Őrjöngő sorscsapás 4.

Changmin [POV]

Vártam még tíz percet, hátha visszajön, de csalódnom kellett. Nem jött senki, ellenben én viszont hazajöttem.

Percekig csak álldogálok a bejárati ajtó előtt, mire végre benyitok. Mindenki a konyha ajtajából kukkant felém, Junsu grimaszt is vág, miután eltűntek a mosolyok.

– Sandeul? Már azt hittük... Ah – morogja magában, ahogy leesik neki, hogy csak egymagam vagyok. Pár pillanatig még a szájukat húzzák, de idejönnek megölelni, ami azért nagyon jólesik. Főleg egy... ilyen nap után.

– Mi van veletek? – Homlokráncolva megyek beljebb, miután visszaszivárog mindenki a nappaliba. Mit tehetnék? Követem őket.

– Hát... mindegy. Akkor mi tartott ennyi ideig? – Érzem magamon a kérdő tekinteteket, ezért végig nézek mindenkin, de senkit nem tudok megfejteni.

– Bent tartottak – vonom meg a vállaimat.

– Ha te mondod... - mormogja Yunho, majd témát vált, mikor rájön, hogy úgyse mondok semmit. Nem, mintha lenne mit. – A vacsorád a mikróban van.

– Nem vagyok éhes. Ma nem eszem – mondom, miközben elindulok a fürdő felé. – Jó éjt. – Elköszönök, majd miután beérek, beállok a zuhany alá, majd tíz perc után elvonulok aludni.

Reggel túlkésőn kelek fel, így csak tíz percem van elkészülni. A többiek már mind a kocsiban ülnek, amikor még csak a cipőmet veszem, így többször is a dudára tenyerelnek.

Mire kijutok, csak a szemeimet forgatva huppanok be az anyósülésre, egész úton csendben bámulok ki az ablakon.

Biztos vagyok benne, hogy feltűnt nekik, de nem vonták kérdőre a szótlanságomat.

Fent a mi részlegünkben már itt vannak a többiek, bár nem csodálom, késtünk. És amúgy is, a B1A4 mindig pontos.

– Reggelt – biccentek egy aprót, majd elvonulok Sandeullal közös termünkbe.

A számat húzom, mikor tudatosul bennem... Nincs itt. Biztos megint bezárkózott.

Lemondóan csapom be magam után az ajtót, majd leülök a kanapéra. Megmarad ugyanaz a feszült testtartásom, amit reggel óta sem tudok lerázni magamról.

Mi van velem?

Könyökömmel megtámaszkodom térdeimen, amikor halkan nyílik az ajtó. Mintha nem is én irányítanám magam, felkapom a fejemet, és egy halványan mosolygós Sandeullal találom szemben magam.

– Jó reggelt. – Szorosan mellém ül, és egy szendvicset ad a kezembe, amit először nem tudok mire vélni. – A madarak csiripelték, hogy tegnao sem vacsoráztál. – Hálás pillantással ajándékozom meg, amire édes mosolya még nagyobb lesz, majd lassan, ráérősen enni kezdek. – Nos, még mindig el szeretnéd mondani? – kérdezi, ahogy megettem a jól telepakolt szendvicset.

Vagy egy egész percig síri csend telepszik ránk, amíg össze nem szedem magam.

A gyomrom görcsben, a fejem zsong, és úgy érzem, a tüdőm szétszakad.

– Anyukám rákos – bököm ki hirtelen, amire megfagy a levegő. Most mondtam ki először hangosan... de még mindig nem akarom elhinni.

Nem beszélek erről senkivel, ugyanis nem tudok. Eddig nem tudtam.

Hirtelen két kart érzek a nyakam körül, akaratlanul is elmosolyodom, ahogy szorosan magához ölel. Viszonzom a szép gesztust, amire fészkelődik egy kicsit, mintha még közelebb is kerülne hozzám.

– Sajnálom. Úgy értem, tényleg, igazán sajnálom Changmin – mormogja halkan, ahogy elhúzódik tőlem. – És...  hogy van?

