Szóval...:33 egy 5. rész...
Jó olvasást^^<3
Youngjae [POV]
Nem hiszem el... Anyuék hibája. Minden az övéké! Bevallom, először idegesített, és eléggé kényelmetlenül éreztem magam, hogy Dae úgy bókol nekem, de aztán jött Jan Di, és azóta még csak egy szót sem hallottam a be nem tört bikáról. Azt hiszem, hiányzik. Ha Anyuék nem lőnek túl a célon, akkor most nem kéne azon aggódnom, hogy Dae vajon mit gondol. Nem akarom, hogy azt higgye, én bármit is akarok az unokahúgától. Ami ezt illeti, Jan Di-nek már megmondtam, hogy meleg vagyok. Kissé meglepetten fogadta, de végül mikor már feldolgozta, azt mondta, hogy ezzel neki semmi baja, de a szüleimnek muszáj lesz elmondanom. Tudom, hogy igaza van. Ha nem mondom el hamarosan, egy idő után ki fog robbanni belőlem a dolog, és nem akarom, hogy valami flancos estélyen történjen ez meg. Nem tudom, hogyan mondhatnám ezt el. De egyelőre még azt sem fogtam fel, hogy pont engem akarnak összehozni egy ilyen gyönyörű lánnyal. Jan Di állítása szerint Ő sem tudta, hogy Dae és az én szüleim mire készülnek. Mindez már tegnap előtt történt, és egyre nő bennem a dolog, hogy fel kéne hívnom Daehyunt. Nem csak azért, hogy megkérdezzem, akkor ma átjön-e, hanem már a hangját is rég hallottam. És ha az nem lenne elég, hogy alapból körülötte forognak a gondolataim, a csók óta már végképp nem tudok másra gondolni. Csak rá. Miután már ötvenedjére végig futtattam magam a gondolatmeneten az agyamat, végre elég bátorság gyülemlik fel bennem, hogy a kezembe vegyem a telefonomat. Még csak egy SMS-t sem írt... A számat húzom el a felismerésre, majd mielőtt meggondolnám magam, inkább tárcsázni kezdem a számát. A fülemhez emelem a sípoló készüléket, és azt várom, hogy felvegye. 1...2...3...4...5...a hatodik kicsengésre a sípolás abbamarad, már azt hiszem, kimyomott.
- Szia, Őzike- a hangját hallva a szívem hatalmasat dobban, muszáj vagyok beharapni alsó ajkamat, hogy fel ne sóhajtsak. Olyan furának hangzik.
- Szia, én...én csak a-azért kereslek, mert...- lehunyom szememet egy pillanatra, ahogy dadogásba kötök ki, bár nem értem, mégis mire számítottam magamtól-...eltűntél- nyögöm ki ezt a szót, miközben az ölemben gyűrögetem a takarómat.
- Ja, igen, nem értem rá...vagy mi...- a végét úgy, ahogy elmotyogja, majd idegesen felsóhajt.
- És ma ráérsz?- hirtelen síri csend telepedik kettőnk közé, de újra kinyitom a számat, mielőtt Ő megelőzne- Csak, mert úgy volt, hogy ma...fél öt...és én...- szedd már össze magad, te szerencsétlen! Nem hiszem el, hogy egy normális, jól összerakott mondat nem képes elhagyni a számat!
- És te mi?- szinte biztos vagyok benne, hogy egy olyan idegesítő vigyort tart vissza, amit most nagyon, nagyon látni akarok.
- És én abban reménykedtem, hogy esetleg átjössz...már, ha egyáltalán ráérsz még, mert ugye nem muszáj átjönnöd, biztos, van jobb dolgod is az én társaságomnál, vagy lehet, hogy már...
- Fél öt. Ott leszek- szólal meg engem leállítva, mielőtt ennél is jobban belekeverednék a mondani valómba. A végén tisztán hallatszik a hangjában, hogy elmosolyodik, amitől én is kénytelen vagyok. Viszont reagálni nem hagy időt, máris bontja a vonalat. Szóval átjön. Látni fogom. De Jézusisten, mégis mennyi az idő? Ismét telefonomra pillantok, ami szerint pár perc híján négy óra. Fél órám van... Ahogy ez eljut az agyamig, egyből felpattanok, beágyazok a rohadt kicsi ágyamon, és elkezdek rendet rakni. Elrakom az elől maradt ruháimat, felsöprök, felmosok...még a nyamvadt polcaimat is letörölgetem. Mikre nem vagyok hajlandó miatta... Ez igencsak elveszi az időérzékemet; mikor az órára pillantok, már fél öt múlt három perccel. Ő még nincs itt, talán egy gyors átöltözésre még van időm, mivel úgy nézek ki, mint egy lepukkadt kamionsofőr. Csupán egy vacak melegítőgatya és egy lyukas póló van rajtam, ami szó szerint lóg rólam. Már épp mennék a szekrényemhez, amikor egy halk kopogás után már nyílik is az ajtóm, és egy piszok dögös, szívdöglesztő, a kint fújó széltől kissé kócos Daehyun lép be rajta.
- Sz...szia...- motyogom halkan, miután becsukja maga után az ajtót.
- Szia- nem mosolyog, amit most nagyon bánok, de még túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy megnevettessem. Tetőtől talpig végig mér, ahogy felém sétál, amivel csak azt éri el, hogy a meztelen lábfejemre meredjek zavaromban.
- Örülök, hogy itt vagy...- motyogom halkan, de a torkomon akadnak a további szavak, amikor közvetlenül elém lép, és államnál fogva lassan felemeli arcomat.
- Örülök, hogy felhívtál- suttogja, ahogy magához húz, és lusta mozdulatokkal átöleli a vállam, majd arcát nyakamba rejti- Jól esett...- mormogja nyakamba fújva forró leheletét, ami már így is izzó bőrömet perzseli. A szívem őrült tempóba kezd, attól félek, meghallja... Ezt félre téve magamban inkább átölelem hátát, és lehunyom szemeimet, hogy minden egyes pillanatát kiélvezzem. Úgy ölel magához, mintha soha az életben nem akarna elengedni... Nem tudom, meddig állunk így, egymást ölelve, talán hosszú percekig, mire végül hátrébb lép, és egy nagyot sóhajtva zsebre vágja kezeit- Nos, akkor nézzünk valami...klasszikusat- úgy ejti ki azt az egy szót, mintha átkot szórna, amivel szinte eléri, hogy elvigyorodjak. De mivel lényegében ezért jött át...akkor vessük bele magunkat. Az ágyamra egy szó nélkül ül le, miközben én behúzom a sötétítő függönyt, majd a könyves szekrényemhez araszolok, amiről sorjában kezdem levenni a DVD-ket.
- Nos, mivel olyan aranyos vagyok, hagyom, hogy te válassz- mosolyodom el, ahogy szemem sarkából rálesek. Látom kiülni arcára a konkrét halálfélelmet, amit épp a kezemben lévő tokokkal érek el. Ez...ez jó, ez tetszik- Az 1966-ban készült Alfie, Londoni randevú vaaaaagy...Ben-hur- egy ezer wattos vigyorral nézek rá, amikor felsorolom a három kedvencemet. Látom rajta, hogy vacilál, de nem a választáson. Azon, hogy elrohanjon vagy ne.
- Iszonyatosan nehéz a választás- mondja tettetett fájdalmas hangsúllyal a hangjában, amire én csak a szemeimet forgatom.
- Ne legyél paraszt, csak válassz. Bízom abban, hogy jó az ízlésed- mosolyodom el féloldalasan, ahogy magasabbra tartom a DVD-ket. Lemondóan felsóhajt, majd elfekszik az ágyamon és a falnak dől teljesen, valószínűleg nekem csinált helyet...maga mellett.
- Amelyikben sok a sex- felvont szemöldökkel meredek rá, ahogy Ő még egy vigyort is villant. Jól szórakozik...
- Ha sexet akarsz, maradhattál volna otthon pornót nézni- morgom durcisan, miközben kiválasztom az egyiket és a DVD lejátszóba csúsztatom.
- Azt hittem, én választok- mondja sértett hangsúllyal, miközben én megindulok az ágyam felé, amin nem mellékesen teljes kényelemben fekszik, és azt várja, hogy mellé fészkeljem magam. Hmm.
- Sajnálom, ezt lekésted, mivel az ágyékodat hagytad beszélni, nem az eszedet, Dae- morgom, ahogy leülök, majd egy kis fészkelődés után elfekszem mellette háttal neki. Ez kicsit így bunkónak hangzik, de a TV-t csak így látni, és így férünk el. Kicsi ágyam van. Van, hogy még nekem is kevés helyet biztosít ez a vacak... De úgy tűnik, ez Őt nem zavarja. Hát és én mit mondjak? Most engem sem.
- Akkor most az agyam kérdezi; mit nézünk?- húzódik kissé közelebb hozzám, már szinte irritáló, hogy nem ér hozzám.
- Londoni randevú...- jelentem ki végig a TV-t bámulva, amin épp rákezd a főcímdal. Nem szól egy szót sem, mégis tudom, hogy a válaszom épp a cím második fele miatt nem tetszik neki. Ha képes végig nézni, rájön, hogy nem arról szól a film, mint amiről a cím árulkodik. De a poént nem lövöm le, hagyom szenvedni egy kicsit. Innentől egy szót sem szólunk, csak nézzük az egyik kedvenc filmemet, ami valószínűleg halálra untatja mögöttem Daehyunt. Igen, ezt utálja... Mivel még negyed óra sem telt el, most mégis magamon érzem a tekintetét. Kellemesen megborzongok, ahogy finoman, alig érintve simít végig karomon, ezzel engem is kizökkentve egy kicsit. Ne csinálja ezt... Úgy csinálok, mintha meg sem érezném, de hiába, a filmről már így is teljesen elterelte a figyelmemet. Karomról oldalamra téved, ahol ujjai helyett már tenyerével simogat, amivel egy kisebb szívrohamot idéz elő bennem. Ahogy hozzám ér...én ezt nem bírom. Hallom minden egyes levegővételét, ahogy hasamra simítva húz oda magához teljesen, és szemtelenül közel hajol a fülemhez. Itt én már végképp feladom, lehunyom szemeimet, és kiélvezem minden egyes érintését. Már nem is hallom a TV-ből szűrődő párbeszédeket, zajokat, levegő vétele és minden egyes szívdobbanása elnémítja azokat. Arcom elött a párnába markolok, ahogy meleg tenyere feljebb téved, majd mellkasomon állapodik meg, miközben fülem tövét alig érezhető puszikkal hinti be. Ez már túlvan a flörtön. Fényévekkel túl... Nagyot nyelve nyitom ki szemeimet, ahogy ajkait már nem érzem többet magamon, és üveges tekintettel meredek a TV-re. Fel sem fogom, mi történik épp, csak azt tudom, hogyha nem vonom el a figyelmemet valamivel, ennek 'rossz' vége lesz- E...ez a kedvenc részem...- motyogom megtörve a csendet, ahogy kissé elhúzódom tőle egyre szorosabban gyűrve a párnámat. Mellkasomról vállamra csúszik a keze, aminél fogva a hátamra is fordít, majd kissé fölém hajol.
- Nekem meg ez...- suttogja, ahogy már csak pár miliméter választ el minket egymástól, aztán lágyan ajkait enyéimre nyomja, majd egy kicsi várakozás után gyengéd csókba hív. Szemeim egyből leragadnak, mintha egész életemben erre vártam volna, viszonzom az édes csókját. Nem tolom el magamtól, azt hiszem, arra képtelen lennék. Halkan a csókba sóhajtva ölelem át nyakát, és húzom magamhoz egyre közelebb, mielőtt még teljesen cseppfolyóssá nem válok. Végül szomorúan pillantok le ajkaira, ahogy hirtelen elválik tőlem, és lehunyt szemekkel dönti homlokát enyémnek- Ne...ne haragudj, ezt nem szabadott volna- ül fel lassan, majd a hajába túrva térdel fel. Tudom, mit művel; el akar menni. Nem! Na ezt már nem! Nem mehet el, nem hagyhat itt pont most! Engem is meglep, milyen gyorsan ülök fel, és milyen hevesen veszem birtokba ajkait, ahogy arcára simítva húzom közelebb magamhoz. Teljesen ledöbbenve térdel továbbra is mozdulatlanul, majd ahogy észbe kap, mellkasomra simítva tol el magától- De Jan Di...ezt nem tehetem vele...- alig böki ki, én máris ajkai után kapok, és egyre szenvedélyesebben kezdem falni azokat, miközben nyakát átkarolva préselem magamhoz. Nem kell sok neki, hamar beadja a derekát, lassan hanyatt dönt, miközben a csókomat ugyanolyan hévvel viszonozza. Ujjaim önálló életre kelnek, és tincsei közé túrnak, amivel egy halk kis morranást váltok ki belőle. Egyik lábammal átkarolom derekát, ahogy elfekszik rajtam, ezzel még inkább magamra szorítva izmos testét. Kit érdekel bármiféle film, miközben így tapadhatok hozzá, és érezhetem magamon minden egyes porcikáját? Halkan felnyögök, ahogy nyelvével utat tör ajkaim közé, és pólóm alá csúsztatva kezét maszírozni kezdi oldalamat.
- Daeh...- sóhajtom a csókba, majd beszívom alsó ajkát, amit fogaim közé is veszek.
- Jó, ezth...ezt neh- ül fel hirtelen, ahogy ismét hajába túr, majd feláll és leugrik az ágyamról- Ezt többet ne csináld, ha nem akarod, hogy...- elhallgat, ahogy én is felkelek, egyből hátrál két lépést is-...hogy olyat csináljak, amit én piszkosul igen, de te nagyon nem akarsz- ajkai csak még inkább csillogni kezdenek, ahogy a TV-ből szűrődő, most világos fény visszaverődik rajta. Tanácstalanul tarkójára simít, és az ablak felé mered, mintha kilátna a sötétítőfüggönyön keresztül- Ez az egész...- kérdő tekintettel meredek rá, de továbbra sem szólok egy szót sem. Nem tudnék mit mondani neki, leblokkoltam azon, mennyire zaklatottnak tűnik most. Eddig mindig összeszedett és határozott volt, a magabiztossága az eget súrolta. Most meg...rá sem ismerek- Nem értem ezt... Összezavar!- morogja azt hiszem most már sokkal inkább magának, mint nekem, épp ezért továbbra sem szólalok meg, csak hagyom- Tudtam, hogy nem szabadna idejönnöm. Kísértésbe esek, csak...csak rád kell nézni- mondja tovább fel-alá járkálva, majd hirtelen megtorpan- Az unokahúgom... Jan Di mit szólna ehhez? Hogy nézzek a szemébe ezek után?- egy pillanatra tenyereibe rejti arcát, majd miután belenyög, kétségbeesetten veti hátra a fejét, és mered a plafonra.
- Jan Di-t nem érdekli- szólalok meg végül, amire homlokráncolva néz a szemeimbe végre- Én...elmondtam neki, hogy meleg vagyok. Nem vagyok vele együtt- az arca teljesen megváltozik bejelentésemtől, biztos vagyok abban, hogy most a levegőt tartja vissza.
- Mi?- lép közelebb hozzám, de ebben a pillanatban nyílik is a szobám ajtaja, így válaszolni már nincs időm.
- Minden rendben, fiatalok?- lép be Édesanyám egy megrakott tálcával, amin egy hadseregnek elég házi csokis keksz tornyosul két nagy pohár tejjel.
- Igen, Anya- mondom fejemet az ajtó felé biccentve, jelezve, hogy most nem alkalmas. Ezt figyelmen kívül hagyva teszi le ágyamra a tálcát, majd a TV-re pillant.
- Oh, a Londoni randevú. Nem is tudtam, hogy szereted az ilyen filmeket, Dae- mosolyog Anyukám a fent említettre, aki továbbra is engem néz- Vagy Youngjae szándékosan kínoz ezzel?- kérdezi, miközben a megkérdezésem nélkül kiveszi a DVD-t a lejátszóból, és visszateszi a tokjába- Rossz szokása- rosszallóan csóválja meg a fejét, majd elhúzza a sötétítőfüggönyt, így a szobába egyből fény szökik, amitől egy kissé hunyorítanom kell- Miért nem mentek ki inkább? Olyan jó idő van- mosolyogva néz ki az utcára, ami most teljesen kihalt a szomszéd ördögi, flúgos macskáját kivéve, akit Lucifernek kereszteltem el. Az a macska egy gonosz, nagyon gonosz állat. Ahhoz képest is, hogy macska párti vagyok, és élek-halok mindegyikért.
- Ez jó ötlet, Mrs. Yoo, de sajnos nekem mennem kell- ijedten kapom Dae felé a fejemet, ahogy megszólal, de Ő csak egy félmosolyt villantva rám kacsint. Oké, én ezt már nem értem. Összezavar a hirtelen hangulat változásaival!
- Máris?- kérdezzük Anyuval párhuzamba, én még felé is lépek egyet.
- Igen, azt hiszem, Youngjae már így is eléggé kiélvezte a társaságomat- rám csak futólag pillant, de ez és a mondandója épp elég ahhoz, hogy elpirulva hajtsam le a fejem. Nem látom...de biztos, hogy most egy önelégült vigyor játszik az arcán- De viszont örülnék, Mrs. Yoo, ha megengedné, hogy Youngjae holnap nálunk aludhasson- a szemeim tányérnagyságúra kerekednek a kérésére, szinte tátott szájjal kapom fel a fejem, és meredek rá- Jönnek át a barátaim, és Zelot meg Himchant is meghívtam már...azt hiszem, sajnos a fia nélkül nem lenne ugyanolyan jó- most is ledöbbent, hogy milyen jól, egy pillanat alatt képes bárkit bármire rábeszélni. Mondjuk azt nagyra értékeltem volna, ha ebbe előbb engem is beavat.
- Szerintem ennek semmi akadálya, örülök, hogy ilyen jóba lettetek- Anyu mosolyogva megy bele a dologba, egy pillanatra még Dae vállát is megérinti, amíg én csak elképedve meredek rájuk felváltva. Ennyi erővel el is adhatna a piacon. De úgy tűnik, Zeloékra is ráférne egy agymosás, hogy pont ezt nem jelentik be...hogy Dae már meghívta Őket. Itt mindenki ellenem van?! Nem mintha ellenemre lenne az, hogy vele legyek holnap...egész este. Jézusom.
- Akkor viszlát, Mrs. Yoo- néz Anyukámra még utoljára, majd egyenesen a szemeimbe néz- Veled meg majd holnap...- mosolyog rám féloldalasan, majd se szó, se beszéd sarkon forsul, és...elmegy. Hallom Anyu hangját, ahogy beszélni kezd hozzám, de én egy szót sem értek belőle. Csak az jár a fejemben, ahogy mindenről megfeledkezve csókoltuk egymást, ahogy magunkhoz préseltük a másikat. A szám még mindig bizsereg, alig bírom ki, hogy ne kapjakmoda, és simítsak végig rajta.
- Édesem, úgy tűnik, Dae nem bírta sokáig. Vagy lehet, itt hagyott valamit...- mosolyogja Anyu ezzel kizökkentve, aztán meghallom én is...csörög a telefonom. Egy szempillantás alatt a kezembe kapom a kornyikáló készüléket, majd Anyámat egyből kiterelve fel is veszem azt.
- Haló?- szólok bele még ezt az egy szót is elhadarva. Ahogy becsukom Anyu után az ajtót, egy nagyobbat szusszanva dőlök neki háttal, és meredek ki a velem szemben lévő erkélyajtón.
- Őzike...- hallom Dae hangján, hogy mosolyog, amitől az én szívem kihagy egy fránya ütemet. Már semmi nem emlékeztet arra a kétségbeesett, tehetetlen Daehyunra, aki a heves csókcsata után volt-...sajnálom, hogy olyan hamar ott hagytalak. Nem szívesen tettem...- elsóhajtha a végét, amit alig hallok a háttérben lévő autóknak a zajaitól.
- Akkor gyere vissza- vágom rá egyből, majd ujjaimmal megérintem végre még mindig zsibbadó ajkaimat.
- Fogalmad sincs, mennyire akarom. De mivel holnap úgy is látlak, azt hiszem, jobb, ha mégis inkább hazamegyek- nyelek egy hatalmasat szavaira, lassan csúszom le az ajtó mentén, és arcomat felhúzott térdeimre hajtom.
- Holnap este...értem- motyogom szemeimet lehunyva, arra gondolva, hogy Zeloék is ott lesznek...és valószínűleg Bangék is. Nem leszünk kettesben...sajnos. Muszáj magam elé képzelem azt a gyönyörű szemeit, az szívdöglesztő mosolyát. Már...már most hiányzik. Nagyon.
- Na, semmi jó kedv, Őzike? Hogy viszlek így holnap bulizni, hm?- erre a szemeim kipattannak, fejemet is felkapom egy pillanat alatt.
- Hogy...hogy mi? Hova?- kérdezem ezt is úgy elhadarva, mint a köszönést.
- Bulizni, hogy ellazuj egy kicsit. Úgyhogy tartsd meg a jó szokásod, és maradj ugyanilyen édes kis szívtipró...ami meg a legfontosabb; az enyém- a szemeim hatalmasra kerekednek a mondat utolsó felére, ami elnyom minden mást. Az enyém. E...ezt mondta volna? Egy szót sem tudok szólni, mivel bontja is a vonalat engem magamra hagyva azzal a gondolattal, hogy az övé vagyok. Az övé lennék? Ezek után? Pár csók után ez már így lenne? Hosszú percekig ülök egy helyen, és kattog azon az agyam, hogy ezzel mit akart. A szó szoros értelmében gondolta ezt, vagy...vagy csak egy ártalmatlan kis 'poénnak' szánta a dolgot?
Miért csinálja ezt velem?...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése