Sors, mint forgatókönyvíró - 7. rész

Hola!:D Hát mit ad isten, ismét én vagyok, hogy a kedvetekre tegyek:DDD Remélem, össze is jön, mindenesetre én élveztem mindezt megírni nektek:33

Úgy érzem magam, mint akit agyonvertek, talán ez annak is hála, hogy a hatalmas lázammal egész éjjel küzdöttem. Elmondhatatlanul szarul aludtam, és ennek most érzem csak igazán a következményét; rohadt fáradt vagyok. Bár Jimin-nek hála hamar elaludtam, éjszaka akkor is sokszor felriadtam arra, hogy fázom még úgy is, hogy két pléd és egy vastag takaró volt rajtam. Bár J-Hope-nak nem szóltam, ugyanis nem akartam zavarni, sejtettem, hogy nem volt könnyű napja. Mégis csak jobb, ha pihen este.

Lehet, még egy lázcsillapító rám fért volna, mindenesetre most élek, igaz, hogy alig. A lázam már biztos, hogy lement, viszont nagyon rosszul érzem magam, semmi étvágyam és életkedvem nincsen. Talán mégis orvoshoz kéne mennem, nem lenne nagy hülyeség.

- Jungkook fent van? – Arra a női hangra, ami beszűrődik az ajtómon, hirtelen minden fáradság kiszökik a szememből, és úgy érzem magam, mint akit villámcsapás ért.

- JiJi, hagyd pihenni, beteg. – Amint meghallom Hoseok hangjából édesanyám becenevét, még a fejem is megfájdul, ugyanis semmi kedvem hozzá. Rég beszéltünk, de akkor is hatalmas veszekedés lett a vége.

- Ugyan már, hisz az anyja vagyok. Senki nem tud úgy vigyázni rá, mint én. – A tarkómat vakargatva tornázom fel magam álló helyzetbe végül, mikor nem tágítanak a szobám elől. Még a mamuszomat is magamra erőltetem, viszont a felsőmet, ami rám tapad a kiizzadt láztól, azt egy mozdulattal lehámozom magamról, és egy szál melegítőnadrágban csoszogok az ajtómig, amit a következő pillanatban ki is tárok.

- Aludni próbáltam – hazudom eléggé ellenszenves hangnemben, hogy jelezzem anyunak; nem vagyok elájulva attól, hogy hirtelen úgy viselkedik, mint egy szülő.

- Jungkook, meg fogsz fázni! – Anya egyből átkapcsol az aggódó mechanizmusába, még akkor sem hagyja abba, mikor közte és Hoseok között átvágok és egyenesen a konyha felé sietek. Igaz, éhes még mindig nem vagyok, de innom muszáj lesz, ha nem akarok kiszáradni. – Félmeztelenül a lakásban...

- Hah, szia, Jungkook. – Jimin hangjára egy visszafogott, de igencsak vékonyra sikerült sikolyt hallatok, ezzel a lendülettel pedig felé is fordulok lehetőleg minél többet takarva magamból. A rohadék nem ment haza, itt aludt a kanapén, még meg is van ágyazva neki. – Miért takarod magad? Azt hiszed, nekem nem ilyen van? – Mondandója közben igen feltűnően méri végig a felsőtestemet, amitől kiráz a hideg és egy „baszd meg”-ot elmormogva tovább haladok a konyhába. Bár én sem értem, miért takartam magam, hisz mellem nincsen, mindenesetre... Ah, nincs kedvem azon kattogni, vajon mire gondolt. Viszont most már baszhatom.

- Ez meg itt ki, fiam? – Anya tankként robog utánam, olyan hangnemet üt meg ismét, amitől a falra mászom. – Neked barátod van, és nem mondtad el?

- Mi?! – A hangom vagy két oktávval feljebb szökik, ahogy ez kibukik a száján. Az anyám megőrült. – Úristen, inkább menj haza, pocsékul érzem magam. Nem kell, hogy te is fokozd, anya. – Morogva kaparok elő egy poharat, majd teletöltve kicsiket kortyolok belőle, hogy ne forgassa fel annyira a gyomromat.

- De láttam, hogy nézett rád, Jungkook! Homoszexuális szeretőd van és még csak el sem mondod az anyádnak?!

