Egy új sorozattal érkeztem...^^
Főszereplők:
Jun - Park Junyoung
16 éves, 175 cm magas ukefőszereplőnk:3 Édes arca miatt sokan felfigyelnek rá, ezért elég nagy hírneve van az iskolában, de egyetlen igaz barátja sincsen. Nem bízik meg senkiben, fél, hogy csak érdekbarátságok áldozata lenne, mivel túl sok a kétszínű ember körülötte. Utál 'ismert' lenni, és teljesen egyedül érzi magát. Viszont mindennél jobban vágyik valakire, aki meghallgatja, és mellette áll bármi történjék is.
Jaejoong - Kim Jae Joong
19 éves, 180 centi magas semeállatunk*o* Észvesztő külseje viszont nem minden. Legjobb barátai - akikből 2 van - összejönnek egymással, így ő eléggé háttérbe szorul, amit egyből megun. Végül Junnál talál "vígaszt" a mi ukénk ügyetlensége miatt. Szó szerint egymásba botlanak...
Ui.: Az egész Jaejoong szemszögéből fog íródni.
Jóóóóó olvasást!^^
1. rész
128...129...130... El sem hiszem, hogy végre végeztem a napi edzéssel. Mostanában annyira kifárasztottak, hogy este már nem igazán van energiám egy 5 x 130as sorozatnak, így mától másfél órával előbb kelek emiatt. Ahogy elindulok a fürdő felé, majdnem pofára esek Junghyun pólójában, ami a folyosó közepére lett lehányva. Túl kicsi albérletet vettünk ki hármunknak, ráadásul úgy, hogy egyikünk nőből van, akinek háromszor annyi cucca van, mint nekem és Junghyunnak együtt véve. Morogva szedem össze az eldobált ruhadarabokat, majd hajítom be Byul szobájába őket. A lehető legrosszabb látvány fogad, egymásba gabalyodva fekszenek, meztelenül. Ezek lefeküdtek. Vagy ami még rosszabb...összejöttek. Basszus, basszus, basszus! Gyorsan visszazárom az ajtót abban reménykedve, ha újra kinyitom, egyedül csak Byul fekszik majd az ágyban. Mivel ebben erősen kételkedem, inkább bezárkózom a fürdőszobába, hogy lefürödjek. Ez a legrosszabb, ami történhetett hármunkkal... Ha van köztük bármi is, én lassacskán el leszek felejtve, és lényegében ők a családom. Csak ők vannak nekem. Lehet, csak túl reagálom... Hisz nem feltétlenül leszek kitaszítva. Egy biztos, a sok sexpartner még csak közel sem adja azt, ami hiányzik az életemből. Úgy érzem, nekem ennél már többre van szükségem... Jesszusom, még a végén papucs leszek. Lassan az év vége felé haladva egyre csak melegebb lesz, ezért rajtam is egyre csak kevesebb ruha van. Egy gyors zuhany után csupán egy halászgatyát, és egy fehér trikót veszek fel. Élvezem, ha megnéznek, és nem az egóm nagy. Csak tisztában vagyok magammal, és az értékeimmel, ennyi az egész. Mielőtt felébrednének, szokástól eltérő módon már most lelépek, egyedül. Nem lennék képes a szemükbe nézni ebben a helyzetben, még fel kell ezt dolgoznom... Sétálva indulok meg suliba, inkább itt hagyom nekik a kocsit, minthogy egész nap azt hallgassam, mekkora szemét vagyok. Már most melegem van, pedig még hét óra sincs. És én mi a halált fogok csinálni egy órán keresztül? Ebbe még csak bele se gondoltam... Fél utcányira járhatok, de sehol egy lélek ami azt jelenti, hogy a diákok háromnegyede még alszik. Én is aludhatnék még... Hajh... Ketten ülnek egymásba fonódva a suli kerítése előtt, egy valaki meg kettesével szedi a lépcsőfokokat felfelé menet. Mintha kihaltunk volna, ezen kívül semmi jele életnek. Mire túl jutok a kezdeti sokkon, már bent találom magam, és már csak pár méter a szekrényemig. Észlelem, hogy jön valaki velem szemben, de csak akkor nézek rá, amikor megbotlik saját lábában, és együtt zuhanunk a földre. Ahogy rám esik, fájdalmasan felszisszenek, hisz a padló még sem olyan puha, mint amilyennek én azt most szeretném. Azokkal a hatalmas bociszemeivel néz rám, és úgy tátog, mint egy hal, de hang nem jön ki a torkán. Édes arcát sötét barnára festett haja keretezi, és ezer százalék, hogy telt ajkai nem csak beszédre termettek.
- N...ne haragudj! Bocsáss meg, kérlek...é...én nem akartam...!- motyogja, miközben feltápászkodik rólam, és összeszedi táskájából kihullott tankönyveit- Komolyan! Jóvá teszem...de tényleg!- kezemben a 11.es matek tankönyvével állok fel.
- Semmi baj- legyintek egyet végig őt nézve, ahogy megigazítja magán ruháit. Mielőtt visszadom neki a könyvet, akaratlanul is elolvasom a rajta szereplő nevet- Te vagy Park Junyoung?- elismerően hümmögök egyet, majd tetőtől talpig mérem végig, ami hatására elvörösdve hajtja le a fejét- Sokat hallottam már rólad...- lényegében nem hazudok, mostanában mindenki arról beszél, hogy hamarosan egy hatalmas házibulit rendez majd. De valahogy...nem így képzeltem el. Azt hittem, velem egyidős, szőke, magas, és mindenki kedvence. Most viszont egy 16 éves, barna hajú, alacsony, és zárkózott igazi ukefiú áll előttem. Egy ilyen srácnak hogy lehet olyan hírneve, amilyen...? Félre teszem magamban ezeket egy pillanatra, mégis csak figyelemre méltóan szép arca, csillogó szemei... Basszus, tényleg papucs leszek.
-É...ééén nekem mennem...kéne- mielőtt kikerülhetne, kinyújtom elé a kezemet, amibe a nagy lendületétől belesétál, de sikeresen megtorpan ijedségében.
- Várj, még csak be se mutatkoztam- elmosolyodom egy kicsit, amitől tekintetébe értetlenség szökik- Kim Jae Joong vagyok- kinyújtom felé a kezemet, amire úgy néz le, mintha lángra kaptam volna, de nagy nehezen kezet ráz velem. Szorítása gyenge...inkább gyengéd, ami azt bizonyítja, hogy egy igazi uke. Egyre vörösebben méregeti cipőorrát, ennyire zavarba jött a közelségemtől. Édes.
- Most már tényleg...mennem kéne... Szia Jaejoong...- fejét lehajtva siet el mellettem, majd eltűnik egy kanyarban. Jaejoong. Így hívott, igaz? Mások vagy a Jaet, vagy a Joongot használják, de ő az első, aki összetette. Ez tetszik. Vagy még fél percig állok egy helyen utána nézve abban reménykedve, hogy visszajön, és nem kell egyedül lennem. De hiába várok, már csak a fejemben hallom a hangját.
Hihetetlen, hogy amióta belém botlott hétfőn, azóta mindenhol őt látom. Egy-két szót beszéltem vele azóta, és feltűnően jobban éreztem magam utána. Abban a néhány szóban, esetleg köszönésben annyi törődés volt részéről, mint az elmúlt három havi szeretetadagom.Kezdem úgy érezni, hogy teljesen elment az eszem. Egyedi öltözködésével, és azzal, hogy mindig kihúzza a szemeit fekete szemceruzával túlságosan vonzza a tekintetemet, és többször is azon kapom magam, hogy majdnem odamegyek hozzá. Alapból megengedhetetlen nálam, hogy egy fiú fesse magát, de valamiért rajta piszkosul tetszik. Tegnap már felkerestem az osztálytermét, és az ajtóban jöttem rá, hogy hülyeséget csinálok. Ezt is csak arra fogtam, hogy magányos vagyok, mióta kissé háttérbe szorultam a baráti körömben, és sajnos már a közelebbi haverjaim sem képesek feldobni a kedvem.
- Nem hiszem el, hogy leléptél reggel- Junghyun úgy nyafog, mint általában Byul szokott, csak az a gáz, hogy ő pasiból van...
- Ott hagytam a kocsit, vagy nem? És lépj már túl rajta! Már másfél hete volt...- máris teljesen máshogy viselkednek velem, mintha púp lennék a hátukon. Folyton félre vonulnak, suttognak, és tapizzák egymást az asztal alatt. Biztos, hogy összejöttek. Sajnos ez az elmúlt három napban nagyon is meghatározó volt. Úgy érzem, lehet még ezen változtatni, ha beszélek velük, de egyenlőre nem akarom ezzel terhelni magam még jobban. Csak egy valamit nem értek...miért nem mondják el nekem?
- Jae, kettesbe hagynál minket egy kicsit?- Byul hangjára oda se nézek, csak felállok az ebédlőasztaltól, és elindulok kifelé. Annyira tudtam...tudtam, hogy ez lesz! Már épp törődnék bele, hogy egyedül kell töltenem az ebédszünetet, amikor az édes, kicsi Junyoungot pillantom meg a hosszú sorban. Egyszerűen mellé állok, amíg ő a kínálatot vizslatja. Egy fekete csőgatyát, és fehér inget visel, amit nagy meglepetésemre egy szegecses, platformos csukával dob fel. És jól áll neki. Szóval rocker lenne a szentem?
- Biztos ennél ilyen szemetet?- hangmora összerezzen, és elejti a táskáját, amiért egyből lehajolok, majd visszaadom neki.
- Megijesztettél, Jaejoong- morogja, ahogy felnéz rám, majd lehajtja a fejét. Mindenki társaságában ilyen bizonytalan? Nem látom, de fogadni mernék, hogy full vörös ismét.
- Na, nem harapok. Nézz rám nyugodtan- mosolyodom el, amire lassan felpillant rám- Meghívlak ebédre- hajolok közelebb hozzá egy kicsit. Látom rajta, hogy teljesen összezavarom őt, amit kihasználva már a kijárat felé terelem. Semmi kedvem egyedül enni, ráadásul valamiért élvezem a közelségét.
-Ho...hova megyünk?- aggódó pillantásától hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon, amitől egészen kicsire húzza össze magát.
-Ne aggódj már, nem fog olyan történni, amit te ne akarnál...- vigyorgom tovább, majd előre fordulok- A tetőre. Beszélgetni- nedves ajkaival egy kis o betűt formál, aztán hirtelen eltűnik mellőlem. Megállok, majd utána fordulok, de csak az a látvány fogad, hogy három emberrel összepacsizik, a másikkal meg egy baráti ölelést vált. Viszont ahogy felpillant rám elköszön tőlük, és a földet koslatva siet vissza hozzám. Meg se áll mellettem, tovább halad a tető felé, amitől már csak egy emelet választ el. A két kezemet teszem össze, amikor senkinek nem áll meg, csak mosolyogva int egyet jómodorából adódóan. Kis távolságot tart, ennek ellenére az emberek furcsálló tekintetekkel bombáznak minket. Elég furcsa látványt nyújthatunk együtt, tény. Én sem néznék máshogy. Egyből levágom magam a tető közepén, miután felérünk, de ő csak úgy áll mellettem, mintha muszáj lenne. Sóhajtok egyet, majd előhalászom táskámból a három embernek elég tojásos, tofus, teriyaki szószos tésztát.
-Nem ülsz le? Ha állva eszel, felpuffadsz- mormogom már félig teli szájjal. Kissé elmosolyodik, amitől eszméletlenül felragyog, esküszöm, mintha egy angyal tornyosulna előttem. Lehuppan mellém, és előkotor táskájából egy pár evőpálcikát. Szemmel láthatóan szétcsúszik az első falat után, és a szájához kap.
-Jesszus, ez valami eszméletlen- motyogja inkább magának, mint nekem, de továbbra sem néz fel rám.
- Junyoung...
-Jun...a Junt...jobban szeretem...- túl halkan beszél, de nagy nehezen megértem, amit mond.
- Szóval Jun...nem tudtam nem észrevenni, hogy velem teljesen máshogy viselkedsz, mint a többiekkel. Nem szeretsz a közelemben lenni?- teljesen megfeszül, és megáll a szája előtt az evőpálcikára feltekert tésztahalom, amit vissza is ejt az ételhordóba.
- N...nem erről van szó, csak...te annyira más vagy, mint ők- idegeimre tekintettel sokkal hangosabban beszél hozzám, de mondandójára egyik szemöldököm fel is szökik homlokomra.
- Ezt hogy érted?- remélem most nem arra akar kilyukadni, hogy elviselhetetlen vagyok... Nem hiszem, hogy ezt már el tudnám viselni.
- Te annyira...- elhallgat pár idegtépő pillanatra, amire muszáj vagyok ránézni-...hibátlan vagy- szemeim tányérnagyságúra kerekednek, nem egészen erre a jelzőre számítottam, hogy őszinte legyek.
-Hibátlan?- lassan, hezitálva rám néz, és teljes erőbedobással állja a tekintetemet.
- Igen- megvonja vállait, és beledob egy nagyobb tofudarabot ajkai közé- Számtalan versenyen láttalak már teljesíteni. Matek, angol, ének és gimnasztika versenyeid tömkelegén ültem az első sorban, és őszintén megleptél minden alkalommal. A többiek ostobák, és kétszínűek, de te... Ott vagy szeren. Okos vagy, ami a szíveden, az a szádon...- ott vagy a szeren. Halványan elmosolyodom,miközben arcát figyelem mélyebb érzelmek után kutatva rajta, de ő végig az előttünk sorakozó házak tetejét vizslatja-...egyszerűen csak úgy érzem, nem érdemlem meg, hogy veled beszélhessek, és ettől kicsit zavarban is vagyok- kis pírrel az arcán simít tarkójára, majd néz rám.
- Kicsit?- felvonom egyik szemöldökömet, amire egyből előre fordul- Hhh...ilyen meg se forduljon a fejedben, oké? Attól, mert vannak eredményeim, még nem vagyok több nálad főleg úgy, hogy te évfolyamelső vagy- mosolyogva bököm oldalba könyökömmel- De komolyan...édes vagy- ellenkező irányba fordítja el fejét, és el kezd dobolni felhúzott térdén- Láttam ám azt a mosolyt!- nevetek fel halkan, amire hangosan fújtat egyet- Ha nem akarod, hogy egyedül egyek meg ennyi kaját, akkor kapkodd magad- meglepetésemre felpattan kezébe kapva ebédünket, és rohanni kezd- Héj!- édesen felkacag, majd felsikít, ahogy utána sietek.
-Jesszusom, segítség! Segítség!- három kört teszünk meg, miközben kergetem őt egy kis ételért, amit gyors tempóban kezd a szájába lapátolni. Egyre közelebb kerülök hozzá, amíg végül derekát megragadva rántom magamhoz, és szorosan tartva kapálózom szabad kezemmel ebédem után, amit Jun minél messzebb nyújt tőlem. Egyre hangosabban kacag, majd nevet, még akkor is, amikor óvatosan kigáncsolom, és a csípőjére ülök. A tészta egy része a betonon landol, de a nagy része hál' Istennek még épségben van.
- Ezt nem kellett volna- megtámaszkodom feje mellett két oldalt, és hirtelen elhalkul, miközben egyre lejebb hajolok hozzá. Még mosolya is eltűnik, de ajkai kissé szétnyílnak, és mintha kapkodná a levegőt. Kikerekedett bociszemei ismét ugyanúgy fúródnak enyéimbe, mint másfél hete. A csengő sipákoló hangjára viszont hirtelen felül, ezzel engem is kiegyenesítve, ráadásul homlokunk is rendesen összekoccan.
- Jesszus, ne haragudj!- kikúszik alólam, majd elveszi tenyeremet homlokomról, és egy hosszú, forró csókot nyom rá. Szívem kihagy egy ütemet, amikor még pár pillanatig ajkai elidőznek sajgó testrészemen, majd pár milimétert hátrébb húzódik- Le...késem a matekot...- hirtelen felpattan, és felszedi evőpálcikáit- Szia Jaejoong! Majd találkozunk!- visszarohan táskájához, amit vállára kanyarít, majd eltűnik az ajtó mögött.
Utálom magam érte, de egész nap rajta jár az agyam. Se a matek, se a történelem nem megy, sőt még tesin is olyan voltam, mint egy bábú. De nem tehetek róla, hogy folyton az édes arcára, fekete szemeire és vörös, telt ajkaira tudok gondolni. Ahogy nevet, apvagy épp elvörösödik... Negyed óráig nem voltam magányos.
Jaejoong
+
Jun
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése