:33
höhö.
...
...Jó szórakozást:D
Yoseob [POV]
Hogy mit akarhat tőlem egy ilyen pasi...fogalmam sincs. Oké, valószínűleg semmi olyat, mivel elég nagy esély van arra, hogy hetero, de akkor is... Mégha nem is akar tőlem semmit, amit abszolúte megértek, akkor is tele van az iskola nagyobbnál nagyobb jampikkal, akikkel sokkal jobban ellehetne. Ugyanis az elmúlt pár napban csak loholt utánam, miközben én csak futottam előle. Komolyan nem értem, mégis mit lát bennem, hogy csak velem akar itt barátkozni. Másnak a közelébe sem ment... A fejemet csóválom a gondolatra, miközben az utolsó órámról vágtatok ki, alig várom, hogy hazaérjek. Most az egyszer. Mivel már otthon is szívesebben vagyok, mint itt bent... Pár nap alatt ismét az a benyomásom támadt, hogy rossz helyre születtem. Persze kivéve azt, hogy én vagyok Anyu őrangyala. Félek, Ő már nem lenne nélkülem. A gondolatra a szívem szakad meg, de inkább elhesegetem azt, mielőtt évek óta először könnyek gyűlnének a szemembe.
- Yoseob!- So Ji hangjára behúzom a nyakam, és magamat átölelve kapcsolok gyorsabb tempóra, mintha meg se hallanám- Yoseob!- ismétli a nevemet, egyre hangosabban, miközben a többi pompomlányt ott hagyva elindul felém.
- Oh, Jesszus- morranok fel halkan, amikor belém karol, amitől kénytelen vagyok megállni.
- Olyan kis süket vagy- érinti meg szabad kezével orrom hegyét egy huncut vigyorral. Fájdalmas pillantást vetek a hosszú, hosszú utca felé, ami haza vezet, miközben azt hallgatom, ahogy So Ji vékony kis hangján megunhatatlan csevegésbe kezd- Yoseob oppa, figyelsz te rám?!- vékonyodik el a hangja eléggé fülsüketítő hangon, amitől már szinte füleimre tapasztom tenyereimet. Ahelyett, hogy hagyna haza menni, végig nézheti, miközben jégkockává fagyok, hisz egyre csak hidegebb van, és a pulóverem nem véd meg tőle.
- Haza menni készültem- motyogom ezzel félbe szakítva, ahogy újra rázendít, és már kezdene a kosárcsapat és a pompomlányok felé terelni. Viszont Ő meg sem hall, egyenesen az eltompult haverjai felé vezet, akik egészen behatárolhatatlan módon vinnyognak valamin. Ebben a pillanatban megpillantom Doojoon-t, és HyunSeung-ot, miközben az órájukat nézegetve állnak egyik lábukról a másikra. Ők is újjak, épp mint tudomásom szerint valami Dongwoon nevű egyed, és...Junhyung.
- Kérlek, menjünk már. Nem bí...- kezdi HyunSeung a másiknak, aki csak lepisszegi ezzel félbe is szakítva, amikor meglát engem. Egy pillanatra egymásra néznek, majd minden feltűnés nélkül tetőtől talpig végig mérnek. Mégis mi a fene van mostanában az emberekkel? Junhyung le sem száll rólam, Ők meg úgy bámulnak, mintha bármelyik pillanatban fekete szárnyakat növeszthetnék, és kinyírhatnék mindenkit a picsába. Mintha valamiféle rosszfiú lennék...
- Gondolatam, Yoseob is jöhetne velünk- So Ji hangja zökkent ki gondolatmenetemből, mikor Chang Ryeok 'Ez meg mit keres itt?' kérdésére válaszol. Ez a majom már kilencedikes korunk óta ellenem van, én vagyok a szegény, csontváz gyerek, akin olyan jól esett szórakozni. Viszont amikor Anyámat vette a szájára, miszerint olyan nyomorult alkoholista mellett nem csoda, hogy ilyen vagyok, életemben először kezet emeltem valakire. Fogalmam sincs, mégis honnan tudta meg, hogy Anyám iszik...de abban a pillanatban nem is érdekelt. Egy meggondolatan mozdulattal vágtam arcába az öklömet, ami ezzel együtt hangos reccsenéssel jezelte, hogy nem csak Chang Ryeok orra tört el. Persze később kiderült, hogy csak megrepedt a középső ujjam, de nekem totálisan megérte. Ekkor figyeltek fel rám, és Chang hiába nem békélt meg velem, a kosárcsapat és a pompomlányok is egyre közelebb engedtek magukhoz. Ezt mostanra már nagyon sajnálom is, jobb lett volna, ha a nyomorult kis anorexiás gyerek maradok. Úgy legalább So Ji-vel is elkerülhettem volna ezt a három hónapos, vérizzadós kínzást, amit Ő 'járásnak' csúfol.