– Állítólag jó indulatú mellrák... de... aggódom miatta. – Ezt lereagálva lassan végig simít a karomon, amivel teljesen ledöbbent. A következő pillanatban pedig hirtelen húzódik el tőlem épp úgy, hogy nem ér hozzám, és lehajtja a fejét.

Nem értem, mi történik, de nem akarom zavarni. Zaklatottnak látszik.

Pár perc csend áll be, ami lassan már kezd fülsüketítő lenni, aztán... Megszólal.

– A szüleim meghaltak. – Erre egyből felé kapom a fejem, ahogy elhadarja ezt a három szót, de ő nem fordul felém. Miért... miért érzi úgy, hogy most neki is vallania kell? Én nem azért mondtam el neki, hogy utána az adósom legyen. Nem akarom, hogy ezzel... rosszul érezze magát. - Tizennyolc voltam...

– Nem kell elmondanod, Junghwan. – A combjára teszem a kezem, amire kissé összerezzen, de mintha meg se hallott volna, amit mondtam.

– Autóbalesetük volt. Nem akartam arra az esküvőre menni, ezért otthon hagytak... Csupán ezért élek most is. – A kezeit figyeli, miközben az arca teljesen eltorzul, az én szívem pedig kihagy egy teljes ütemet.

Egyszerre két szülőt elveszteni...a legrosszabb korban.

Tovább se néz rám, amit én megelégelek, és magam felé fordítom az arcát, ahogy közelebb hajolok hozzá.

– A legjobb dolog, ami történhetett az az, hogy nem mentél el arra az esküvőre. – Szavaimra könnyek gyűlnek a szemébe, de nem hagyom elhúzódni. – Sajnálom... – Végül elveszi a kezemet álláról, és szorongatni kezdi az ölében, ahogy lenéz rá.

– Anyukád meg fog gyógyulni. – Nagyot nyelve nyögi ezt ki, amire összeráncolom a homlokomat, és az arcára simítom a tenyeremet. Rossz ilyennek látni.

– Tudom – mondom, miközben hüvelykujjammal könnyeit törölgetem.

Hirtelen elhúzódik tőlem, majd feláll, megrázza magát, mintha mi sem történt volna.

– Kezdjünk... dolgozni. – Vesz egy mély levegőt és megtörölgeti a szemeit. – Meg van a szöveg?

– Egy része, de majd úgyis az alaphoz kell igazítani. – Aprót biccentek, majd felállok, hogy megkeressem azt a bizonyos lapot. Amikor a kezembe akad, odaadom neki, próbálok legalább egy mosolyt magamra erőltetni. – Hány alapot sikerült összehoznod?

– Kettőt... és egy felet – mormogja, majd eltűnik a fekete ajtó mögött, most viszont utána megyek én is.

– Had halljam. – Leülök mellé a másik székre, és sorban lejátszom őket.

Három óra múlva van egy tökéletes alapunk, amihez a szöveget igazítjuk, így úgy döntünk, felénekeljük, hogy legalább halljuk, milyen az összhang.

Erre pedig Junsu-t hívjuk be segítségképp, miszerint egyedül nem fogjuk tudni rendesen megcsinálni.

– Persze, menjetek csak, álljatok csak be a mikrofon mögé, addig én lejátszom az alapot. – A válaszára a hajamba túrva követem Sandeult, amíg meg nem torpan az egyik mikrofon előtt, véletlenül neki is megyek szerencsétlennek.

– Ne haragudj... – mondom, ahogy felém fordul, viszont ő egyből lesüti a tekintetét.

– Khm. – Junsu megköszörüli a torkát, majd megkopogtatja az előtte lévő keverőpultot, hogy jelezze; rá kéne figyelni. – Akkor kezdhetünk? – Erre válaszképp csak bólintok, magunkra vesszük a fejhallgatót, majd biccentek egy aprót, hogy nyomhatja.

A kinyomtatott szövegpéldányt én tartom magunk előtt, miközben a szemem sarkából őt figyelem, ahogy elkezd énekelni. Valahogy... nem illik hozzá a szöveg... nem is tudom.

Egy olyan ember szájából hallani, aki százszázalékosan a szerelem ellen van, hogy mennyire vágyik a másik után... Furcsa. És rossz... Nekem nagyon rossz.

Ötször is felénekeljük, amire azt mondja Junsu, hogy elég. Nem hajlandó ezzel tovább tökölni.

– Jól van gyerekek, mára elég lesz. Majd holnap is megpróbáljuk, akkor már biztos, jobban fog menni. – A tekintetéből leszűröm azt, mennyire nem érti, miért nem megy most, de nem akar belemenni a dologba. – Oké... – szólal meg végül ismételten, mikor senki nem mozdul. – Nekem vissza kell mennem a többiekhez, sziasztok. - Ezzel  pedig elmegy kettesben hagyva Sandeullel... Lassan felé fordulok, de ő csak igazgatja a felsőjét magán.

– Mondd csak, mégis mit csinálsz? – mosolyodom el, amikor már úgy tűnik, hogy teljesen megfeledkezett rólam.

Felkapja a fejét, és mintha... elpirult volna? Szóval zavarba jött. Édes.

– Te még mindig itt? Oh, én... én semmit... – húzza el a mondat végét, amire felvonom egyik szemöldökömet, de ő csak a kezeit bámulja tovább.

– Hát jó. – Kezeimet védekezőn fenntartva hátrálok pár lépést, majd megfordulok, és kimegyek. Otthagyom  magára.

– Mi folyik itt? – Épphogy kiteszem a lábam, Junsu nekem ront egyből, amitől majdnem megáll a szívem.

– Semmi – mondom vontatottan, és nagy szemekkel nézek vissza rá. Erre csak megforgatja a szemeit, majd belém karol úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Akkor most elmegyünk ebédelni... – Én naivan még bele is egyezek, viszont ez a hülye a büfé helyett a három saroknyira lévő gyors étterembe hurcol el, ahol az egyik ütött-kopott bokszba veti magát, én meg vele szembe. – És akkor most szépen dalolni fogsz.

– Jajj ne, az Isten szerelmére, kérlek, könyörgök, oké? – morgom az előttem levő kólát szorongatva.

– Changmin, már úgy is beszélsz, mint Junghwan! – mondja egy hatalmas vigyorral, majd egy sültkrumplit dob a szájába. – Szóval, hallgatlak.

– Mégis mit akarsz tudni? – sóhajtom lemondóan lejjebb csúszva a bokszban.

– Hogy mégis mi a ferde halálért nem vagytok még együtt?

– Mi? – akadok ki egyből, ugyanis nem értem, ez mégis honnan jött neki. Talán... ezért olyan furcsa mindenki körülöttem mostanság? – Mert egy, én és ő két különböző világ vagyunk. És kettő - most figyelj-, mert nem bírjuk egymást.

– Ugyan már! Ő is mondta, hogy nem utál téged, és biztos vagyok benne, hogy te se őt. Sőt... szerintem kedvelitek egymást. Mármint úgy. – Megvonja a vállait, majd megfeszül, ahogy gyilkos pillantást vetek felé. – Ne nézz így, látok, amit látok! És amit a többiek is. Meg... amikor felénekeltétek a számokat, végig vetekedett az arcának a színösszeállítása egy paradicsoméval. Még azt is megkockáztatom, hogy már történt köztetek valami.

– Nem! – kezdek egyből tiltakozni. - Semmi, ismétlem semmi nem volt köztünk.

– De lehetne...

– Kussolj, Junsu! – Mikor felemelem a hangom, dühödten néz fel rám a hamburgeréből, és összeszorítja a száját egy pillanatra. – Ah, bocsánat, csak rohadtul nem értem, miért élet-halálkérdés ez neked. Főleg úgy, hogy szemmel láthatóan nincs igazad.

– Itt nem arról van szó, kinek van igaza. – Megrázza a fejét, majd az asztalra könyököl. - Hanem arról, hogy így boldogok vagytok-e...

– Hogy? – Kezdi felkelteni a kíváncsiságomat a sok zagyvaság, ami kibukik a száján. Nem tudom, normális-e.

– Tudod, Sandeul nagyon más, ő nagyon különbözik a többiektől... – Mutatóujjával körözni kezd az asztalon, miközben engem figyel.

– Igen, erre már rájöttem. – Hátradőlök, továbbra is őt nézve, bár szívem szerint inkább itt hagynám.

– Nem Changmin, úgy értem, hogy ő tényleg, nagyon más. Tudod, ő nem cigizik... nem iszik... nem köti el taj részegen a bandájának a furgonját... – motyogja, majd felnéz rám. - Milyen furcsa, hogy miattad kivételt tett mindenben, nem gondolod? – Ezt felfogva összevonom szemöldökeimet, és lenézek az üres tányéromra.

– Nem furcsa. Nehezen visel el. – Erre csak halkan felsóhajt, majd beleiszik Sprite-jába.

– A te szemedbe mondta, hogy ez nem így van. – Megrázza a fejét, és feláll. – Csak egyértelmű, hogy kedvel téged, jobban, mint ahogy te azt hinnéd. - Ezzel pedig lezártnak tekinti a témát, látom a szemébe. – Indulhatunk vissza? – A kocsihoz érve a kezembe nyomja a kocsi kulcsot, amit hirtelen nem tudok mire vélni. Általában nem szereti, mikor én vezetek. Viszont nem utasítom el, az istenért se.

Csendben tesszük meg az első öt percet, majd megcsörren Junsu telefonja, ami megtöri a hallgatást.

– Szia Jinysoung... - Az utat figyelem továbbra is, de próbálok rá figyelni, mit mond. - Hh, nagyából kettő, három perc és visszaérünk. Mi? Mi van vele?... Várj, mi? Mi van Sandeullal? – Ennél a résznél már felvonom egyik szemöldökömet, és kifújom a bent tartott levegőt. Valami gáz van? Remek. – Oh, oké, oké, már csak egy saroknyira vagyunk... – mormogja a telefonba elhalkulva. – Nyugalom...Jin! Másfél perc, szia. – Ahogy leteszi a telefont, telibe fékezek a pirosnál, aminek hála, a biztonsági öv ellenére is előre bukunk mind a ketten.

– Mi van Sandeullal? – fordulok felé egyből, amire félve felém pillant.

– Ájultan találták meg a keverőpultnál. Valószínűleg csak a felvett számokat akarta visszahallgatni. – Halk sóhaj hagyja el a száját, majd a hajába túr. – Lehet, hogy vitt neked reggelit, de ő már tegnap sem evett. Állítólag. Biztos, csak legyengült. – Még a vállait is megvonja, de ahogy zöldre vált a lámpa, tövig nyomom a gázt, és szlalomozni kezdek az autók közt, ennek hála pedig minden lazasága eltűnik. – Jesszusom, Changmin, lassíts, lassíts már! – sipákolja az ajtóba kapaszkodva. – Kinyírsz minket, basszus! – Satuféket nyomok a kiadó épülete előtt, amire én csak felsóhajtok, Junsu pedig egyből kiszáll, bár remegő lábaitól nem halad egy centit sem előre.

– Fent találkozunk – mondom kissé gúnyosan elhaladva mellette, majd a lifttel felvitetem magam a huszonhetedik emeletre.

– Hol van? – kérdezem, ahogy belépek a DBSK feliratú ajtón. Válasz sem kell, abban a pillanatban meglátom őt a kanapén feküdve, már ébren.

– Ki tudja, mióta feküdt ott – mondja Jin teljesen letörve, ahogy mellém áll, én viszont letérdelek Sandeul feje mellett. Lassan pislog, szinte látszik, hogy a fáradtságtól azt sem tudja, merre van arccal. Szerintem aludnia kéne. Sokat.

– Jobb lenne, ha most haza vinném... – mondom halkan, miközben senkire nem nézek. Én minek maradjak bent, ha ő még csak eszméleténél sincs? Így sok mindent nem tudok kezdeni a duettel.

Óvatosan a vállára teszem a kezem, amire szavak nélkül megért, lassan felkel, majd rám egy pillantást sem küldve, kiindul, csak most tűnik fel, mennyire nyomott. És belegondolva... talán fogyott is, amióta együtt dolgozunk. Nem is keveset főleg, hogy alapból nem volt egy nagydarab.

Baro még az utolsó pillanatban Sandeul kezébe nyomja a mobilját, majd egy csókot nyom az arcára, amit hirtelen nem tudok hova tenni magamban.

Junghwan csak megy, nem ellenkezik, valószínűleg ő is tudja, hogy így nem dolgozhat.

Amint a folyosón elérünk a liftig, épp Junsu száll ki belőle, aki egy sejtelmes mosollyal néz Sandeulra, majd egyből rám is.

– Mi a helyzet?

– Meg ne szólalj – morgom, ahogy helyet cserélünk, alias én lépek be a liftbe, amíg ő a termünk felé indul.

Vajon miért nem evett? Nem ilyen felelőtlennek ismertem meg, főleg, hogy még egy banda is van, amit irányítania kell. Egyszerűen nem hagyhatja el magát, amikor nyakán van egy koncert. Vagy lehet, épp ez a baj? Egyszerűen nem volt ideje?

Ah, nem. Muszáj volt ennie, még ha csak egy-két falatot. Vagy direkt csinálta? Rosszat akart magának? Annyi kérdés!

Az út teljes némaságban telik, hozzájuk érve pedig beletelik pár percbe, amíg bejutok a lakásba.

Meglepetésemre nem vonul el a szobájába, csak lerúgja a cipőit, és a kanapéra fekszik, a tévét bekapcsolva pedig csak azt figyeli.

Nem tudom, mi van vele, hogy miért ilyen szótlan, és attól tartok, választ sem kapnék, ha rákérdezek.

Csak egy mély levegőt véve járom körbe a lakást, majd mikor sikeresen rábukkanok egy szekrényre benne több plusz holmival, kiveszek egy takarót. Szinte gondolkodás nélkül megyek oda hozzá, és betakarom, és épp kérdezném, hogy kér-e valamit, mikor meghallom, ahogy szuszog. Elaludt.

Talán nem is akart ma dolgozni, a háta közepére nem kívánta, ezért... ezért jött haza egy szó nélkül.

Még pillanatokig figyelem, mintha attól tartanék, hogy hirtelen már nem vesz levegőt... Majd inkább felkeresem a konyhát, és nekiállok egy kiadós ebédnek, hiába... nem igazán tudok főzni.

Muszáj ennie valamit, még ha le kell nyomnom a torkán, akkor is.

Lassan haladok, mivel, mint már említettem, a főzés nem az erősségem, de most még erre is hajlandó vagyok.

Alig nézek körül, de már így is látom, hogy dugig vannak a polcok, és a hűtő kajával, amikor hazajön, csak eszik... Nem értem.

Mikor túlteszem magam a kezdeti sokkon, a serpenyőért nyúlok, és megkavarom benne a húst, hogy ne égjen le az alja.

– Changmin, te komolyan főzöl? – Az álmos hangra megfordulok, és végig mérem tetőtől talpig a tulajdonosát, ahogy beljebb csoszog.

Talán egy órát, ha aludhatott.

– Ja, vagyis... valami olyasmi. – Erre a válaszra kíváncsian félre biccenti a fejét, ahogy mellém sétál, majd ujjával belenyúl a serpenyőbe, a kis húsdarabot a szájába teszi, és látványosam leszopogatja magáról a szaftot. Nekem pedig... hirtelen eláll a szavam. Megnémultam. Persze ő végig a még mindig sercegő ételt figyeli a tűzhelyen, még csak véletlenül sem néz rám.

– Ez pocsék. – Ráncolja az orrát, és mosolyogva néz fel rám, amitől nem igazán tudom, mit is mondhatnék. Mintha kisimultabb lenne.

Ah, az ég szerelmére... nem tudok kiigazodni rajta.

– Hát, nem az erősségem – mormogom lenézve a finomnak tűnő, de csak annak tűnő ételre, majd vissza rá.

– Igen, azt látom – nevet fel halkan, és kezét a mellkasomra simítja pár pillanatra, ahogy arrébb tol, majd elzárja a hús alatt a tüzet. Ez pedig épp elég, lenézek vékony ujjaira, aztán vissza rá, de kacagásától még egy mosolyt is csal az arcomra. – Na, jó, feláldozom magam, és eltűntetem, mielőtt még valakit megmérgezel vele. – Halk kacagása átmegy nevetésbe, amitől vigyorogva megrázom a fejem, és ellépve tőle leveszek egy fekete tányért a szekrényről. Mitől van ilyen jó kedve? Nem, mintha baj lenne. – Minek az? Csak egy evőpálcika kell, és még mosogatni sem kell annyit. – jókedvűen veszi el tőlem a tányért, és teszi vissza a helyére, majd helyette egy vágódeszkát vesz elő, és a serpenyőt a kezébe véve, leül az asztalhoz. – Nem jössz? – Fel sem néz rám, csak kíváncsian méregeti az előtte heverő ebédet. Szemeimet forgatva nyúlok be az egyik fiókba, előveszek két pár evőpálcikát, és leülök mellé, majd elé nyomom az evőeszközt. – Oh, köszönöm – mosolyog rám, enni kezd. Mindig ilyen volt? Valahogy nem erre emlékszem... Mintha teljesen kicserélték volna.

Inkább nem faggatom, csak vele együtt enni kezdek, de az első falat után elfintorodom.

– Ez tényleg borzalmas – morgom, és elveszem előle a serpenyőt, mielőtt még ételmérgezést kap a szerencsétlen. – Ne büntesd magad ezzel – kikapja a kezemből, és visszateszi maga elé, majd ismét a szájába dob egy falatot.

– Na, ne már! Nem azért gürcöltél, hogy ki legyen dobva. És amúgy is, nagyjából, úgy a huszonötödik falat után, már nem is olyan borzalmas. Már ha vagy olyan szerencsés, hogy nem érzel utána már ízeket – nevet fel halkan, amire arcon dobom egy húsdarabbal.

– Gonosz vagy, tudod? – morgom a kaja felé fordulva, amire a következő pillanatban visszakapom az előbbit.

– Azt hittem, azt is csak megjátszom. – Tudom, hogy poénnak szánta, de valahogy ez most nem tűnik valami viccesnek.

Nagyon nem.

– Tévedtem, és? Bárkivel előfordul. – Megvonom a vállamat, és tovább eszem, nem nézek rá. Nem játssza meg magát... tévedtem. Megeseik.

– Jah, ez is az egyik hátrány, ha veled van az ember. – Rám ölti nyelvét, amire elmosolyodom, majd felvonom egyik szemöldökömet reakcióképp. Hh, mintha annyira rosszul viselné a társaságomat.

– Te csak maradj csendben. A múltkor mintha még te neveztél volna tökéletesnek engem. – Erre a kijelentésre egyből elvörösödik, és lehajtja a fejét, amire alsó ajkamba harapva se tudom elrejteni önelégült vigyoromat. – Húha, mintha valaki felforrósodott volna a jelenlétemtől – cukkolom még egy kicsit, amire felkapja a fejét, és úgy néz rám, mintha azt jelentettem volna be, hogy pár órám van csak hátra.

– Héj, nem én akartam azon a  bizonyos estén a szádba matatni a nyelvemmel! - Felháborodva bokszol a vállamba ha lehet, még vörösebb arccal. Ráteszem kezem övére, ahogy az asztalra ejti a sajátját annak ellenére is, hogy úgy érzem, ez a megjegyzése kicsit erős volt.

– Oh, nagyon is akartál. – Ezt hallva azonnal kirántja enyém alól a kezét, amire kérdőn nézek rá, ő pedig csak lehajtja a fejét. – Én jövök. – Erre kíváncsi tekintettel néz fel rám, majd inkább a serpenyőt méregeti tovább helyettem. Annyira... összezavar. Mert furcsa.

– Tessék?

– Én jövök. Igazmondós, nem emlékszel? Te tetted fel az utolsó kérdést, de megzavartak minket, ezért félbe maradt a játék. Ezért most én jövök. – Én kihúzom magam, de nem épp a várt hatást érem el, ugyanis ő inkább összeszűkített szemekkel néz rám, majd tovább eszik.

– Oké – egyezik bele végül végig a húshalmot nézve. – Akkor hajrá.

– Még mindig tökéletesnek tartasz? – kérdezem egy kicsit elbizonytalanodva, amire kicsit elgondolkodik, passzoljon-e, de tudom, hogy választ ad. Nem akar veszíteni, ahogy én sem.

– Igen – sóhajtja, majd ajkai közé dob egy húscafatot ujjaival, majd a szaftot ugyanolyan módon tűnteti el, ahogy az előbb. Rohadjon meg, direkt csinálja. Bár igencsak kételkedem benne, de szeretném ezt hinni. – Na, de én jövök – motyogja egy kis hatásszünet után, elgondolkodik. Ismét. Ne húzd az időt az Isten szerelmére, Junghwan. – Mire gondolsz, ha rám nézel? – Végig a félig kiürített serpenyőben turkál, ahogy felteszi a kérdést.

Elgondolkodom. Nem is tudom, mit mondjak erre?

Az igazat Changmin, az igazat. Ő is ezt tette.

– Őszintén? – Az álla alá nyúlva felemel az arcát, amire kissé megszeppenve néz vissza rám.

– M... mit csinálsz?

– Kiderítem, mire gondolok. – Pár idegőrlő másodperc hallgatás után halk sóhajt hallat, érzem, hogy türelmetlen.

– Nos? – kérdezi enyhén remegő hangon, amit nem tud elrejteni előlem. Elveszem ujjaimat álla alól, majd veszek egy mély levegőt, kétszer átgondolom, válaszolhatom-e azt, amit nagyon, nagyon akarok.

Mondhatok neki ilyet egyáltalán?

– Ha hihetek magamnak, akkor azt, hogy... meglepően gyönyörű vagy – mondom végül, miután sikeresen ráveszem magam a dologra, aminek hála a szemei kissé kikerekednek, és hátradől a széken.

– Nem vagy szomjas? – Felpattan a helyéről témát váltva, és poharat kezd keresgélni. Én pedig mit tehetnék? Csak a homlokomat ráncolva nézem őt, nem értem, miért terel. Én csak őszinte voltam.

– Én kérdezek... – jelentem ki minden rezdülését kíváncsian vizslatva.

– Narancslé jó lesz? – Engem figyelmen kívül hagyva a hajába túr, ahogy benyúl a hűtőbe, látszólag nagyon nem akarja ezt folytatni.

– Ha most bármit megtehetnél, mi lenne az? – Épphogy felcseng a hangom, ő egyből megáll, a poharakat a hűtő egyik polcára teszi, és úgy kapaszkodik meg, mintha azon nyomban összeeshetne.

– Passz – mondja fél perc gondolkodás után, amire szemöldökeim felszöknek a hajamig a meglepetéstől.

– Na, ne már! Mégis miért? – Lassan felállok, de ő még mindig ugyanúgy áll egy helyen. Mintha kővé dermedt volna.

– Csak... mert. Passzolok. – Kijelentésére mögé sétálok, és derekára simítom tenyereimet, hogy magam felé fordítsam, de végül feladom. Félek, mit látnék a szemeiben.

Épp ezért inkább csak szobrozok mögötte, talán túl közel is hozzá.

– Tudod, ez mit jelent. Te kérdezel, és ha válaszolok, én nyertem. Még így is passzolsz? – Erre válaszul aprót biccent, amire magam felé fordítom végül. Jó, eddig bírtam.

Még a hűtőből áradó hideg sem képes most lehűteni jelenleg.

– Akkor viszont te jössz – mondom teljesen feleslegesen, amire beharapja alsó ajkát pár pillanatra.

– Akkor este... – Pár pillanatig csendbe marad, mintha erőt gyűjtene a kérdés többi részéhez – Meg akartál csókolni? - Ahogy elkezdődik a játék... lassan rájön az ember, hogy ezek a kérdések vagy intimek, vagy személyesek. És ez mindkettő, mintha belém akarna látni. Igaza volt akkor, este... Ez a játék nagyon eldurvulhat. De ahogy kiejti a formás száján az utolsó szót, egyből tudom a választ.

– Igen – vágom rá kis hatásszünet után. – Igen, meg akartalak. – Pár pillanatig csak farkasszemet nézünk egymással, mintha még akarna mondani valamit, szóra nyitja a száját, de aztán... eltol magától.

– Hát jó, tessék te győztél – jelenti ki kivéve a narancslevet és a poharakat a hűtőből, majd a pultra teszi őket.

– Nem csak akkor akartalak. – Hiába látom, tudom, hogy határt lépek át ezzel az egésszel, de nem érdekel. Csak hagyom, hogy másodpercekre ledermedjen, majd tovább folytassa tovább azt, bármit is csinált eddig. Úgy csinál, mintha meg se szólaltam volna. – A mai nap is... többször. – Remegő kézzel kezdi kiönteni a narancslevet, úgy tesz, mintha itt se lennék? Tényleg? Ezzel nem ér el semmit. – És az elmúlt kilenc napban is... Őrülten akarom. - Mintha valami filmet néznék, úgy gyorsítja a mozdulatait, mintha így átpörgethetné ezt a jelenetet. – Sokszor gondolkodom el rajta, hogy az ajkaid és a csókod milyen puhák, szenvedélyesek...  tökéletesek lehetnek, Sandeul.

– Fejezd be az Isten szerelmére, kérlek, könyörgök, oké?! - szipogva fordul felém, a pultra csapja az előbb felemelt teli poharat, amitől kiömlik legalább a fele. Felemeli a hangját, olyan tekintettel néz rám, mintha azonnal elsírhatná magát. Ó, istenem, csak azt ne. – Ne csináld már ezt velem! – üvölti el a végét, amire csak pislogni tudok.

Talán... sok voltam?

Hh, nem is törődöm ezzel, hirtelen mozdulok felé, lesöpröm mögötte a pultról a poharakat, amik hangosan csörömpölve törnek szanaszét a földön. Térdhajlatinál megragadva felültetem rá, és lábai közé állok, karjaimmal körbe fonom derekát, hogy ne tudjon elszökni.

– Te is akarod, igaz? – Kérdésemet követően remegő kezekkel simít az arcomra, majd hangosan felszipog, és egy csókot nyom a homlokomra. Teljesen, teljesen meglep vele.

– Nem szabad, Changmin – suttogja kissé berekedve.

– De akarod, Junghwan, nem? Akarod vagy nem? – Erre már nem álszol egyből, csak szorosan lehunyja szemeit, és bólogatni kezd.

– Akarom – suttogja egy könnycsepptől megszabadulva. Én pedig, mintha teljesen kivetkőznék magamból, két apró csókot nyomok ajkaira, aminek hála, mintha észhez térne. Ellök magától.

– Nem szabad! Nem érted? – Lemászik a pultról, épphogy nem ugrik bele az üvegszilánkokba a földön.

– Már miért ne lenne az? - Homlokráncolva nézem, ahogy sorban hullnak a könnyei, de nem nyúlok oda, hogy letöröljem. Olyan távolinak tűnik.

– Mert... mert nem. Nem szabad. Belegondoltál, hány rajongót veszítünk el, ha ez kiderül, Changmin? Hogy a többiek mit szólnak majd? Hogy hány másodperc alatt tennénk tönkre az egész életünket? – Kissé elgondolkodom mondandóján, de végül közelebb lépek hozzá, a vállára teszem az egyik kezem. Érzem, mennyire kellemetlenül éri magát így.

– Érzel irántam valamit? Bármit?

– Most... jobb, ha mész. Menj el! – Ennyit nyög ki pár másodperc hezitálás után lehajtva a fejét. – Menj már!

– Nem hagylak itt. – Mintha egyik szavam sem érne semmit, úgy érzem, feleslegesen erőlködöm.

– Kérlek, tedd azt – szipogja halkan felemelve arcát.

– Nem tehetem. Szükséged van rám, Junghwan... – Ezt hallva egész testében megfeszül, és nyel egyet. Már ebből tudom, hogy vesztesként jövök ki ebből az egészből.

– Nem ragaszkodom senkihez. Nekem nincs szükségem senkire. Nem függök senkitől. Úgyhogy most menj el. – Nem akarom elfogadni a szavait, annyira nem... Lenézek kettőnk közé, mintha most döfködte volna szét a mellkasom egy kibaszott késsel. Nincs szüksége rám. Akkor én miért hittem azt? Félreértettem valamit?

– Holnap találkozunk – lépek hátrébb végül elkomorodva, majd se szó se beszéd, lelépek.