Valamit valamiért

Sziasztok^^ Nem kell megijedni, nem hagytam félbe a JiKook sorozatot, csak jöttem egy VMin fanfictionnal, ugyanis egy tüneményes lány kérésére nem lehet nemet mondani:DD  Nagyon kis rövid lett, semmi extra, mégis kiteszem:3

Itt szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni Edinának, bár tudom, hogy megkésve, de így akartalak felköszönteni, drága!:) <3

Jó olvasást annak, akit érdekel^^

Banda: BTS
Páros: VMin [V x Jimin]
Figyelmeztetés: -

Jimin [POV]

         Hogy milyen az, mikor életed legnagyobb kihívásával állsz szemben? Azt hiszem, sok mindenki mesélhetne erről, de csak az érti meg igazán, aki már megpróbálta egyszer. Aki beleesett abba az örvénybe, ami csak húz és húz lefelé, szorosan markolva a kezed, hogy véletlenül se tudj a felszínre úszni.

Viszont én ezt az egészet nem zuhanásnak fogtam fel. Valahányszor visszagondolok arra, honnan is indultam, hat, akkor még idegen fiúval együtt, mindig kiráz a hideg és elcsodálkozom azon, hogy is jutottam el idáig.

Hogy jutottam fel a csúcsra? Hogy sikerült hat másik emberrel, a második családommal kilyukadni itt? Annyi sírás, őrjöngés, átpróbált éjszaka, annyi interjú, backstage-es lélekerősítés és koncert után most itt állni? Felfoghatatlan, hogy az, amiért az elmúlt években küzdöttünk, valóra vált.

Itt állunk az újabb, megnyert díjjal a kezünkben, miközben mindenki hálálkodva beszél a mikrofonba, egyedül én nem. Csak szobrozok Jin hyung mellett és tekintetemmel azt az egyetlen személy mosolyát keresem, akit sehol sem találok jelenleg.

Ide-oda kapkodva a tekintetemet keresem, hogy legalább egy pillanatra lássam, és megnyugodjak, hogy a szerencsétlen természetével még nem nyírta ki magát, mikor összerezzenve kapom előre a fejemet. Mintha tudta volna, hogy Őt kutatom, úgy simított fél pillanatra a hátamra.

Tudom, hogy Ő volt, amivel sikerül még egy mosolyt is varázsolnia rám.

Azt hiszem... Taehyung-gal egészen közeli kapcsolatba kerültem az elmúlt időben. Fogalmam sincs, mi az oka, de mintha akkor is Őt keresném, mikor tudom, hogy semmi esély, hogy a közelben legyen. Egészen... szokatlan érzés.

– Nagyon köszönjük! – Leader-ünk hangja, amint felcseng, felém eső keze máris a vállamon landol, egészen biztosan észrevette a szótlanságomat, és így nyújt egy kis támaszt. – Ígérjük, hogy hamarosan visszatérünk, hogy újabb, nagyobb sikert arassunk és minél több ember szívébe lopjuk be magunkat. Ígérjük, hogy végig fogni fogjuk minden A.R.M.Y kezét, miközben a zenénket hallgatják. Ott leszünk mellettetek. – Monster hangjából egyedül csak mi halljuk ki talán azt a meghatódottságot, amit mások elől mindig elrejt, viszont most előtörni készül.

Még hangos, tapsviharban gazdag perceket töltünk a színpadon, mikor végül a mi időnk lejár, és engedélyt kapunk arra, hogy lepihenhessünk. Nekem pedig több sem kell, mély levegőket véve az egyik kanapéra huppanok, mikor az öltözőnkbe teszem be a lábam, engem követve pedig Hoseok az, aki nem az édességes tálat rohamozza meg. Végül is megértem a többieket, ez az egyetlen alkalom, mikor senki nem csap a kezünkre érte.

– Jimin, te nem eszel? – Kookie teli szájjal fordul felém, miközben mindkét kezében tart valamit, amiben biztosan több a kalória, mint mindenben összesen, amit a mai nap folyamán evett.

Ezt utálom a legjobban, hogy már mindenhol rohadt kalóriatáblázatokat látok, ha valaki felhozza, hogy együnk. Ezzel soha, soha nem fogok megbékélni.

– Nem... nem köszönöm. Tele vagyok – hazudom a hasamra simítva, ami egyelőre nem ad hangot éhségének.

Nem, nem akarok enni. Nem tehetem.

Igaz, már nem szedik le a fejem érte, de a kockáim már nincsenek meg, a hasamból semmit nem látok, amilyennek edzettem a debütálás óta. Ez rohadtul zavar. Hisz a rajongók... Ők is biztosan hozzászoktak ahhoz a Jimin-hez, aki már a legelső videó klipekben is a felsőjét húzogatta.

Hát igen, ez az egész nem egy leányálom, hatalmas áldozatokkal jár, de így azt csinálom, amit szeretek.

– Hát... rendben... – mormogja a legkisebb, majd visszafordulva a tálhoz folytatja eddigi ténykedését, és jelentőségteljes pillantásokat vált a mellette állóval, aki mindezek után kitartóan bámulni kezd. V szinte a vesémig szuggerál, teljesen biztos, hogy mondani akar nekem valamit, amit jobb, ha nem tesz.

Nagyon, nagyon nem akarom hallani.

Tudom, hogy mindenki érzi, mi a helyzet velem és az evéssel, de amíg nem csesztetnek vele, addig nem foglalkozom ezzel. Jobb is, ha inkább nem beszélgetünk olyanokról, amitől elszorul a torkom. Hisz nem ezzel kell eltöltenem ezeket az éveket. A legjobbakat.

Örülnöm kell, boldognak lennem, a csúcson vagyok. A legmagasabb, legfrissebb levegőt szívom a legjobb barátaimmal, akikkel meg kellett tanulnom együtt élnem, együtt kelnem, feküdnöm. Akiket olyannyira megszerettem, hogy sokszor egészen elnyomják bennem a honvágyamat.

– Mikor érünk haza? Körülbelül? Hiányzik az ágyam. – J-Hope szétterpesztett lábakkal, hátradöntött fejjel kényelmesedik el még jobban a kanapén, mintha csak azt akarná mondani, hogy Ő innen fel nem kel többet.

– Még vissza kell mennünk, nem léphetünk le, amíg nincs mindennek vége. Sajnos, olyan hajnali egy körül elszabadulunk, talán. – Yoongi hangja egyértelműen jelzi, hogy félig tele a szája, még csak ránéznem sem kell.

Hh, és nem csak rá. Szinte érzem a bőrömön, ahogy TaeTae még mindig engem figyel, idehallom a hangját, ahogy össze-össze súg Jungkook-kal, de van olyan halk, hogy a szavakat ne tudjam kivenni.

Ez idegesít. Mostanában mindenki olyan... furcsa. Nem értem, miért.

– Viszont menedzser hyung lemondta a holnapi interjút és fellépést, úgyhogy szabadnapunk van. Addig alszol, ameddig akarsz, Hoseok. – Namjoon az egyik sminkes asztalnak dőlve lassan végig néz rajtunk, akárcsak egy büszke apa, aki még akkor sem mondaná ki, hogy mennyire elégedett, ha fegyvert tartanának a fejéhez. Igencsak ritkán fejezi ki az ilyesféle érzéseit, viszont már megtanultuk, mit jelent egy-két arckifejezése, tekintete, ezért szavak és ordibálás nélkül is tudjuk, mikor rontunk el valamit, vagy épp mikor hozzuk a legjobb formánkat.

– Fiúk, két perc. – Mikor a személyzet egyik tagja egy gyors kopogás után benyit, mindenki egy emberként ejti ki a kezéből az édességet, mintha ölnének érte.

***

A tegnapi esténk egész érdekes volt, az út hazafelé. Senki nem szólt egy szót sem, ami igaz, hogy normálisnak kéne, hogy legyen egy ilyen zsúfolt nap után, nálunk ez akkor sem megszokott. Bármilyen fáradtak vagyunk, akkor is váltunk legalább pár szót, hogy ki hogy van, minimum egy létszámellenőrzésen túlesünk a leader jóvoltából.

Viszont tegnap... tegnap nem.

Nem tudom, mi az oka, bár nem mintha bármi érződne ebből. Hiába van lassan már tizenegy óra, akkor is hallom a konyhából jövő zajokat, miszerint készül a reggeli, amit én inkább itt, a szobámban, a takarómba burkolózva fekszek végig.

Természetesen Jungkook hangja a legerősebb, Ő az egyetlen, aki még ilyenkor is képes dalra fakadni, mintha gyémántból lennének a hangszálai, még egy olyan este után is van hangja, mint amilyen a tegnapi volt.

– Jimin! – Hangos kopogás szakít ki gondolataimból és annak a hangja, akinek a szája egészen biztos, hogy még most is televan. Kár tagadni, Yoongi mindig is szeretett enni. – Gyere, kész a reggeli. – Még kétszer kopog, amíg én nyújtózkodva ásítozom, körülnézve pedig nyugtázom magamban; egyedül vagyok. A másik ágy üres, egyenesen TaeTae-é, aki elcserélte a szobát Hoseok-kal, hogy itt lehessen. Bár egy cseppet sem bántam soha, hiszen nagyon jól tudnak esni az esti beszélgetések vele. Nagyon, nagyon tetszik. Mármint... mármint az, ahogy a világot látja. Gyerekszemmel, mégis éretten, ahogy szerintem senki más nem tudja. Sok mindent tanított már azzal kapcsolatban, milyen is szeretni.

– Én... nem vagyok éhes, köszönöm – mondom végül kissé bizonytalanul, lassan felülve, mikor ezután semmilyen választ nem kapok. Mégis érzem, tudom, hogy Suga még mindig az ajtó előtt áll.

– Jimin... most komolyan, gyere enni. Nem viccelek, tegnap sem ettél. – Kihallom a hangjából a hitetlenséget, amitől hirtelen egy gombóc fészkeli magát a torkomba, most már akkor sem menne le egy falat se a torkomon, ha akarnám.

– Mondtam, hogy nem, köszönöm. – Ennyit mondok, de nagyon úgy tűnik, hogy bevált; a padló recseg, ami jelzi, hogy Suga nem erőlködik tovább és rám hagyja a dolgot.  Én meg szorosan összezárt szemekkel döntöm a falnak a hátamat, a takarót markolva magam mellett pedig próbálok nem arra az illatra gondolni, ami beszökik az ajtóm alatt.

Még hosszú percek telnek el, mikor nyílik az ajtó, viszont mindenféle kopogás nélkül. Le is szedném az illető fejét, ha nem a szobatársam tenné be a lábát, mintha csak kínozni akarna, egy jól megrakott tányérral a kezében egyenesen felém veszi az irányt.

– Jimin, miért nem eszel? – Taehyung hangja aggódó, miközben az éjjeliszekrényemre letéve a tányért mellém ül. A fejemet a falnak döntve nézem minden mozdulatát, viszont mikor a hasam hangot ad szenvedésének, elkapom róla a tekintetemet, és a velem szemben lévő falra meredek. – Látom, hogy megvonod magadtól az ételt. Mindenki észrevette, csak nem merték felhozni a témét, féltek, hogy rontanak a helyzeten. – Olyan közel húzódik, hogy már érzem a belőle áradó meleget, amitől a szívem szokatlan módon kezd el egyre hevesebben verni, és mintha egy másodperc alatt két fokkal növekedett volna a hőmérséklet idebent. – Ugye tudod, hogy nem kell ezt csinálnod? Borzalmas nézni, ahogy küzdesz saját magaddal. – Halkan beszél, lassan, szinte suttog, miközben kezét lassan egyik térdemre csúsztatja. Nekem ennyi pedig bőven elég, lassan felé fordítva fejemet egyenesen a szemeibe nézek, amik hatalmas meglepetésemre már szinte csillognak a könnyektől.

– Tae, mi van veled? – kérdezem kihúzva magam, aminek hála elkapja rólam a kezemet, és elfordulva az arcát dörzsöli.

– Én csak aggódom miattad, te hülye. Nem értem, miért csinálod ezt. – Talán még egy kis indulat is szökik a szavaiba, mindeközben én ledöbbenve nézem Őt, azt, akit igaz, talán már a legjobban ismerek mindenki közül, mégis most látom először ilyennek. Ez nem tetszik. Nagyon... nagyon rossz érzés. – A rohadt kockáid miatt van ez az egész? Azért kínzod magad? – Hangosan fújtatva néz a szemeimbe újra, amikből kiszökik az első könnycsepp, amit ledermedve figyelek, amíg végül el nem tűnik a felsőjén. Mi... mi van vele? – Csak hogy tudd, mindenki leszarja, hogy nem dudorodik úgy az izom rajtad, mint pár hónapja, még én is előbb bújnék ágyba veled így, mint ahogy régebben kinéztél.

– Tessék?

– Én ezt nem nézem tovább. – Hiába kérdezek bele abba a felfoghatatlan kérdésébe, Ő úgy beszél tovább, mintha meg sem nyikkantam volna. Megmagyarázni sem tudom, de... mintha a szívem egészen furcsa ritmust venne fel, amit eddig még nem nagyon ismertem. – Nem nézem tovább azt, ahogy ronccsá teszed magad. – Végül egy mély levegőt véve a kezébe kapja a teli tányért és az ölembe nyomva a szemét dörzsöli, de egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét. – Egyél, az ég áldjon meg, Park. – Ő beszél, én meg csak ülök... hol a reggelit, hol Őt nézve, és azon agyalok, most komolyan azt mondta egy perce, amit hallottam.

– Nem érted – rázom meg a fejem, amitől idegesen horkant egyet. – Én nem tudok enni. Nem megy, mindenhol azokat a rohadt kalóriatáblázatokat látom, elszorul a torkom attól, ahogy eszembe jut, mekkora fenyítést kaptam, mikor egyszer-kétszer meghala...

– Akkor egyél értem. Ne magadért, értem. – Egyből elhallgatok, ahogy ez kicsúszik a szájén, amit elnézve legszívesebben most visszaszívna.

– Érted?

– Ah, én... én úgy értettem, ho... – A hajába túrva harapja le a mondat másik felét, majd kihúzva magát a vállamra csap. – Tudod, mit? Igen, értem. Ha fontos vagyok neked, legalább kicsit, akkor most igenis enni fogsz. – Az arca komollyá változik, a szemei szinte villognak, de mégis úgy érzem, hogy nincs olyan önbizalma, mint amit mutat.

– Mondtam, hogy nem tu... – Ismét belém fojtja a szavakat, de most nem úgy, mint az előbb. Olyan gyorsan mozdul előre, hogy reagálni sem tudok rá; a kezén megtámaszkodva egyenesen a számra hajol, egy alig érezhető csókot hint rá, aminek hála szinte kiesik a tányér az ölemből. – Taehyung. – Számat alig mozdítva nyögöm nevét, teljesen elképedve, kikerekedett szemekkel nézve a lassan elvörösödő arcát, a remegő ajkait, és a zavart tekintetét, amivel az ágyamat szuggerálja. – Tae.

– Csak egyél. – Az ölében kezdi gyűrni a kezeit, miközben oldalra meredve hozzám beszél, azt hiszem, most jött el az a pillanat, mikor a ledöbbentség nem hagyna egy falatot sem lecsúszni a torkomon.

A számra csókolt.

Mi az Isten.

– Azt hiszem, először te jössz egy magyarázattal. – A tányért félretéve végig Őt figyelem, a homlokába zuhanó tincseket, amiket szívem szerint kisöpörnék onnan. – Ez mi volt, V?

– Én csak... – Még csak meg sem próbálja kimagyarázni magát, csendben maradva csak a tarkóját simogatja, mintha azzal elterelhetné a figyelmemet.

Egy mély levegőt véve döntöm hátra a fejem, miközben az agyam azon kattog, hogy ez az egész, ami bennem zajlott le, valahányszor vele voltam, okozza azt, hogy nem érzek undort. Nem akartam ellökni, felpofozni, kioktatni, hogy ez kiábrándító.

Talán az Ő gyomra is ugyanúgy viselkedik, min az enyém, mikor együtt vagyunk.

Ügyelve arra, hogy ne borítsam fel a tányért, végül feltérdelek, és az álla alá nyúlva magam felé fordítom az arcát, kényszerítem, hogy a szemeimbe nézzen.

– Majd eszem akkor, ha a megismétled az előbbit. – Mélyen a szemeibe nézve jelzem, hogy nagyon nem viccelek, amit ledöbbenve fogad, néma tátogáson kívül más nem telik tőle.

– M-megismételni? – Végül ennyit sikerül kiböknie, amit hallva megcsóválom a fejem, és nem foglalkozva hevesen zakatoló szívemmel, a görcsbe ránduló gyomrommal, közelebb húzom magamhoz, hogy ajkaimat szájára nyomjam, és a derekát átölelve egy olyan mézédes csókba hívom, ami remélem, hogy összeragaszt minket hosszú, hosszú időre