- Hova?- fordulok késégbeesetten So Ji felé, mivel megint bele akar rángatni egy olyan közegbe, amit én nagyon, nagyon nem akarok.
- Hát moziba te butus- küld felém még egy puszit is, amire a kosárcsapat gúnyosan felnevet Chang Ryeokkal az élen.
- Úgy néz ki, mint akinek egy kiló kenyérnél többre telne?- visít bele a röhögésébe, amitől csak nagyot nyelve fordítom el a fejem, és próbálom lenyelni a bántó megjegyzését.
- Olyan vagy, Chang!- puffogja So Ji egyre erősebben bújva karomba, ami konkrétan reszket a hidegtől.
- So Ji, mássz már ki a seggéből, a végén még rád ragaszt valami fertőzést- és csak darálja az egyre sértőbb szavakat, amik most jelen pillanatban nem is bántanának annyira, ha alapból ne lenne borzalmas napom. Szégyenemben már Doojoon-ékra sem merek nézni, csak egyre hátrébb haraszolva próbálok meglógni, mielőtt még olyanra terelődne a szó, amit most mindennél jobban meg akarok úszni.
- Kuss, vagy a seggeden keresztül fordítalak ki, Chang- hallom magam mögül azt az ismerős hangot, ami most mérhetetlenül dühösnek hangzik. Egész testemben megremegek, de most nem a hidegtől, hanem Junhyung forró ujjai érintésétől, ahogy csuklómra fonja azokat. Egy szót sem szólva lépek hátrébb kiszabadítva magam So Ji és Mr. Pasi szorításából, akiktől lassan megfulladok. Olyan sok ez így egyszerre!
- Nem vagy te olyan tökös- sziszegi vissza kihívóan az a barom egyet közelebb lépve, amitől ösztönösen hátrálok. Hirtelen azt sem tudom, hogy ufó vagyok-e vagy yeti. Azonban itt van a pillanat... Elrohanhatnék egyenesen haza minél messzebb ezektől, most senki nem figyel rám...de nem megy. A talpam az aszfalt jegéhez fagyott, és csak bámulni tudom, ahogy Mr. Pasi, alias Junhyung most épp engem védelmez. Nekem nincs szükségem erre. Meg tudom védeni magam! Mégis miféle gyenge, életképtelen szerencsétlennek néz? Azt hiszi, nem tudok kiállni magamért?
- Egy mozdulatomba kerül, és sírva fetrengesz az elborult slepped mellett- sziszegi vissza Junhyung egyre indulatosabban, amire HyunSeung a torkát köszórüli, amíg Doojoon gyilkos pillantással mered rá. Oké, lemaradtam valamiről. Most már biztos.
- Hang vagy, egy ujjal nem érnél hozzám- jelenti ki Chang felszegett állal, amitől Mr. Pasi csak a szemöldökét vonja fel, makd hátra lép egyet, így mellettem köt ki.
- Nem is. Szarba nem csapok- vágja még a fejéhez utoljára, majd alkaromat megragadva kezd maga után húzni. Hiába örülök annak, hogy megszabadított So Ji-éktől, egyben dühös is vagyok rá. Kikapom magam ujjaim közül, ahogy a vörös dög mellé érkezünk. Ez az autó egyre gyönyörűbb lesz...
- Mégis mit képzelsz? Azt hiszed, attól mert nem az én súlycsoportom, nem bírok el vele?- szegezem neki a kérdést, miközben szemeimből szikrák pattannak, egy pillanatra még arról is megfeledkezem, mennyire fázom.
- Ezt nem itt fogjuk megbeszélni- vágja vissza megkeményedett vonásokkal arcán, ami kissé meghökkent. Velem szemben még egyszer nem beszélt így.
- Már miért ne?- szűkítem össze szemeimet fenyegetőn, ami Őt szemmel láthatóan meg sem hat.
- Mert most szépen beszállsz az autómba- morogja vissza, amire értetlen tekintettel válaszolok, de az Istenért sem vagyok hajlandó megmozdulni- Most!
- Mit gondolsz, az emberrablás mennyire legális, észlény?- morranom le egyből, ahogy Ő is kissé felemeli a hangját. Szemei megrebbennek, és már majdnem megszólal, amikor az utolsó pillanatban visszaharpja mondani valóját.
- Ha önként beszállsz, nem lesz itt semmilyen emberrablás- még most sem mozdulok meg, de nem csak azért, mert annyira makacs vagyok, hanem valószínűleg megfagytam. Mérgesen morogva valamit orra alatt kinyitja nekem az anyósülés oldali ajtót, és a kezét nyújtja, hogy besegítsen- Most már illene betenned a formás kis feneked, mielőtt nem csak belöklek, hanem le is szíjazlak- nem is tudom, a mondat melyik része váltja ki belőlem, de egy hatalmasat nyelve szállok be végül az autóba, ami épp olyan kényelmes, mint amilyen gyönyörű. Értetlenül néz le kezére, amit még mindig kinyújtva tart, hisz azt figyelmen kívül hagyva szálltam be.
- Amíg nem hordok estélyit tűsarkúval, arra nem lesz szükségem- pillantok kezére, ami mondandómra ökölbe szorul, majd egy megheletősen higgadt mozdulattal csukja be az ajtót. Kötelességtudatomból adódóan egyből beövezem magam, és egy pillanat alatt az ülésbe olvadok. Megkerüli az autót, majd behuppan mellém a volán mögé, és a fejét csóválva övezi be magát- Egyáltalán...hova viszel?- motyogom visszavetkőzve a szokásos, tutyimutyi Yang Yoseob bőrébe egy pillanat alatt. Nem hiszem el, hogy úgy szálltam be a kocsijába, hogy azt sem tudom, mi a terve velem. Elment az eszem? Hh, nem. Csak ennyire a frászt hozta rám.
- Először is venni egy kabátot, teletömni a hasad és utána haza viszlek. Mégsem rabolhatlak el egész napra Anyukád mellől- mormogja, ahogy beindítja az autót, és el is indul, amíg én döbbenten meredek ki a szélvédőn, és próbálom feldolgozni a hallottakat. Kabát, kaja, Anyu, kabát, kaja...Anyu.
- Nem!- szólalok meg elég hangosan a gondolatra, hogy Ő nem láthatja az Anyámat. Ezer százalék, hogy most is teljesen részeg, nem hagyhatom, hogy olyan állapotban lássa! Mit gondolna rólam?- Vagyis, nem kell. Csak tegyél ki a következő sarkon- mintha meg sem szólaltam volna, csak elkezd gombokat nyomogatni, mire pár pillanat múlva kellemes melegséget érzek magam alatt. Ülés fűtés. Halkan morranok egyet elégedetten, majd hátra dőlve lehunyom szemeimet pár pillanatra. Nem hiszem, hogy bármikor is volt részem ilyen csodás érzésben télen. Hisz a langyos zuhany soha nem segít annyira...de ez. Ez valami csodálatos érzés most nekem.
- Nem hiszem, hogy ki akarsz te szállni- hallom a hangján, ahogy elmosolyodik, ezzel lerázva magáról Mr. Pasi-t, és nem marad más, csak...Junhyung. Az idegesen vigyorgó, szemtelenül jóképű Junhyung.
- De. Én...ki akarok- nyitom ki szemeimet lustán, már majdnem leragadva maradtak a szemeim.
- Én meg azt akarom, hogy ne faggyál meg minden nap, és azt, hogy most egyél- nagyot nyelve fordulok az ablak felé, és nagyokat nyelve bambulok ki a fejemből.
- Én...nem tudom kifizetni- motyogom ajkaimat alig mozdítva a fájdalmas felismerésre. Mit gondol, ha lenne rá pénzem, nem kabátban illegetném magam reggelente suliba menet? Miért hoz ilyen kínos szitukba?...
- Ajándék tőlem- rántja meg vállait egyszerűen, amit én már végképp nem tudok hová tenni magamban, és kifakadok.
- Mégis miért csinálod ezt? Hm? Hagyhatnál egyszerűen haza menni, és nem kéne foglalkoznod velem- nézek rá, mire Ő satufékkel áll meg az egyik piros lámpánál.
- Honnan veszed, hogy nem akarok foglalkozni veled? Ha ez így lenne, most nem ülnél itt- hiába tűnik őszintének, érzem, hogy valamit nem mond el. Titkol valamit. De azt hiszem, jobb, ha nem tudom. Én csak haza akarok menni, vigyázni az Anyukámra, tanulni, aztán aludni. Ennyi. Ekkora kérés ez?
- Nem fogadok el tőled semmit sem- motyogom végül ismét az ablakon bámulva kifelé. Újra a gázra lép, ahogy a lámpa zöldre vált, de érzem, hogy néha-néha rám pillant.
- Miért?- kihallom hangjából a sértettséget, és talán a kis indulatot is. Talán megbántottam... Nem akartam. Nem azért mondtam, amiért Ő azt hiszi.
- Mert nem tudom visszaadni- suttogom tarkómra simítva, mire ismét megáll az autó, de nem egy piros lámpa miatt. A pláza előtt vagyunk, de Ő nem száll ki, ehelyett kitartóan néz engem.
- Yoseob...én nem azért adok, hogy visszakapjam tőled- a szívem szorul meg erre az egy mondatra, szinte odakapok. Nekem ez új, ez...furcsa. Ilyet még senki nem mondott. Sőt még senki sem tett, vagy akart tenni értem. Egy szót sem szólok, csak kiszállok az autóból, egyből dideregni is kezdek a hirtelen jött hidegtől. Karomat dörzsölve indulok meg a bejárat felé, amíg Junhyung tisztes távolságot tartva követ a kocsikulcsot pörgetve ujján. Dúdol. Egy szót sem szólok, de magamban egy apró mosollyal elkönyvelem magamban, hogy igencsak jó hanggal áldotta meg az ég. Némán jön mellettem egész végig, míg végül hátamra simítva kezd beterelni az egyik drágább ruhaüzletbe.
- Junhyung. Nekem az egyik olcsó kínai is megteszi- fordítanék hátat, és lohoknék ki innen, máris derekamat elkapva húz vissza.
- Szó sem lehet róla. Ennyi erővel meztelenül is mehetnél iskolába- mondja miközben elenged, és máris a kabátok közé veti magát.
- De...én ezt...- motyogom, mire maga mellé húz, és máeis kezdi mutogatni a ruhadarabokat, mintha bele sem kezdtem volna tiltakozásomba.
- Ez jól állna- tartja elém, és végig mér tetőtől talpig- Vörös...de méreg zöld, vagy egy sötétebb kék is...- mondja sokkal inkább magának, mintsem nekem, miközben az említett színeket is elém emeli, majd a kéket tartva előttem a legtöbb ideig fel is hümmög. Csak a szemeimet forgatom, majd unottan felsóhajtok.
- Be ne akard mesélni, hogy van ízlésed a divathoz, Junhyung- úgy néz rám erre a kijelentésre, mintha vérig sértettem volna, majd végig méri saját magát.
- Úgy nézek én ki, mint aki ízlésficamos?- korholja, majd felsóhajt, és inkább csak elindul a kassza felé. Nem tudom, hogy adhatnám neki vissza mindezt... Nekem nincs semmim. Semmim az alkoholista Anyámon, egy kopott farmeren, és egy pár, már szinte lyukas, márkátlan tornacsukán kívül. Mi kéne neki ezekből? Fel sem eszmélek, máris a szatyorral a kezében lohol vissza hozzám, majd csuklómat elkapva kezd vonszolni kifelé.
- Erről igazán leszokhatnál- morranom le ingerülten, ahogy kikapom magam ujjai közül, és megdörzsölöm kivörösödött csuklómat- Amúgy...köszönöm- pillantok itt a kabátra. Előazör értetlenül néz rám, majd egy halvány, de igencsak szívdöglesztő mosolyra húzza ajkait, amikor rájön, hogy mire értem- Jobban érezném magam, ha ledolgozhatnám valahogy az árát, Junhyung.
- Most, hogy így mondod...ha neked az úgy megfelel, nekem elkéne a segítséged. Házfelújítás kellős közepén tartok, és jól jönne két segítő kéz- túr a hajába, ahogy alsó ajkába harapva hallgattatja el magát. De már későn, kimondta.
- Mármint te? Egyedül?- fürkészem arcát kíváncsian, ahogy kissé előrébb hajolok, hogy jobban lássam- És a szüleid?- pár pillanatig csak hallgat, majd legyint egyet,mintha még mindig azon filózna, mit mondjon.
- Egyedül élek- rántja meg vállait egyszerűen, amitől eléggé meglepetten fordulok előre inkább. 18 évesen egyedül él? Oké, meglepődnöm sem kéne, hisz én lényegében...rosszabb helyzetben vagyok, nem? Nekem ott van az Édesanyám, aki nem is annyira...édes. Hh, poén- Na de. Enned is kéne. Csont és bőr vagy- erre csak a számat húzva fordítom el a fejem, jelezve, hogy ez igencsak jól esett. Nem tudom, mennyire látszik, de ez nem a kedvenc témám.
- Te aztán tudsz udvarolni- morgom, mire egy pillanatra lefagy, és eléggé kétségbeesettnek tűnik.
- Ne haragudj! Nem akartalak megbántani, csak...annyira...vékony vagy- erőltet magára egy görcsös vigyort, amitől összeszűkül a gyomrom. Milyen szépen fogalmazta meg azt, hogy anorexiás. Igazán aranyos.
- Jobb lenne, ha haza mennék.- célzok arra, hogy délután négy ledz lassan, és már sötétedik.
- Fél órád csak van, nem?- néz rám reménykedve, mire félve pillantok fel rá- Hát...jó. Akkor elvitelre kérünk valamit, oké?- ezt már egy önfeledett vigyorral értékelem, amitől Ő is elvigyorodik, előre kapja a fejét, mintha ezzel eltakarhatná azt- Várj meg itt- állít meg hirtelen, majd egy szó nélkül tűnik el a tömegben. Kihasználom az alkalmat, és alaposan körül nézek. Soha nem jártam még a plázában. Soha nem volt még miért ide bejönnöm... Nagyobb, mint azt gondoltam. Bár még mindig nem értem, miért szeret mindenki ide jönni. Pulóverem alját szorongatva állok így egész végig, amíg vissza nem jön egy megtömött zacskóval, amit a lába elé is tesz, majd a szatyorból előhalássza a kabátot, és közvetlenül elém áll- Tárd szét a karod- adja ki az utasítádt lágy hangon, amire én csak a szemeimet forgatom.
- Ezt egyedül is fel tudom venni, Junhyung- morgom, amore fagyos pillantásra váltja meglágyult tekintetét, amire inkább csak csinálom, amit mondd. Óvatos, kimért mozdulatokkal adja rám a vastag kabátot, amivel egészen zavarba hoz- Úgy öltöztetsz, mintha porcelánból lennék- makogom fejemet elfordítva, mikor piszok közel hajol, hogy fel tudja húzni a cipzárt.
- Mert abból is vagy- mosolyog édesen végig a kabátot nézve, majd hátrébb lép. Az a mosoly egyből eltűnik arcáról, hisz lóg rólam...hiába vett S-es méretet. Lóg- Mire való az öv- motyogja ismét közvetlenül elém állva, hogy megkössé a csípőmnél- Nah. Csinos vagy- vigyorogja önelégülten, amíg egyre többen bámulnak ide. Most már tényleg kezdek eléggé zavarba jönni.
