Olyan hirtelen jöttél! 1.

Nah, egy fura és hosszú DaeJae után, most egy még hosszabb és furább JunSeobbal jöttem nektek:DDDD

Főszereplők: Junhyung x Yoseob
Banda: B2ST/BEAST
Páros: [JunSeob]

Yoseob [POV]

Yunho megragadta államat, és felrántott, hogy csak a lábujjaim érték a földet; megkínzott tüdőm levegő után könyörgött, azt hittem, életem utolsó oxigénadagjait élvezem. Nyálas száját végighúzva a nyakamon mormolt alig érthető szavakat, kellett pár pillanat, mire megértettem őket.
-Olyan sokat vártam arra, hogy végezzek veled, hogy attól félek, nem tudok majd olyan sokáig uralkodni magamon, mint reméltem- elhallgatott és szorosan behunyta szemét, mielőtt ismét a földre ejtett volna- Nem, Yunho, még egy kicsit várnod kell a bosszúra- mondta magának, miközben a hajamat simogatta. Rettegtem. Rettegtem amiatt, mire készül. Rettegtem, hogy ennél több fájdalmat fog okozni nekem.
- De talán egy kis kóstoló nem árt meg- arcához rántotta a fejemet, és undorító ajka nyakamra tapadt, amit addig szívott, amíg első vércseppjeim ki nem buggyantak. Ekkor...ekkor valami elpattant bennem. Ha meg kell halnom, akkor harc közben halok meg, így aztán küzdeni kezdtem. Végigszántottam körmeimmel arcán, feltéptem a bőrét, és miközben hüvelykujjamat a szemébe nyomtam, lábamat keményen felrántottam a két combja között ágyékához.
Megtántorodott és rám zuhant földre szegezve összevert testemet. Súlya megnyomta amúgy is sajgó bordáimat, felsikoltottam. Eddigieknél is nehezebben vettem a levegőt, azt hittem, ott azonnal megfulladok. Yunho kiáltozása azonban elnyomta az enyémet; komoly fájdalmat okoztam neki. Karmoltam, haraptam és ütöttem, ahol értem, szemernyit sem fogtam vissza magamat. Még mindig a jól elhelyezett rúgástól szédülve káromkodásba kezdett, miközben én kiszabadultam, és kényszerítettem magam, hogy összevert testemmel a konyha padlóján a pisztoly felé kússzak.
Már majdnem elértem a fiókot, amikor fektében elkapta a lábamat, és visszahúzott.Visszanéztem izzadt arcára, mely most a körmeimnek hála sebes és véres volt. Gyilkos tekintettel méregetett, miközben minden erejét összeszedve a földre szorított- Ezért. Fizetni. Fogsz.
Hirtelen, lihegve ülök fel, bordáimhoz kapom kezeimet. Szinte még most is érzem a két évvel ezelőtti hegeimet, törött bordáimat. Kell pár pillanat, amíg megnyugszom azt mondogatva magamnak, hogy biztonságban vagyok. Most már nem bánthat. A szívem még mindig majd' kiugrik, főleg miután még ébresztő órám is megszólal. Lemondóan sóhajtva kelek fel, majd fintorogva szagolok a levegőbe. Egy mini kis lakókocsiban élek együtt az Anyukámmal, aki... Még gondolatban sem merem kimondani, görcsbe rándul a gyomrom tőle. Az alkoholszagtól már rég nem émelygek, hisz ha ebben nő fel valaki, hamar hozzászokik. Felkapcsolom a lámpát, így az egész lakókocsi fénybe borul, ezért Anyukám morgását megint hallani.
- Kapcsold le, és tűnés- morogja, ahogy a 'kanapén' egyik oldaláról a másikra fordul. Undok szavaira ismét az a borzalmas, gyomorforgató érzés lesz úrrá rajtam, bár nem értem, miért hat még meg. Világéletemben így beszélt velem...de ennek ellenére én szeretem Őt. Csak Ő van nekem... A lakókocsink egyik végében két kis hálószoba van, ami egy-egy ágynak felel meg csupán. Ezt csak én használom, Anyu a 'kanapén' alszik, mint mindig, hisz ittas állapotban kényelmesebb és biztonságosabb is azt használnia. Belehalnék, ha bármi baja is esne.
- Mindjárt, Anyu- válaszolok nyugodt hangon, majd elindulok felé, de véletlenül belerúgok az egyik kiürített vodkásüvegbe, ami így csörömpölve gurul arrébb.
- Kussolj, és húzz el- morogja tovább, de én mit sem foglalkozva vele odamegyek hozzá, hogy megnézzem, minden rendben van-e vele.
- Nem vagy éhes, Anya?- teszem fel a kérdést, miközben 34 éves létére az alkoholtól ráncos arcát simítom végig.
- Takarodj!- löki félre a kezem egy határozott mozdulattal, mire én csak szaggatottan szívom be a levegőt, mielőtt elkezdeném belelovalni magam abba a kínzó gondolatmenetbe, hogy Ő engem...nem szeret. Végül egyet arrébb lépve máris a konyhában vagyok, hogy felmérjem a lehetőségeket, amik mint mindig, most is eléggé csekélyek. Csupán egy negyed doboznyi müzli, mogyoróvaj és két kis kenyér szelet van már itthon, amiből én ma semmit nem fogok enni, hisz későbbre kell... Ha Ő megéhezik, akkor legyen mit ennie. Segélyből élünk, mióta az eszemet tudom, így kajára pénz nagyon kevés jut, hisz Anyu annak a háromnegyedét alkoholra költi. Nem véletlenül nyomok csupán 41 kilót. Suliban is sokat megkapom, hogy anorexiás vagyok, de már tizedikes korom óta nem hat meg. Most meg már végzős vagyok, négy hónapot kell csupán kibírnom ebben az iskolának nevezett fertőben. Egy hete betöltöttem a 18-at is, de az a helyzet, hogy nem merem itt hagyni az Anyukámat. Mindig is én viseltem az Ő gondját, én vigyáztam rá, nem fordítva. Nem hagyhatom magára az...alkoholista Anyámat.
- Kussolj- vakkant fel ismét, mire én csak összeszorult torokkal baktatok vissza a 'szobámba', hogy magamra kapjam egyetlen egy farmerem, és két pólót, meg a kopott pulóveremet. Mivel nincs kabátom, nálam ez jelenti a réteges öltözködést télen, be kell érnem ennyivel. A téliszünetben túl sokat voltam itthon, így végre jó lesz kicsit kiszakadni ebből az alkoholszagból, ami átitat minden kis négyzetcentimétert a lakókocsiban. A téliszünet utáni első nap általában mindig ugyanúgy telik...sokkal kisebb gyomorgörccsel indulok el itthonról, viszont hazaérve nagyobbal térek vissza, mint általában, hisz az iskolában töltött idő alatt újra belém ültetik a dologot, miszerint a pénzes emberekből lesz valaki...de az ilyen nyomornegyedben nevelkedett szerencsétlenekből csak és kizárólag lábtörlő válhat. Fejemet csóválom, ezzel hátha kiverhetem ezt a fejemből, miközben az itt-ott lyukas táskámat a hátamra kanyarítom, és elindulok. Napról napra egyre jobban aggódom amiatt, hogy Anyuval bármi történhet, amíg én távol vagyok... A ruháim szó szerint lógnak rajtam, így a jéghideg szél egyből alá szökik, ezért pár pillanat alatt már vacogni kezdek. Futni nem merek, mivel centis jég borítja a járdákat, és jobb, ha nem töröm el semmimet. A kezeimet kezdem dörzsölni, és szám elé emelve fújom is, hátha felmelegedek egy kicsit, de az a helyzet, hogy ez édes kevés a kint uralkodó -3 fokhoz.
- Szia- egy vörös döggel állnak meg mellettem, amire szemem sarkából pillantok csak oda. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű autót.
- Nem drogozom- veszem gyorsabbra a tempót, hogy lehagyjam. Ezen a környéken már próbáltak többször is füvet és drogokat rám sózni, jobb ha inkább nem állok le beszélgetni senkivel sem. Ráadásul...nem értem, hogy egy gazdag- mert Ő igenis gazdag, márcsak az autójából leszűrve is- ember mit lófrál a nyomrnegyedben.
- Helyes, mert én sem- gurul utánam lassan, érzem magamon a tekintetét, de nem nézek rá- Mindjárt szétfagysz, egy ilyen pulóver nem véd meg, amikor repkednek a minuszok. Szívesen elviszlek- itt megtorpanok egy pillanatra, de mintha semmit sem mondott volna, én csak megyek tovább. Bármennyire is jól esne most kicsit felmelegedni, én csak még gyorsabban indulok neki. A hangjából ítélve nem olyan idős, talán tőlem 1-2 évvel. Deh, ez nem érdekel, mostanában már a velem egykorúak is árulnak drogokat, és javában benne vannak a témában.
- Eltalálok én magamtól is- mormogom, de ugyanúgy kitart, és jön mellettem- Menj már el- vacogom, ahogy fogaim összekoccannak beszéd közben, mire lemondóan sóhajt egyet, majd rálép a gázra. A visszapillantóból látom csak az arcának a felét, még életemben nem láttam itt. Ha láttam volna, arra emlékeznék...az ilyen jó külsejű embereket mindenki megjegyet. Biztos új fiú lehet a városban... Már csak azt magyarázza meg nekem valaki, mit keres egy ilyen ember ezen a lepusztult környéken. Inkább...nem is foglalkozom ezzel, csak a kezemet fújva tovább megyek az iskola felé. Még 4-5 kínzó percembe telik, mire elérek a parkolóig, ahol vastagabbnál vastagabb kabátokban álldogálnak, és cigiznek kisebb-nagyobb csoportok.
- Jó reggelt, Yoseob!- köszön rám a pompom lányok csapata, ahogy elhadok mellettük, amire csak egy görcsös mosollyal intek vissza köszönésképp- Milyen volt a karácsony?
- Hosszú- válaszolom vissza elég halkan, majd a kocsik között szlalomozva hirtelen megtorpanok. Itt van az a vörös autó, amiből leszólítottak nem is olyan rég. Elképedve járom körbe azt, hiába kéne most már az iskolába viharzanom, mielőtt jégkockává nem fagyok. Leeresztem a kezeimet, ahogy bekukkantok az ablakon; az összes ülést szürke bőr fedi, ami csak még gyönyörűbbé teszi.
- Tetszik?- az ismerős hangra kisebbet ugrom, majd egyből ellépek a vörös dögtől, így egy fekete Jeepnek ütközöm. Pár pillanatig csak dideregve meredek arra az arcra, ami most jelen pillanatban belém fojt minden szót. Az arca szemtől szembe eszméletlenül helyes, ráadásul az a szívtipró mosolya is csak fokozza a dolgot. Nem csak mázlista, hogy ilyen autója lehet, de még szemtelenül jól is néz ki mellé. Jobban, mint amilyennek a visszapillantóból láttam. Mikor végre összeszedem magam, egy szó nélkül, fejemet lehajtva indulok meg a bejárat felé, mielőtt hülye dadogásba nem kezdenék. Őt még soha nem láttam itt, biztos új diák... Felkaromat dörzsölve teszem át a lábam az iskola küszöbe felett, majd halkan szusszanok egyet, ahogy tudatosul bennem, hogy fűtenek. Ah, soha nem szerettem még ennyire iskolába jönni.
- Yoseob! Hova menekülsz?- mielőtt eltűnhetnék az egyik kanyar mögött, So Ji megragadja csuklómat, és az osztálytermünk felé kezd terelni. Ez a lány megöl engem. Már két hónapja szakítottam vele, mégis úgy teper utánam, hogy néha már bújkálnom kell előle- Milyen karácsonyod volt, Édesem?- dorombolja, ahogy fejét a vállamra dönti. A pompom lányok egyik tagja, sőt idén majdnem megválasztották csapatkapitánynak is, de Byul sokkal jobbnak bizonyult.
- Mint a többi- húzódom el tőle, de egyből úgy tapad rám, mintha mágnes tapasztana össze minket. Komolyan...minden lány ilyen...tapadós? Hh, nem értem, hogy lehettem együtt vele bármikor is!
- Nekem nem volt az igazi- válaszol a fel nem tett kérdésemre, miszerint neki hogy telt, amin most már meg sem lepődöm. Valamiért egy olyan érzésem van, hogy újra akarja kezdeni a dolgot- Hiányoztál, Bubu- motyogja kissé gügyögve, ahogy kiejti a 'becenevemet', amitől nem mellesleg a falra mászom. Oké, tény, hogy nem vagyok a...legférfiasabbak közé sorolható, de...Bubu? Tényleg?
- So Ji...- próbálom kihúzni a karomat szorításából, mikor egyre többen bámulnak ide-...ezt ne. Mi már nem vagyunk együtt- mormogom orrom alatt, ahogy sikerül kiszabadulnom, amire kiskutyaszemekkel néz fel rám.
- Miért? Miért ne lehetnénk újra?...- teszi fel a kérdést fájdalmas hangon. Mert nem szeretlek. Motyogom magamban, maj inkább szimplán csak felsóhajtok.
- Mert jobb így nekünk- lépek el tőle ismét, majd megigazítva magamon a kis pulóveremet inkább bemegyek a terembe. Utálom a matekot, de azt a legjobban, hogy ma kettő is van belőle. Általában ez az a tantárgy, ami miatt órákat görnyedek a könyv felett, és vért izzadok. Szokástól eltérően a terem másik végébe ülök, mint ahová általában, hogy minél messzebb legyek So Ji-től, aki most végig engem bámulva ül le a szokásos helyére, majd vág vérig sértett arcot. Az eszem megáll...
Ebéd. Ebéd van...az egész iskolát az ebédlőből terjengő sültcsirke illata birítja be, amitől a gyomrom hangosan jelez, miszerint szüksége lenne egy kis energiaforráshoz. Még állok egy darabig, és azon filózok kínozzam-e magam azzal, hogy bemegyek oda csak a társaság miatt, de inkább úgy döntök, elindulok a következő órámra. Főző órám lesz, muszáj volt ezt a tantárgyat bejelölnöm, mivel amit itt megfőzünk, utána meg is ehetjük, ami most jól jönne nekem, mivel tegnap reggel óta nem ettem a kis kenyérszeleten kívül semmit. Éhen halok. És ha talán finom is lesz, Anyunak haza vihetem a felét. És reméljük, most nem fogja falhoz vágni... Beérve a hatalmas terembe, csak leülök a terem végében lévő egyik asztalhoz a pultok és sütők közt szlalomozva, és várom, hogy végre becsöngessenek végre.

Junhyung [POV]

Ez az iskola...furcsa. Teljesen más, mint amikor én voltam középiskolás, ami igaz, hogy pár éve volt csupán...aish. De muszáj lesz beilleszkednem, ugyanis inkongnítóban vagyok itt hála a nyomornegyedben uralkodó borzalmas körülményeknek, a sok drogdílernek, és az ott történő támadásoknak. A KDESZ az egyik legnagyobb drog elleni szervezet, ami titkosügynököket, rendőröket állít rá néhány, egy-két ilyen ügyre. Szóval, igen... A KDESZ titkosügynöke vagyok, és csak azért járok ismét középiskolába, hogy megtaláljuk azokat, akik az itteni kölyköknek árulnak kábítószert. Tudomásom szerint ugyanis itt a diákok negyede minimum kipróbálta már, és ha sikerül összebarátkoznunk valamelyikükkel, elvezethetnek a dílerekhez. Rajtam kívül még 3 kollégámmal osztozkodunk ezen a 'sorson', ugyanis Ők is 21 év körül vannak, és nem mondaná meg senki, hogy elmúltak 18. Mint én. Doojoon a kosárcsapatra lett utalva, Hyun Seung-nak pompom lányok jutottak, Dongwoon meg sikeresen a gyanús emberekre maradt, amíg nekem...Yang Yoseob. Nem véletlenül szólítottam le reggel, ugyanis a társam, akivel már azóta együtt dolgozom, mióta a KDESZ-hez kerültem, alias Gi Kwang, aki egyúttal a főnököm és legjobb barátom is, gyanúsnak találja. Hisz Yoseob az összes drogfogyasztóra jellemző tünetet produkálja: nagyon, nagyon sovány, beesett szemei vannak, kiugró arccsontja(ami annak köszönhető, hogy csont és bőr), ráadásul az Édesanyja ki sem teszi a lábát a lakókocsijukból, csak néha egy ismeretlen férfi megy be oda szatyrokkal a kezében, mikor Yoseob iskolában van. Bár kétlem, hogy Yoseob drogozna...de ez az én feladatom, el kell végeznem, és legalább tisztázhatok egy ártatlan srácot. Eléggé nehéz lesz összebarátkoznom vele, ugyanis Ő eddig elhajtott mindkétszer, valahányszor leszólítottam. Hogy ne legyen annyira gyanús a dolog, így nem az Ő osztályába járok, és csak 3-4 közös óránk van együtt. És az egyik közülük a főző óra, ami az ebéd szünet után lesz... Benyomom magamba a tonhalas szendvicsemet, miközben a terem felé haladok, majd táskámba gyűrve a csomagolását, be teszem a lábam oda. A terem hatalmas; 15 pult (amin már a hozzávalók sorakoznak a főzéshez), ahhoz tartozó sütő és csap foglalja el az egyik felét, amíg a másikat padok és székek, amit valószínűleg akkor használnak, amikor az óra csak elmélettel telik. Mivel 45 perc nem lenne elég egy normális főzéshez, így dupla óránk lesz, de legalább több időm lesz közelebb kerülni Yoseobhoz. Egyből meg is pillantom Őt, ahogy a terem legvégében az egyik padnál ül, és egy könyvet búj. Pár pillanatig csak bámulom, majd veszek egy mély levegőt, és végre elindulok felé. Nem értem, most mégis miért izgulok ennyire.
- Szia- mosolyogva ülök le mellé, amíg Ő hangomtól eléggé ijedten kapja fel a fejét, és néz rám hatalmas szemekkel. Lassan a háta mögé néz, majd ahogy leesik neki, hogy hozzá beszélek, szóra nyitja a száját, de hang nem jön ki a torkán. Kitartóan állom a tekintetét, de meg sem mukkanok, ugyanis nem tudom, mit mondhatnék neki.
- Szia- makogja végül, ahogy minden rezdülésemet figyelve kitapogatja a táskáját, és belecsúsztatja a könyvet.
- Lennél a párom főző órán? Új vagyok, és...még nem ismerek senkit- biccentem oldalra a fejem egyre nagyobb mosollyal, mire Ő csak a hátam mögé néz, és végig méri az embereket.
- Hát...én Min Seokkal szoktam párban lenni- motyogja valószínűleg azt bámulva, akiről épp beszél. A hátam mögé pillantok arra fiúra, aki épp ez egyik lánnyal flörtölget.
- Hát én úgy látom, ma mást szemelt ki magának- fordulok vissza hozzá már komoly arccal. Megszólal a csengő, így mindenki feláll a padoktól, és a pultok mögé állnak, mire Yoseob csak lemondóan sóhajt, és feláll.
- Hát...oké, rendben- tényleg nagyon vékony. És az az egy szál pulóver... Rossz volt nézni, ahogy reggel szinte halálra fagyott miatta. Egyből megyek utána, majd megállok szorosan mellette, amitől egy egészen kicsit arrébb is araszol. Egészen addig bámul ki az ablakon, amíg a tanár be nem teszi a lábát, és meg nem szólal. Ujjaival a pulton dobol egész végig, amíg Mrs. Moon kiadja a feladatot, makd ahogy ez megtörtént, halkan megköszörüli a torkát- Velem nem jártál jól...nem tudok főzni- motyogja a pultra készített hozzávalókat méregetve, amire elmosolyodom. Egész aranyos. Tulajdonképpen...gyönyörű arca van még annak ellenére is, mennyire le van fogyva, nem látom értelmét letagadni. Hé, vak én sem vagyok.
- Azért vagy itt, hogy megtanulj- állok hozzá közelebb mosolyogva, majd háta mögött átnyúlva kikapom a kartondobozból a fagyasztott borsót. Egy pillanatra egész teste befeszül, majd teljesen a pultnak préseli magát, hogy minél távolabb kerüljön tőlem- Nos, akkor...melyiket vállalod? A köretet, vagy a húst?- nézek rá kérdőn, amit ugyanúgy viszonoz, mintha azt kérdezné magában, hogy ezt komolyan megkérdeztem-e.
- Amelyiket nehezebb elrontani- ettől halkan felnevetek, majd elé teszem a borsót, a sütőtököt és a céklát is, amire úgy néz le, mintha lángra kaptak volna. Az ember azt hinné, ha valaki ennyire le van fogyva, akkor nem így néz az ételre. Bár gondolom csak elrontani nem akarja. Tudom, hogy az Édesanyjával mennyire szorult helyzetben vannak, és valószínűleg alig jut neki enni valami. Vajon milyen rég jutott utoljára egy kis ennivalóhoz?
- Nem vagy éhes? Van két megmaradt szendvicsem, és már nem fogom megenni- lesek rá fél szemmel, miközben Ő a táblára írt utasítások szerint kezdi el csinálni a köretet. Egy pillanatra megáll, majd mintha semmit sem mondtam volna, csinálja tovább.
- Nem, nem vagyok éhes...de azért köszi- motyogja vontatottan, mintha olvasná valahonnan, amitől nekem egy kissé görcsbe rándul a gyomrom. Hogy a fenébe ne lenne éhes? Csont és bőr.
- Csak azért kérdezem, mert tényleg nem fogom megenni, és...kidobni meg nem akarom. Szeretném, ha megennéd- úgy néz rám, mintha megőrültem volna, majd fél kézzel pulóverét markolászva beizzítja a sütőt, amibe később majd a sütőtök és a cékla kerül majd.
- Ezzel mire célzol?- fordul vissza inkább a tűzhelyhez, amire felteszi forrni a vizet a borsónak.
- Én...semmire- csóválom a fejem, és beharapom alsó ajkamat, mielőtt kimondanám, amiről biztos, hogy tud, de hallani nem akarja- Csak tényleg nem fogom megenni. Szóval kéred?- minden figyelmemet a húsnak szentelem, amit gloffolni, majd besózni és borsozni kezdek.
- Igen...köszönöm- adja be a derekát végül, amitől egyből kapok az alkalmon. Odasietek a padhoz, ahol még óra előttnültúnk, kiveszem táskámból a szendvicseket, és az övébe teszem. Valamivel jobban érzem magam, de ettől nem fog felszedni 10-15 kilót, amire szüksége lenne.
- Remélem, ízleni fog. Tonhalas- vigyorgom elégedetten, ahogy visszamegyek, majd végig az előttem heverő hússzeleteket bámulom. Ne nézz rá, Junhyung, még a végém levágod az ujjad- Amúgy Yong Junhyung vagyok- mutatkozom be végee, mikor rájövök, hogy még csak a nevemet sem árultam el.
- Yang Yoseob- motyogja el ezt is, mint minden mást, amit nekem mondott eddig. Az óra többi részét szótlanul munkálkodjuk végig, majd ahogy kicsengetnek, mintha ágyúból lőnék ki, kiviharzik engem magamra hagyva. Remek, ennyire a frászt hozom rá. Eddig nem tűnt úgy, hogy ez így lenne...azt hittem, csak zárkózott. Számat elhúzva nézek utána, majd inkább bekukkantok a sütőbe, ahol a sütőtök, és a cékla sül, majd megkavargatom a gáztűzhelyen hagyott borsót is.
Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.