Őrjöngő sorscsapás 2.

Changmin [POV]

– Changmin! Szedd már össze magad! – morogja Yoochun az ajtómon dübörögve, de én tovább fekszem a kényelmes ágyamban. – Elkésünk! És te is tudod, hogy még mindig nagyon sok munka van hátra, főleg a tegnapi nap után! – Hát igen. Faszán megkaptam tegnap hazafelé jövet a sok hülyeséget tőlük.

Úgy tűnik, az, hogy Sandeul eléggé... harcis, hh, őket csak szórakoztatja. engem már kevésbé.

„Csoda, hogy ketten voltatok kint a teraszon, és mindketten azzal jöttetek vissza, amivel kimentetek.”

Még mindig ez cseng a füleimben, és az, amit ezután a többiek mondtak.

„– Szerintem Sandeul édes srác. – Junsu csak úgy megvonta a vállait miközben az előtte heverő vacsorájában kotorászott egy tofu darabkáért. A többiek bőszen bólogattak, majd lassan belemerültek a témába, amíg én semmit mondóan meredtem a tojásos tészta halomra.

– Valóban az. Bár tényleg nem néz ki a legstabilabb leadernek, úgy tűnik, teljesen kordában tartja a csapatot - motyogta Yunho félig teli szájjal.”

Ezen én is gondolkodtam, mármint... Jaejoong szavaival élve egy ilyen „cuki ukefiú és édes törékeny pofi” kombinációval, mint frontember... Hát nem is tudom. Én biztos nem kockáztattam volna, hogy egy ilyen srácra bízzak egy egész bandát.

– Changmin! – Mikor Yoochun az ajtómra vág, én összerezzenek és a hajamat túrva ülök fel végül.

– Fogtam! Máris kész vagyok! – morgom elég hangosan ahhoz, hogy meghallja.

Gyorsan magamra kapom a tegnap előkészített ruhákat, majd kicsoszogok a szobámból egyenesen a fürdőszoba felé, hogy arcot, és fogat mossak.

Tulajdonképpen Sandeul egész érdekes srác. De ez nem változtat a tényen, hogy nem bírom elviselni. A hideg kiráz tőle, és nem értem, mit szeretnek benne. Megjátssza magát, azt hiszem, közel nem ilyen ártatlan és édes. Ez engem pedig... irritál.

Ahogy elkészülök, a többiek már teljes díszben az ajtónál sorakoznak. Ásítok egy hatalmasat, és elmegyek köztük egyenesen ki a kocsiig, amiben az egyik hátsó ülésen foglalom el a helyem.

Kész röhej... röhej, hogy ezt kell művelnem. Ahogy tegnap Sandeul fogalmazta  a telefonba „...Utál. Utálom...”. És pont vele zártak össze. Ezért nem kapok elég fizetést.

Negyed óra, mire a stúdióhoz érünk, bár nekem egy kész örökké valóság volt... Nem szólok egy szót sem egész út alatt, amit a többiek meg is kérdőjeleznek, de egy fintornál több nem is telik tőlem.

– Changmin! Valami életkedvet! – morogja végül Jaejoong, ahogy bemegyünk a termünkbe. Furcsa módon a többiek már itt vannak. A B1A4 mindig ilyen... pontos?

Végig nézek mindenkin, majd kicsit elidőzök Sandeul szürke pólóján és szétszaggatott fekete farmerén, majd csak a szemöldökömet felvonva csóválom meg a fejem.

– Kezdhetünk – vetem oda neki szemrehányóan, aminek hála a vonásai egyből megkeményednek, és őszinte mosolya is eltűnik.

– Sandeul... Lehelj már Changminba valami életet, mert alig él ez a szerencsétlen. – Amint ezt meghallom, a lábaim elindulnak a termünk felé, miközben egy gyilkos pillantást küldök Junsu felé, szinte egyből hallom, ahogy Junghwan morog valamit az orra alatt.

Léptei egyre közelebb érnek, majd besurran mögöttem az ajtón, mielőtt végleg becsukódna.

Ledobom magam a kanapéra, és meredten kezdek magam elé bámulni. Persze a kis ő egyből elkülönül, semmi kedve egy levegőt szívni velem.

A dalszövegek sokasága ott hever még mindig a fekete, fényesre csiszolt asztalokon, amiket tegnap írtam. A legtöbb egész tűrhető, de ahogy belegondolok, hogy ezt Sandeullal énekeljem egy színpadon, valahogy értelmét veszítik a sorok. Vagyis... inkább furcsa. Ezért kezdtem előröl újra és újra.

Hiába kezdek bele ismét, fél óra után feladom az értelmetlen gyötrődést, és elindulok valami energiaforrást keresni. Kávé. Szükségem van egy kávéra.

Az italautomata szarabbnál szarabb ajánlatot mutat, amire grimaszolok. Ki a halál inna ilyet?

Lemondóan indulok le a büfébe, hogy sikerüljön túlélnem valahogy a mai napot. Igen, lehet, hogy ott háromszor annyiba kerül, de legalább nem pusztulok meg.

Jungwhan vajon... vajon mit csinálhat? Tegnap sem jött ki, még csak enni sem. Oké, plusz pont a szorgalomért, de az nem tetszik, hogy csak azért ássa bele magát a teendőkbe, hogy ne kelljen velem lennie. Ennyire borzalmas lennék?

Hh, igen, az ő szemében igen. Hisz kiharcoltam, hogy utáljon, és átnézzen rajtam. Már csak azt nem értem, ez miért sérti a nagy egómat.

Amire feleszmélek, már a pultnál állok, és a rendelésemet várják.

– Jó reggelt, egy francia, habos kávét kérek. – A pultos nő aprót biccent, majd neki is kezd azzal az igazi halálhangulatot sugárzó arckifejezésével, amin látszik az elmúlt évek borzalma.

Szinte összeteszem a kezemet, mikor a kávémat a kezembe fogom és visszasietek a terembe. Istenem, pár percet vagyok emberek közt, és már életkedvem alig van.

Épphogy beteszem a lábam a terembe, le is dermedek egy pillanatra, hiszen Sandeul idegesen ácsorog a helyiség kellős közepén. Mégis mi lelt?

Ahogy becsapom az ajtót, ijedten kapja fel a fejét, amíg én kérdőn méregetem kissé kétségbeesett arcát.

– Baj van? – kérdezem a homlokomat ráncolva, és közelebb lépek hozzá. Meg se mozdul, mintha földbe gyökerezett volna a lába.

– É..én cs-csak... – Alsó ajkába harapva hallgattatja el magát, amit már végképp nem tudok hova tenni magamban. Lemaradtam valamiről, most már biztos.

– Te csak, mi? – Összefonom karjaimat mellkasom előtt, és még egyet lépek felé. Lassan körülnézek, de minden úgy van, ahogy hagytam. Ha nem turkált a cuccaim közt, akkor mégis mi a ferde halál történt?

– Én csak, semmi. – A fejét csóválja, hirtelen ismét maga köré húzza azokat az áthatolhatatlan falait, amivel engem is távol tart magától. – Inkább te mondd meg, mégis mi a bajod. Miért vagy úgy letörve? – Félre biccenti a fejét, és közelebb lép hozzám, amire automatikusan hátrálok. Csak. Ne. Jöjjön. Közelebb.

Mégis mi történt vele? Miért érdekli?

– Semmi közöd hozzá. – Szűröm fogaim közt, egy vonallá préselem ajkaimat. Igen, ban egy nagy problémám, de ezt nem vele fogom megbeszélni.

– Figyelj, tudom, hogy nem bírjuk egymást, de én így nem tudok dolgozni. Idegesít, hogy feszült vagy. – Hát a pofám leszakad, esküszöm. Még így is én jövök ki szarul? Egyébként honnan... hogyan vette észre, hogy valami nincs rendben? – Ha valami nagy baj van... – meglepő módon kissé elhalkul, és mintha... Nem is ő lenne. Ez most komoly? – Ha baj van és nincs senki a közelben, akkor én... én meghallgatlak. – A vállait rántja, majd lenéz kezeire, hirtelen nem értem, hova tűnt a büszkesége. Miért érdekli az, hogy velem mi van?

– Nem szorulok rád – csattanok fel végül gúnyosan, amire alig észrevehetően felvonja egyik szemöldökét.

Pár pillanatig csak állunk szótlanul, majd fogja magát és csendben elvonul. Végig nézem, ahogy eltűnik a fekete ajtó mögött, és hangosan felsóhajtok.

Szép volt Shim Changmin, megint megcsináltad...

Visszahuppanok a kanapéra, azt kívánom, bárcsak elnyelne... Bárcsak eltűnnék.

Belekortyolok a kávémba, majd a levegőbe szagolok, ugyanis valami nem oké. Mintha... Füst lenne. Komolyan cigizik... odabent? Komolyan? Hát ennek elment az esze.

Morogva nyitom ki a mellettem lévő ablakot, amin pár perc múlva már kiszökött a dohány bűze a szobából, még szerencse, hogy már lassan egy fél éve nem működnek nálunk a füstérzékelők.

Talán miattam gyújtott rám. Talán azért, mert... felidegesítettem.

Horkantok egyet a gondolatra, és a fekete ajtóra meredek, amin ott az a bizonyos szürke csillag.

Tegye, ha akarja. Ő mondta, hogy nem érek annyit, hogy ártson magának. Akkor biztosan nem miattam gyújtott rá.

Kicsit bosszúsan kezdek neki az újabb dalszövegnek, aztán még egynek, és még egynek. Fel sem nézek még csak egy pillanatra sem papírjaimról, egészen délután öt óráig, amikor ugyanis felállok és elkezdek rendet rakni.

Alig hallhatóan nyílik az ajtó mögöttem, de nem nézek hátra. Érzem a Sandeulból áradó feszültséget. Azt, hogy mindjárt szétrobban.

Megállok, ahogy ő is, érzem a hátamon a tekintetét, amitől egy furcsa érzésem támad, egy pillanatra még szemeimet is lehunyom.

Kezemben gyűrögetem a papírhalmot, amiken értelmetlenebbnél értelmetlenebb sorok állnak. Nem ment. Egész nap, mintha valami megállt volna bennem. Nem tudok vele dolgozni. Valamiért... nem megy.

– Nézel még egy darabig, vagy végre elmész? – kérdezem, ahogy lassan kiegyenesedem, de ahogy felé fordulok, már csak az ajtó csapódását látom, őt nem.

Pár percig csak bámulom az ajtót abban reménykedve, hátha visszajön, és elmondja, mi volt a baja, amikor visszatértem a kávémmal... Miért akart segíteni nekem? Összezavar. Ellent mond saját magának ezzel. Létezik, hogy csak jót akarna? Nekem?

Hh, nem... Nem, kizárt. Ő is olyan, mint a többi. Megjátssza magát, és a figyelem középpontjába vágyik. Azt hiszi, mindenki szereti, és már nagynak gondolja magát. Nagyot téved.

De akkor mit akart elérni ezzel?

Ah. Egy biztos. Engem nem tud átverni. Látom, mi van az álarc alatt... Ha egyáltalán van bármiféle álarc is. Az ég szerelmére, megőrülök.

– Chang... Öhm... Sande... – Junsu megáll az ajtóban, aggódva néz rám, miközben pár szófoszlány hagyja csak el a száját. Nem mutatok ki semmi érzelmet, csak felé fordulok, bár tekintetem egyből meglágyul.

– Igen? – visszanéz a másik szobába, a háta mögé, hogy megbizonyosodjon arról, nem hall-e senki, aztán újra felém fordul.

– Figyelj... – Hirtelen megáll, majd pár pillanatra a fejét fogja. – Tudod mit? Hagyjuk. – Sóhajt egyet, majd megrázza a fejét és kissé elmosolyodik. – Mi a fiúkkal megyünk este inni egy kicsit. Nincs kedved eljönni? Tudod, a B1A4 nem is olyan rossz társaság, sőt...

– Nem, köszönöm. – Halványan elmosolyodom, és folytatom a pakolást hátat fordítva neki, hiába ordítanék a legszívesebben.

– Sandeul nem biztos, hogy jön... – Amint ezt meghallom, megállok egy pillanatra, majd mintha semmit se mondott volna, folytatom a rendrakárt. - Ha nem... hát nem... – motyogja végül lemondóan, majd magamra hagy.

Szóval a Sandeul valószínűleg kimarad a buliból? Fogadni mernék, hogy miattam. Látni se akar.

***

Hh, nem is tudom... az elmúlt három hétben a fiúknak szokásuk együtt menni Gongchanékkel iszogatni egy kicsit, vagy szimplán beülni enni.

Nagyon ritkán tartok velük, hsiz nincs semmi kedvem még ott is Sandeullal lenni. Sandeullal, aki... kerül. Még most, valahányszor beszélni akarok vele, de azt is csak a munkáról.

Hh, zavar, hogy távolságot tart, mégis, mikor nem rá figyelek, érzem magamon a tekintetét. Lehet, csak... bemesélem?

Hálát adtam az égnek már vagy ötvenezerszer, hogy ma is egyedül jöhettem haza, és nem kellett a fiúkat hallgatnom. Annak pedig még inkább örülök, hogy most úgy csinálhatok bármit is, hogy nem szólnak le érte.

Természetesen a szokásos kora esti edzést nem hagyom ki soha, így háromnegyed hatkor, mikor haza értem, egy gyors vacsora után nekiálltam. Az utolsó százharmincas sorozatomnál tartok, amikor megszólal a csengő.

Ki akarhat bármit is este hétkor?

Kezet mosok, majd morogva indulok ajtót nyitni.

– Kurvára nem kell rátenyerelni a csen... – Hirtelen eláll a szavam, ahogy kitárom a bejárati ajtót, meredten bámulok az előttem álldogáló Sandeulra. – ...gőre – fejezem be szinte suttogva, ahogy végig mérem tetőtől talpig. Mit akar?

Olyan... furcsán néz ki.

– Sz... szia. – Megtámaszkodik az ajtófélfába, és megdörzsöli a szemét, amitől nekem egyből leesik, miért is ilyen.

Szinte alig jutok levegőhöz a felismeréstől.

– Jézusom, Junghwan, mégis mennyit ittál?! – morranom le egyből, ahogy a lábán is alig áll meg.

– H... hát én... elmentem a többiekkel, aztán... aztán itt kötöttem ki. – Még a vállait is megvonja.

Én pedig mit tehetnék? Csak tanácstalanul állok előtte, a háta mögé nézek, viszont ekkor egyből meg kell kapaszkodnom a kilincsben.

– Te részegen vezettél idáig? Elment a maradék józan eszed? – Amint rohadt dühösen cseng fel a hangom, ő csak rám ölti nyelvét, majd hátrál egy lépést.

– Jó akkor, akár, akár, akár, hh, el is mehetek... – vakarja meg a tarkóját, majd hirtelen kihúzza magát, miközben a szavakkal küzd. – Úgysem látsz szívesen. – morogja elkomorodva, és fordulna vissza a kocsija felé, amikor megragadom, és berántom, majd lábammal csapom be az ajtót.

– Te tényleg begolyóztál. Így is tiszta szerencse, hogy nem lett senkinek semmi baja, amíg ideértél. Ugye? – dermedek le egy pillanatra, mikor az eszembe jut, hogy talán árthatott is valakinek, amíg ideért.

– Jah, jah, mindenki él és virul. – A végén kislányos kuncogás tör ki belőle, amitől a hasához kap, én pedig nem tudom, mit tehetnék vele. – Virul – ismétli az utolsó szót. Erre csak a szemeimet forgatom, és átkarolva a derekát bevonszolom őt a nappaliba, hogy ne essen fejre, majd a kanapéra ültetem.

– Miért ittál ennyit, és mit keresel itt valójában, Sandeul? – kérdezem szemöldökömet felvonva, és lehuppanok mellé.

– Játsszunk! – Pár pillanat gondolkodás után ennyit képes benyögni, amivel már végképp összezavar. Teljesen szét van csúszva.

– Mi? – kérdezem homlokomat ráncolva.

– Játsszunk. Igazmondósat. Az isten szerelmére, kérlek, könyörgök, oké?- Amint az utolsó szavak elhagyják a száját, én egy nagyobbat nyelek. Ezt nem először hallom tőle, valószínűleg valamilyen mantra lehet neki a nehéz eseteknél.

Hatalmasat sóhajtok, majd kimegyek a konyhába, hogy legalább megkínáljam valamivel.

– Az milyen? – vonom kérdőre, ahogy visszatérek hozzá egy bögre kávéval, amit a kezébe is nyomok. Muszáj, hogy kijózanodjon legalább egy kicsit.

– Hát igazat kell mondani minden kérdésre... – Félrebiccenti fejét és édesen rám mosolyog, miután válaszol. Miket nem mond. Jesszusom Junghwan... A játék nevéből ennyire én is rájöttem.

– Ah... És ki nyer? – A kérdésemet hallva aprót kortyol a kávéból, ami valószínűleg túl erős neki, mivel grimaszol egyet, de tovább iszik.

– Például, ha én kérdezek, és te nem akarsz válaszolni, akkor utána te kérdezel tőlem, és ha én válaszolok, akkor én nyertem. – vigyorogja el a végét, amíg én minden szavát kielemzek, hogy véletlenül se értsem félre.

Ezentúl mindig leitatom, hogy elviselhető legyen. Olyan, mint egy rossz gyerek... De mit tehetnék vele?

– Rendben – sóhajtom, és kényelmesen elhelyezkedem. – Te kezdesz. – Ez épphogy eljut az agyáig, felcsillannak a szemei, és szorosabban fonja ujjait a bögre köré, amibe újra belekortyol.

– Előre figyelmeztetlek, hogy... – Itt felmutatja egyik mutatóujját, majd ismét felkuncog. - Nagyon el tud durvulni a játék – motyogja, majd szembe fordul velem, felhúzza a térdét, és a kanapé karfájának dől. Pillanatokig csak néz rám, mintha keresne rajtam valamit, majd hunyorítani kezd. – Miért utálsz? – A kérdésre elfordítom fejemet, pillanatokig csendben ülünk mindketten.

Hirtelen nem akarok válaszolni.

– Mert megjátszod magad – vonom meg vállaimat végre, és visszanézek rá. Megszeppenve néz a szemeimbe, és talán most érzem először úgy, hogy ez nem így van.

– Te jössz... – mondja végül halkan, majd a bögre mögött ismét eltűnik a fél arca. Azt hiszem, megbántottam.

– Mit akartál elérni azzal, amikor azt mondtad, te meghallgatsz? – Lehet nem jól fogalmaztam meg a kérdést, de már mindegy. Mindenesetre ezen én is elgondolkodom... Talán kellett valami, amivel később hátba szúrhat? Vagy... hogy kigúnyoljon?

– Hogy ne legyél szomorú... – Alsó ajkába harap, ami csak még bánatosabbá teszi az arcát, és a bögre tartalmát kezdi tanulmányozni. – Rossz érzés, hogy miattam van rossz kedved. Nem akartalak bántani téged, tudod? Én nem... nem ilyen ember vagyok. – Még a fejét is megcsóválja kissé, amíg én csak pislogok párat, és közelebb hajolok hozzá. Miért kell így viselkednie? Teljesen szétbombázza a róla kialakított képemet.

Talán... nekem nincs igazam?

– Az nem miattad volt, Junghwan. – A hajamba túrok, ahogy lassan felnéz rám, majd egy halkat sóhajtva visszadőlök, mielőtt folytatnám. – Te jössz... – Csak halkan nyámmog, ahogy gondolkodóba esik, akaratlanul is elmosolyodom.

Most aranyos. Egyszerűen csak...aranyos.

– Milyen tökéletesnek lenni? - Amikor már azt hittem, már nem tud meglepni, tessék. Megszólal, ráadásul teljesen ártatlan tekintettel mered rám. – Milyen a nagy Shim Changminnak lenni?

– Várj, te tökéletesnek tartasz? – kérdezem hüledezve, amire idegességében lehúzza a maradék kávét.

– Én kérdezek, nem emlékszel? És még nem válaszoltál! – A mai nap vagy ötvenezredszerre túrok a hajamba, most viszont végig a szemeibe nézve. Tényleg összezavar.

– Nem tudom Sandeul, közel nem vagyok tökéletes. – Válaszomra horkant egyet, és a kis dohányzóasztalra teszi az üres bögrét, msjd olyan tekintettel mered rám, mintha hülyére akarnám venni.

– Ugyan már... Te vagy Shim ChangMin. Mindenki szerint az vagy. Tökéletes. – Miközben az ajkai nehezen formálják a szavakat, közelebb hajolok hozzá, egyik kezemet térdeire teszem, amitől összerezzen.

– Az csak a felszín. Lehet, hogy jól nézek ki, de akik ezt mondják, nem ismernek. Nézd meg magad Sandeul... Így is jobban ismersz, mint a legtöbb ember a környezetemben, mégis utálsz. – Szavaimat hallva remegő kezét óvatosan, először hezitálva teszi rá enyémre, és hüvelykujjával kézfejemet kezdi cirógatni.

– Nem utállak – dünnyögi végül pár pillanat múlva még mindig a kezünket fixírozva. Szabad kezemmel az álla alá nyúlva felemelem arcát, kényszerítem, hogy a szemembe nézzen.

– Ezt most mond. – Szinte suttogásnak is alig lehet nevezni ezt a három szót, de tudom, hogy meghallotta.

Egy pillanatig habozik, hogy kimondja-e újra. Látom, hogy harcot vív magában.

– Nem utállak – ahogy ismétli magát, közelebb hajolok hozzá, amire levegőt is elfelejt venni, majd kissé szétnyitja ajkait, amitől mellkasom még kisebbnek tűnik, szívem is alig fér el benne.

Mi... mi történik?

– Gondolhattam volna, hogy te raboltad el – mormogja Yoochun félhangosan az ajtóban, amit nem is hallottam nyikorogni, amire szinte a kanapé másik végébe ugrom.

Mi a ferde halált művelek én itt? Majdnem... majdnem megcsókoltam? Elment az eszem?

Életem legnagyobb hibáját követtem el majdnem.

– Csak nem megzavartunk valamit? – lép beljebb Junsu egy ezer wattos mosollyal az önelégült arcán, amire válaszul csak fintorgok, majd felállok a kanapéról, és megvakarom a tarkómat.

– Idejött halál részegen és...

– És úgy döntöttél, megerőszakolod - nevet fel Yunho hirtelen, és megtörli a fáradt szemeit.

Én pedig csak állok, gyilkos pillantással ajándékozom meg, de ügyet sem vet rá.

– Nem, basszus, részegen vezetett idáig, és vissza is akart szállni vezetni! – mondom hangomat felemelve, amire halk morgás a jutalmam Junghwantól. – Jobban is vigyázhatnátok rá, könyörgöm.

– Fáj a fejem, csendesebben! – morran le Sandeul, amire Junsu a fejét rázva néz rám, majd teljes figyelmét a kanapén fetrengőnek szenteli.

– Gyere, lefektetlek – mondja neki halkan, ahogy felsegíti őt a kanapéról.

A többiek elvonulnak a konyhába vacsorázni, de én egy helyen maradok, miközben az agyam kattog-

– Úgy érted, a te ágyadba, Junsu? – vonom kérdőre, amire homlokát ráncolva néz rám, mielőtt elindulna a részeg idiótával.

– Talán valami problémád van vele, Changmin? – Erre válaszul csak egy pillanatra összeszorítom ajkaimat, majd ökölbe szorított kezemet is ellazítom végül.

– Nem – vakkantok fel, majd a fürdőbe vonulok, ahol próbálom megtisztítani magam a sok mocsoktól.

Csaknem fél óra fürdés után úgy döntök, hogy megnézem, mi van vele.  Nem tudom, miért, de muszáj. Mégis csak miattam jött idáig... autóval. Részegen.

Jesszusom, meg is halhatott volna. Majdnem kinyírta magát, csakhogy elmondja, nem utál.

Magamra kapok egy melegítőgatyát, és átmegyek Junsu szobájába. Egyedül van, halkan szuszog, amitől csaknem elmosolyodom és közelebb lépek hozzá.

– Tetszik a látvány? – Junsu mosolygó hangjára megtorpanok. Most veszem észre, szinte már közvetlenül Sandeul előtt állok.

– Tessék? – Kérdőn nézek fel rá a vállam felett, amire mosolya felvesz egy sejtelmes árnyalatot.

– Szeretnél te aludni vele? – Most már inkább édes, mintsem sejtelmes a görbület az arcán, de egyből hátrálok vagy két lépést az álomszuszéktól, és lenézek rá.

– Hát... hh... vagyis, nem. Nem, kösz. Nincs az a pénz, hogy ezzel... vele... – Elhúzom a számat, majd megrázom a fejem. – Nem és kész.

– Azért meg ne ölj – motyogja, ahogy az ágyhoz sétál, és megáll a végében, csak és kizárólag engem néz. – Akkor én alszom vele. Csak azért ne járjon ez a fejedbe. Egész. Éjjel – A szemeimet forgatom és elindulok kifelé, mielőtt még felbosszanthatna. – De azért ne legyél féltékeny, ha összebújok vele!

– Kussolj már! – mondom hangosabban a kelleténél, amire csak halkan felnevet, de nekem már nincs olyan jókedvem.

– Jó éjt Changmin – neveti el magát hangosabban. – Ne aggódj, nekem az lesz.

– Junsu! Dugd fel magadnak – morgom még utoljára, és átvonulok a saját szobámba, ahol remélem, legalább pár órát tudok majd aludni.