- A lányok csinosak. Nekem farkam van, Junhyung- morgom, mire ismét Mr. Pasi kisugárzása lesz, és már ott van a nyelve hegyén a kérdés; 'Ezt most miért?'- Ne nézz így. Az előbb a kezedet nyújtottad, hogy beszálljak az autódba, aztán felöltöztetsz, most meg azt mondod, hogy csinos vagyok- csóválom a fejem lemondóan, miközben megindulok a kijárat felé. Muszáj menekülnöm, mielőtt meglátja, hogy belepirultam a gondolatmenetbe. Hallom a trappolását, ezer közül felismerném már. Az elmúlt napokban is így loholt utánam, már visszhangzik a fejemben összes léptének a hangja. Hihetetlenül jó érzés úgy kimenni az utcára, hogy nem didergek... Most már nem nyújtja ki a kezét, mikor az autóba szállok, sőt egész úton hozzám sem szólm csak akkor, mikor megkérdezi, merre lakom. Valamiért olyan érzésem támad, hogy ezt magától is tudja, de mivel ez egy hatalmas hülyeség, inkább elhesegetem a dolgot. A torkomban egyre nagyobbra nő a gombóc, ahogy a nyomornegyedbe érünk, szinte felszipogok. Hiába szorongatom a zacskót, ami a vacsorámat és a holnapi kajaadagomat rejti abban reménykedve, hogy eltűnök...még itt vagyok. A lakókocsiban csak egy kis tompa fény jelzi, hogy Anyu ébren van, amitől csak még inkább a bőrülésbe préselem magam. Percekig ülök, és bámulok ki a fejemből, hátha sötétség lesz, de sajnos erre semmi esélyt nem látok.
- Baj van?- kérdezi óvatosan, mire csak a fejemet rázom, majd remegőbkézzel nyúlok az ajtóhoz, hogy kinyissam- Yoseob! Remegsz!- jelenti ki a nyílvánvalót halkan, mégis felvéve a hangsúlyt.
- Majd...találkozunk- motyogom, ahogy fél lábbal már a havat taposom, de hirtelen megragadja a zacskót markoló csuklómat.
- Semmi jó éjt puszi?- fejemet csóválva szállok ki végül, mikor ujjai lecsúsznak rólam, de arcom egyre forróbbá válik. Megint sikerült. Zavarba hozott. Még szerencse, hogy Mr. Pasi vak ahhoz, hogy észre vegy.
- Jó éjt- csukom be az ajtót, majd még egy utolsó mély levegőt véve bemegyek. Addig állok a becsukott lakókocsi ajtajának dőlve, amíg meg nem hallom, hogy elhajt- Anya...hoztam vacsorát- lépek beljebb elcsukló hangon, ahogy ismét megérzem a tömör alkohol szagot, amitől a gyomrom fordul fel.
- Dugd fel magadnak- vakkant fel két korty vodka között.
- Anya...enned kell- jelentem ki megemberelve magam, ahogy leveszem magamról a kabátot, mielőtt idenézne, és kérdőre vonna. A konyhában kiszedem az egyik kopott tányérra a vacsora felét, és óvatosan léptekkel indulok felé. A szívem szakad meg, hogy ismét ilyen állapotban kell látnom. A szemei szétcsúsznak a temérdek alkoholtól, amit ismét magába vedelt, és már ülni is nehezére esik- Hallasz, Anya?- lépek elé, hogy közelebbről mégig mérhessem.
- Takarodj, te vakarék!- hiába próbálom arra fogni, hogy csak a pia beszél belőle, már attól félek legbelül, hogy már a nevemet sem tudja. Egy laza kézmozdulattal kiveri kezemből a tányért, így az összes kaja mocskos földön landól. Hiába takarítottam ki még suliba menés előtt, ismét mindent ragacsos folyadék borít mindenhol- Mégis minek kéne tőled bármi is?- morogja, ahogy lassan elfekszik, mire kapok az alkalmon, és leülök mellé. Mintha semmit nem érzékelne már, megint ájulásig itta magát. Összeszorul a szívem, ahogy végig mérem régen annyira gyönyörű arcát, már szinte ráz a visszafojtott zokogás. Nem sírhatok. Erősnek kell lennem.
- Szeretlek, Anya- motyogom elcsukló hangon, ahogy csókot nyomok homlokára, majd miután feltakarítom a moslékot, és elteszem holnapra a ma vett vacsorát, lefürdök. Aludnom kell. De nem lehet. Tanulnom kell.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése