevet.

– De igen, pont így beszélsz. És őszintén, elég érdekes szóösszetétel. – Koszos pólómmal a kezemben próbálom takarni magam kisebb-nagyobb sikerrel, miközben ő beszél, de hirtelen elhallgat, mikor észreveszi, mit is csinálok.

– Jól van, Changmin, miért vagy még itt? – térek a lényegre hirtelen ellépve mellőle, kisétálok a két méteres körzetéből.

– Miattad. – Még a vállát is megrántja, az arcáról pedig semmit nem tudok leolvasni.

Ah, igen, ezt valahogy sejtettem.

– És miért? - motyogom lehajtva a fejemet, ahogy a csoki foltot kapargatom a halványzöld felsőmön.

– Kerülsz. Enyhén szólva. És ez zavar. Nem értem, miért csinálod. Úgyhogy, Junghwan, most szépen dalolni fogsz. – Ahogy erre nem szólok semmit vagy fél percig, lemondóan sóhajt, de nem tágít. – Mégis utálsz?

– Nem – rázom meg a fejem, majd lassan felnézek rá, ahogy közvetlenül elém lép. Túl közel. Nagyon közel.

– Akkor? Csináltam valami... rosszat? – Megfogja mindkét csuklómat és még közelebb húz magához, ha ez lehetséges egyáltalán.

Mit művel? Mit?! És én... miért hagyom?

– Te nem bírsz engem. Nem tudsz a közelemben megmaradni, a múltkori is teljesen bebizonyította ezt. Ez épp elég, nem? – Hiába négy kerek centivel magasabb... én még kisebbre zsugorodok előtte. Legalábbis akarok. Nagyon!

– És most? Úgy tűnik, hogy nem bírok meglenni a közvetlen közeledben?- Elengedi az egyik kezemet, és óvatosan derekamra simítja a sajátját, amitől a lélegzetvételem egyre csak gyorsul, ahogy forró tenyere perzseli a meztelen bőrömet.

Nem bírom.

Remegek egész testemben, most már én kapaszkodom meg benne.

– Látnád a szemeidet. Changmin. – Orrunk szinte összeér, ahogy még közelebb hajol. és a szemkontaktust is egyre csak mélyíti. Bárcsak... bárcsal abbahagyná ezt. – Ha látnád azt a gyűlöletet, és megvetést a szemeidben, amikor rám nézel. - Hátrébb húzódom, majd kibontakozom a szorításából, mikor összegyűjtöm némi önakaratomat. – Csak azt tudnám, miért csinálod ezt. –Ezeket a szavakat emésztve, kíváncsian kezdi vizslatni az arcomat, szinte kétségbeesve.

– Miről beszélsz? – Közelebb lép, de én reflexszerűen hátrálok a kezemben lévő pólómat nézegetve.

– Még, hogy én játszom meg magam... – mormogom, de biztos vagyok benne, hogy jól hallotta.

Megdörzsölöm a szemeimet, majd hajamba túrok fél kézzel.

Így állunk még pillanatokig, majd nagy szemekkel figyelem piszkos felsőm útját a padlóra, ahogy kiesik a kezemből, ami Changmin erős ujjai fogságába esik. Ahogy hirtelen megragad, nem jutok szóhoz.

Egy mozdulattal magához ránt, és szorosan ölel magához meztelen hátamra csúsztatva kezeit, én pedig pár pillanatig csak dermedten állok, majd lassacskán átölelem nyakát, amire jólesően morran egyet.

Nem tudom, mi ez, hogy mi történik, de... jólesik.

Arcát óvatosan az enyémnek dönti, az ő példáját követve én is lehunyom a szemeimet.

Egyelőre csak élvezem a közelségét. Bár nem tudom hova tenni ezt magamban... Nem tudom, miért csinálja.

– Azt mondtad, bármikor meghallgatsz, ugye? – kérdezi hirtelen, mintha megválaszolni készülne a magamban feltett kérdésemet.

– Igen... – Egyik kezemmel végig simítok lapockái közt, amire szorosabbra fogja karjai ölelését körülöttem.

– Muszáj beszélnem... valamiről... - morogja, amire hátrébb húzódom, és a szemeibe nézek.

– Miről? – Szaporán pislogok fel rá, látom rajta a stresszt, és talán a... fájdalmat. Tehetetlenséget.

– Kérdezted, miért vagyok letörve annyira majdnem két hete, emlékszel? – Válaszul aprót biccentek, amire elenged, és hátrébb lép tőlem. – Szóval...

– Sandeul! Sandeul, itt vagy?! – Gongchan lép be az ajtón kezében egy fekete, fehér pólóval, amivel csak azt éri el, hogy minden egyes izmom befeszül. Az ég szerelmére, de rohadt rosszkor. – Oh, bocs, ha zavarok, de legalább egy pólóval meg akartalak szánni. – Idesétál mellénk, majd a kezembe nyomja a felsőt, amit egyből magamra is kapok. – Menjünk haza, jó? Majd holnap beszéltek... – Sürgetve rángatja meg a kezem, amire felnézek Changminre.

Lemondóan sóhajt egyet, és a szemeit forgatja, ahogy inkább az ablakon bámul kifelé. Istenem, miért... sajnálom?

– Jó éjt srácok, akkor... holnap.

– Jó éjt! – Hagyom, hogy Gongchan előre menjen, és az "aranytorkú sexisten" felé fordulok egy bocsánatkérő mosollyal az arcomon.

– Ne haragudj...

– Semmi baj – sóhajt fel még egyszer, majd elhúzza a száját. – Majd holnap. – Megrántja a vállait, kinyújtja felém a kezét, de ahelyett, hogy megráznám, lábujjhegyre állva egy csókot nyomok az arcára, amivel kissé talán ledöbbenem.

– Jó éjt, Changmin. – Ezzel pedig ott is hagyom, meg sem állok a liftig, ami egyből megérkezik, miután megnyomom a hívógombot.

Amint beülök az anyósülésre Gongchan mellé, meglepő nyugodtság fogad. Attól tartok, ez csak a vihar előtti szélcsend.

– Mi volt odabent? – Szinte egész úton most szólal meg először, viszont valahogy sejtettem, tudtam, hogy valamikor rákérdez, de örülök, hogy most tette, amikor még kettesben vagyunk. És pont akkor, mikor már csak két percre vagyunk az otthonunktól.

– Semmi – vonom meg a vállaimat, amire megforgatja a szemeit.

– Ugyan, nekem elmondhatod – mondja egy biztató mosollyal.

– Lelki válságban van, vagy mi... – motyogom berögzülten bámulva az utat. Rá sem akarok nézni.

– És nem gyanús, hogy pont veled akarta ezt megbeszélni? – Ezt hallva felvonom egyik szemöldökömet, és felé fordulok.

–Ezzel mit akarsz?

– Ah, semmit – legyint egyet, majd leállítja a motort. – Megjöttünk- vigyorog rám, majd kiszáll a kocsiból.

Lemondóan indulok utána, majd felérve csak lustán lerúgom magamról a cipőimet. Fáradt vagyok, nagyon. Aludni akarok. Aludnom kell.

Hajamba túrva csoszogok a nappaliba, ahol nagyobbnál nagyobb mosollyal várnak engem.

– Hol jártál? – Baro kissé félre biccenti a fejét, majd felkuncog, amíg a többiek összenéznek pár pillanatra.

– Bent ragadtam. Fáradt vagyok... – Erre CNU csak sejtelmesen felvonja az egyik szemöldökét, már most boóiztos, hogy övé a következő szó.

– És minek kellett váltó póló? És mi lett azzal a „talánnal”, amit Changmin ígért a hazatérésedről? – Amint ezt az ő szájából hallom, egy pillanat alatt elmegy az életkedvem is. Ennyit Gongchan diszkréciójáról...

– Semmi olyan nem történt, ami kielégítené a ti fura szükségleteiteket. – morranom le az összeset, majd a fürdőbe viharzom.

Hiába szólnak ellene a szavaim, mégis... ő jut eszembe. Nem tudom, mit akar mondani. Nem tudom, miért ért így hozzám.

Meztelenre vetkőzve állok be a zuhany alá, és végig húzom ujjaimat ott, ahol ő is érintett... Egy pillanatra lehunyom szemeimet, és visszagondolok arra, amikor arca az enyémhez ért, és hallottam a szíverését... minden levegővételét.

Hirtelen megrázom a fejemet, képzeletben még pofon is vágom magam ezért. Elment az eszem. Bekattantam. Teljesen!

Ez biztos, nem normális dolog, amit... amit most érzek. Hisz kiugrik a szívem!

A meleg helyett inkább megengedem a hideg vizet, és hagyom, hogy szétmarjon a jeges érzés.

Miután nagyjából sikerül lehiggadnom, kiszállok, mielőtt teljesen át nem fagyok. Nincs kedvem kihűlni, és napokig az ágyat nyomni.

Megtörölközöm, majd ahogy fel is öltözöm, ami alatt egy bokszert és egy száz éves pólót értek, a szobámba masírozok. Azért imádkozom, hogy legalább egy kicsit tudjak majd aludni.