- Anya, hallod magad? – Épp olyan hangnemben szólok vissza, ahogy Ő beszél hozzám, mint minden egyes alkalommal, egyszerűen nem értem, hogy lyukadunk ki mindig a veszekedésnél. Hiszen szeretem az anyukámat, csak haragszom rá. – Úgy beszélsz, mint egy paranoiás. Ha pasim lenne, akkor valószínűleg az ágyamban tartanám. – Amíg korholok, akaratlanul is eszembe jut az a csók a tetőn, meg a tegnap, amikor úgyszintén... majdnem. Nem hiszem el. – Miért vagy itt?

- Nem hívtál, Jungkook. Azért jöttem, mert talán élőben akartál tőlem bocsánatot kérni a múltkoriért. – Ezt hallva sugárként köpöm ki a vizet, a pultra csapom a poharat és olyan indulattal szólalok fel, mint eddig még talán soha.

- Én kérjek tőled bocsánatot?! – Szinte elüvöltöm magam, hiszen minden ideg és stressz, amit eddig magamba fojtottam, most jön ki. – Te nevezted hatalmas faszságnak a színészkedést, te mondtad azt, hogy semmi nem lesz belőlem nagy koromra! – Ő csak a szemeit forgatva tűri, ahogy kikelek magamból, a mellkasa előtt összefont karokkal áll egy helyen és várja, hogy befejezzem. – Anya vagy te egyáltalán, hogy ilyet mondasz? Hisz bejutottam az egyik legjobb egyetemre, próbálok a saját lábaimra állni.

- Ne beszélj így anyáddal, arról nem tehetek, hogy tehetségtelen vagy! – Amint ez elhagyja a száját, bennem minden megáll, egy pillanatra azt hiszem, azon nyomban elájulok. Miért reménykedtem abban, hogy egyszer majd... Támogatni fog? – Azért nem állok melletted, mert nem akarlak hitegetni, Jungkook, az anyád vagyok, és csak jót akarok! Tudnod kell, mire vagy képes és mire nem, én pedig azért vagyok, hogy a jó irányba terelgesselek. Ez nem az! Miért nem látod, hogy ebben nem leszel sikeres? – Amíg Ő beszél, addig én lassan összeszedem magam és elindulok kifelé, egyenesen a bejárati ajtó felé, ugyanis attól tartok, nem fogok tudni itt maradni. – Most mégis hova mész? Ne menekülj a problémák elől, fiam! Ezekről beszélni kell. – Már épp az egyik fogasra akasztott pulóveremért nyúlok és kapom azt magamra, mikor utánam jön, mintha mit sem számítana neki, hogy két másik ember előtt aláz meg teljesen.

- Akkor beszéljünk? Jó, azt mondtad, tehetségtelen vagyok. Én mégis jól színleltem évekig, hogy szeretlek! – Ezt a fejéhez vágva felkapom a cipőm, majd olyan hévvel rontok ki, hogy azokat már csak a járdán tudom magamra erőszakolni.

Kegyetlen voltam. Basszus, én... én nem gondoltam komolyan! Hiszen szeretem Őt, az egész családom. Tudom, hogy csak azért csinálja ezt, azért mond ilyeneket, mert szerinte a színészkedésből nem lehet megélni, nem akarja, hogy az legyek. Jót akar. Mégis inkább a szívembe tipor... ahogy én is az Övébe.

Nem kellett volna azt mondanom, semmivel nem vagyok jobb nála. Ugyanazt csinálom, amit Ő is; a földbe tiprom a lelkét csak is azért, hogy igazam legyen.

És... és ezt mind két olyan ember előtt, akiknek nem szabadott volna ezt látnia. Igaz, Hoseok a családban van, az unokatestvérem, de ez akkor sem tartozik rá. Ah, Jimin-ről meg ne is beszélgessünk, ki tudja, milyen egy elcseszett embernek lát most.

Nem, mintha számítana... Mert nem. Nem érdekel, hogy néz rám.

- Jungkook, várj! – Csaknem egy saroknyit lesétálok, mikor Jimin hangja szakít ki önmarcangolásomból. A karomat megérintve jelzi, hogy teljesen beért, amire válaszul arrébb húzódom olyan messzire, ahogy csak lehetséges.

- Remek, miért nem Hoseok jött utánam? – morranok fel félig a pulóverem alá dugva az arcom, ugyanis amellett, hogy hűvös van, nem vagyok éppen a toppon. Rosszul érzem magam.

- Valakinek az anyukádat is vigasztalni kell, aki nem mellesleg most sír. És mivel én a síró nőkhöz nem értek, csak a te hisztidet tudom kezelni, ezért rám maradtál. – Magyarázatát hallva a karjába ütök, és elmormogok az orrom alatt egy gyönyörű jelzőt, ami tökéletesen illek rá.

- Akár vissza is mehetsz.

- Nem. Ugyanis valakinek a lelkedre kell beszélnie. – Ezt a kijelentést hallva felhorkantok, majd a vállamat megrántva inkább már csak a cipőmet bámulom. – Beszélgess az anyáddal, Jungkook. Ne üvölts, ne vágj hazugságokat a fejéhez; beszélgess vele úgy, ahogy egy normál ember.

- Ah, ugyan már! Én beszéljek normálisan? Ő ugrik nekem egyből, Jimin, elegem van belőle, nem bírom elviselni, egyszerűen nem megy, nekem túl sok... – Megremeg a hangom attól, ahogy magamba fojtom a további szavaimat. Bár tudom, hogy hiába, hisz előbb-utóbb kitörik belőlem, és inkább most, Jimin előtt, aki már eléggé valószínű, hogy idiótának néz nagyon régóta. – Lehetetlen ember, érted? Bármit próbálok megbeszélni vele, nem megy, mert csak a saját igazát hajtogatja, meg sem próbál meghallgatni. Inkább megbánt, minthogy... minthogy... ah, mindegy. – Még engem is meglep, milyen hamar lecsillapodok, az utolsó pár szavam meg olyannyira elhalkul, hogy már a tarkómat simogatva próbálom elterelni róla a figyelmet. – Hh, teljesen lényegtelen, úgysem tudsz semmit, hallanod sem kellett volna ezt az egészet.

- Jungkook... – Meglepetésemre a vállamra teszi a kezét, épp olyan visszafogottan beszél, mint az előbb még én. Furcsa nekem ez a Jimin. – Te is tudod, hogy nincs igaza. Igenis nagyon nagy tehetség vagy, nem véletlenül tartasz ott, ahol. Ő biztos csak félt, hisz... egy olyan szakmát akarsz, ami kicsit sem problémamentes. Meg kell értened Őt.

- Akkor Ő miért nem ért meg engem? – Magamnak teszem fel a kérdést, bár tudom, hogy Jimin is meghallotta. Már nem érdekel egyáltalán, hogy mit gondol rólam. Tudni sem akarom.

- Mert jót akar, és valószínűleg csak azt tartja jónak, ami az Ő fejében van. – Úgy, ahogy Ő magyarázza, talán... talán kezd összeállni a kép. Talán igaza van. Anya világéletében ilyen volt; csak annak szabadott lennie, amit Ő mondott, de nem azért, mert hatalomra vágyik. Csak... egyszerűen... Úgy érezte biztonságban a dolgokat, ha Ő irányított.

Viszont engem nem tud.

Nem értem, miért nem jött rá abból, hogy elköltöztem onnan.

- Nem akarok visszamenni.

- De beteg vagy. – A felkaromat megfogva végül megállít, majd maga felé fordítva a homlokomra teszi a tenyerét. – Nem vagy lázas, ez a szerencséd.

- De Jimin... – Egyből tiltakozni kezdek, ahogy végül elenged, majd a hátamra csúsztatott kezével terel vissza.

- Nem, Jungkook, csak semmi „Jimin”. – Még a hangomat is próbálja utánozni, amivel egyszerre egy mosolyt és egy tockost is kiérdemel. – Ha nem lennél beteg, nagyon... nagyon csúnyán megbüntetnélek ezért. – Olyan furcsán mondja ki ezt, hogy még csak merszem sincs rákérdezni, miért volt a hangsúlya... ilyen. Nem, nem, nem akarom tudni.

- Szerencse, hogy a halálomon vagyok – motyogom az orrom alatt, ahogy megtorpanok a bejárati ajtó előtt, majd egy mély levegőt véve végül benyitok. Az első látvány, ami fogad, az az, hogy anya a kanapén sír, Hoseok pedig megpróbálja vigasztalni. Kisebb sikerekkel.

- Jungkook, beszélgess. – Jimin utolsó szavaira még egy pillantást megengedek magamnak felé, majd lerúgva a cipőimet beljebb megyek. Nagy hezitálás után, de sikerül leülnöm anya másik oldalára, aminek hála egyből felém kapja a fejét.

Basszus, de nem bírom, amikor sír.

- Anya... beszélnünk kell. – Ezt a kijelentést követően egy hatalmasat nyelek, ugyanis félek, hogy csak rontani fogok a helyzeten.

- Jó, addig én... hazakísérem Jimin-t – J-Hope felállva az előbb említett felé néz, majd biccentve egyet a fejével jelzi, hogy szedje össze mindenét. Amikor végre mind a ketten eltűnnek a lakásból, ismét anyám felé fordulok, aki az utolsó könnyeit morzsolja el.

- Nem szeretsz?

- De igen, anya, nagyon szeretlek. – Egy nagyobb sóhaj kíséretében a hátára simítom a kezemet, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. – Felidegesítettél, azért mondtam azt, amit. Ne haragudj.

- Nem értem... Miért nem hallgatsz rám?

- Mert ez az én utam, anya... én akarok rájönni, hol vannak a határaim, mire vagyok képes. Ezeket te nem tudhatod, csak én. – Még a halántékomat is masszírozni kezdem, mikor anya torkát egy hitetlen sóhaj hagyja el, tudom... tudom, hogy most ismét, megint belém fog kötni.

„Beszélgessek vele”.

Csodálatos tipp, tényleg értékelem. De könyörgöm, az én anyámmal nem lehet.

- Akkora hülyeségeket beszélsz, fiam. Neked fogalmad sincs még arról, mi hogyan működik. – Érzem, hogy ezekre a szavakra kezd egyre nagyobb sebességgel száguldani a vérem, miközben azon vagyok, hogy ne emeljem fel a hangom. Nagyon felidegesít, rohadtul nem értem, miért mond ilyeneket.

- Rendben van, anya. Oké, igazad van – zárom le a témát fél kézzel a hajamba túrva, egy hajszál választ el attól, hogy ne mondjam el azt, ami épp a fejemben kavarog. Csak nyelek, tűrök, magamba fojtom. – Nekem... nekem lesz egy előadásom másfél hét múlva. Főszerepet kaptam, szeretném, ha eljönnél akár a családdal együtt, csakhogy lásd, hogy hogyan játszom. – Amíg Ő agyal, látszólag kissé leblokkol ezen a kijelentésemen, addig rajtam eluralkodik az érzés; valami nagyon nem oké.

És ekkor... ekkor eszembe jut, hogy én kit játszom pontosan.

Egy meleg férfit, aki a végén megcsókolja Jimin-t.

Ó, bassza meg.

***

Nem tudom, miért érzem magam nagyobb idiótának; azért, mert most hívtam meg először a családomat egy előadásomra, vagy azért, mert pont akkor, mikor a lehető legkínosabb szerepemben leszek.

Nem hiszem el, hogy anya belement; el fog jönni. Ráadásul megígérte, hogy az egész családot hozza magával, amitől... ah. Legszívesebben már most elásnám magam.

Mindenesetre most annyival könnyebb a dolgom, hogy anya hazament, és nem kell jópofiznom egész hétvégen, ugyanis attól tartok, ez nem is menne. Lehet, egy beszélgetés erejéig jól hozom a higgadt, egyetértő szerepét, de egy egész hétvégén át... ah, nem. Nem, nem, nem. Azért csodákra én sem vagyok képes.

- I need you girl! Wae honja saranghago... – Hoseok most igencsak szétcsúszott hangjára felkapom a fejem, egyenesen a bejárati ajtó felé nézek, amit nagy nehezen kinyit, viszont nekidőlve áll, beljebb nem jut. Több nem is kell, egyből tudom, hogy full részeg. – I need you girl...

- Menj’ má be. – Meglepetésemre pedig Jimin hangja is felcseng, majd meg is látom, mikor J-Hope-on lök egyet, így Ő is a lakásban lyukad ki. Én meg csak ülök teljesen eltorzult arccal a kanapén, és azon gondolkozom, miért... miért kell minden második hétvégén teljesen lerészegedni?

- Hozom a sojut! – Unokatestvérem mikor sikeresen megembereli magát, a falat támasztva indul meg a konyha felé, mintha észre sem venné, hogy itt vagyok. Mintha a belső hangom felcsengett volna, valami olyat súg a fülembe, hogy most menjek a szobámba... Zárkózzak be, és ki se jöjjek reggelig. Viszont attól tartok, még a végén kinyírják magukat a gyökerek. Mivel győz a lelkiismeretem, egy fájdalmas sóhaj kíséretében feltápászkodom a kanapéról, és a fejemet csóválva indulok meg J-Hope felé, amíg Jimin a cipője levételével van elfoglalva. – Na, várj, forog a szoba... Majd mindjárt hívom Jungkook-t, Ő majd hoz piát. Jungkook! – Mikor végül lehunyt szemmel elüvölti magát, egyből egy fájdalmas nyögés kíséretében leosztok neki egy tockost.

- Itt vagyok előtted, te idióta! – Amint felcseng a hangom, az Ő arcára egy elégedett vigyor telepszik, miközben még a fejét is a falnak támasztja.

- Hozzá pi-piát, Jungkookie. Jimin szomjas.

- Ah. Ah! Jungkook! – Amikor Jimin is a nevemen szólít, vágyat kapok aziránt, hogy kirakjam őket a kertbe, viszont olyan hülye még én sem vagyok. Jimin-nek is előadás van másfél hét múlva, nem csak nekem. Majd, mikor már nincs rá esély, hogy leéget annyi ember előtt, kivágom a teraszra Hoseok-kal együtt.

- Nem úgy volt, hogy hazaküldöd Jimin-t? – szegezem a kérdést unokatestvéremnek, aki a vállát megrántva még fel is kuncog, majd összeborzolja a hajam.

- De. – Ennyi. Ennyit mond, majd felbátorodva ellöki magát a faltól és bizonytalan léptekkel indul beljebb. A következő pillanatban pedig levágja magát a kanapéra, és úgy mered a tévére, mintha ellátna odáig. A hülye idióta. Szerintem egy perc nem telik el, már hallom, ahogy félhangosan szuszog, legalább egy gonddal kevesebb.

Viszont... viszont ott van Jimin. Jimin, aki a hátát a becsukott bejárati ajtónak dönti és a félig lehunyt pillái mögül bámul valamit. Fogalmam sincs, hogy mit.

- Szerintem te is feküdj le – korholom kicsit bepipulva, ahogy megveregetem a vállát, viszont ezzel is csak azt érem el, hogy a ködös tekintete átvándoroljon rám. – Süket vagy, Park?

- Mi ketten... hah... csókolózni fogunk. – Egy félvigyor telepszik az arcára, miközben egy önelégült morgás fut ki a torkán. Én meg mit csinálhatnék? Próbálom nem felpofozni, hogy magához térjen.

- Igen, Jimin, másfél hét múlva – sóhajtom végül magamba fojtva azoknak a jelzőknek a tömkelegét, amik olyan tökéletesen illenének rá. Még messze van az.

Miért... miért csinálja ezt? Komolyan, ma ki kellett bírnom az anyámat, erre ez a gyökér leissza magát Hoseok-kal együtt, még haza is jönnek, miközben még mindig rohadt rosszul érzem magam. Nem, nem vagyok hajlandó bébiszittert játszani.

- De én most közel vagyok. – Szavai után pedig lehunyja a szemeit, és csücsörít, ekkor esik le, mit is akar... Fogja a halál megcsókolni. A fejére vágva jelzem, hogy álljon le, majd a vállánál fogva próbálom beljebb terelni.

Nem tudom... fogalmam sincs, hova kéne lefektetnem.

Hh, talán át kéne adnom a szobámat neki, mégis csak vendég.

- Tudod, mit, Jimin? Aranyos vagyok, megengedem, hogy a földön aludj.