Legyen már vége

Sziasztok:) Nem fogom letagadni, mostanában nincs minden rendben. Itt nem is részletezném, hiszen minden le van írva ebben a rövid kis TaeTenben. Fogalmam sincs, miért osztom meg, talán csak abban reménykedem, hogy legalább ez segíthet rajtam egy kicsit, még csak nem is tudom, miért érzem azt, hogy ez egy utolsó kapaszkodó. Később talán törlöm is.

Sajnálom, ha nem érti teljesen az a pár ember, aki elolvassa /ami nem kötelező/.

Kérlek, kezeljétek diszkréten ezt a fanfictionnek nem nevezhető valamit.

Banda: NCT

Páros: TaeTen

Műfaj: angst

Taeyong

– ­Miért történik ez, miért pont velem, miért fáj? Miért nincs vége, miért kell újra és újra belefulladnom ebbe? Miért nem kapok levegőt, miért remegek a tehetetlenségtől? – Mintha a tüdőm átszűrné a mérgezett levegőt, és nem maradna más, csak a por a torkomon, amitől nem tiszta a fejem. – Miért nem lehet vége?

– Taeyong, nyugodj le. Te nem ilyen vagy. – A keze a vállamon pihen, mintha át akarna ölelni, de nem teszi. Nem teszi, mert tudja, hogy nem bírom elviselni, ha megérintenek. – Szedd össze magad.

– Ten, te mit tennél? Ha újra és újra visszaesnél? – A könnyeimen keresztül nézek a fekete szemeibe, amik értetlenül figyelnek. Aggódik és fél, retteg attól, amit lát. – Gyűlölöm a világot, magamat, mindent, amit teszek. Mintha semmi nem lenne elég jó, mintha nem lenne értelme annak, hogy itt vagyok. Meg akaro...

– Ki ne merd mondani! – Hangosan felcsattan, már az ő hangja is megremeg attól, ahogy próbálom visszafojtani a sírást. – Taeyong, könyörgöm, hagyd ezt abba. Erős vagy, csak vegyél két mély levegőt és min...

– Mégis hogy lenne rendben? Soha semmi nem lesz rendben! – A hangom elcsuklik, a szavak meg akarnak fojtani, amiket soha nem tudok kimondani. Képtelen vagyok arra, hogy kifejezzem az érzéseimet, hogy elmondjam, ha valami baj van, de most valami megtört. – Nem értem, miért van ez! Miért nem gyógyulok meg? Miért kell orvosról orvosra mennem már megint, miért nem tudják végre, mi bajom? Ebbe beleőrülök, már... Már minden értelmét vesztette. Minden, amiért eddig küzdöttem, már semmit nem ér, már nem értek semmihez, amit eddig meg tudtam csinálni. Teljesen tönkrement minden. – Az ujjaim megfeszülnek a telefonomon, ami a következő pillanatban csattanva tör szét a falon. Csak sípoló tüdővel figyelem, ahogy a festék megreped, és a földre hullik a vakolat.

– Taeyong... – Ten mély levegőt vesz, összeszorított fogakkal húzódik arrébb, hogy teret adjon nekem és az őrjöngő tehetetlenségemnek. – Hol van az az éned, aki mindig felállt? Aki az elmúlt években annyi nehéz dolgot élt meg, de biztosabban ment előre, mint egy faltörőkos? Régen nem ilyen voltál. Imádtál élni, el akartál érni mindent, ami valaha is az eszedbe jutott, nem... nem akartad feladni. Soha nem mondtad, hogy baj van, mindig jól voltál.

– Mert azt hittem, jól vagyok. – Reszkető hangon fordítom felé a fejem, és hagyom, hogy a tekintete az enyémbe égjen. A szívem meggyullad, forró lesz mindenem attól, ahogy csak engem figyel. – Nem éreztem azt, hogy olyan sok lenne minden, hogy nem bírom el. De most... Ha nem kelnék fel reggelente, nem történne semmi, ha nem tenném azt, amit kéne, semmi következménye nem lenne. Mert nem számít. Mindenhol csak akadályok, meg van kötve a kezem, és én... én... én csak azt akarom, hogy vége legyen. Érted? Nem bírom már. – Érzem, ahogy a könnyek csípik, égetik a szemem, ahogy végigfolyik az arcomon, és én már megint, megint sírni akarok.

– Vége lesz, csak pár hónapig bírd ki. Kérlek. – Bizonytalan lábakon jön közelebb, szinte ő remeg attól, ahogy a keze az arcomon pihen meg, és kényszerít, hogy a szemeibe nézzek. – Végig tudod csinálni.

– De nem bírom. – A hangom belehal, alig jut ki suttogásként a torkomon ez a pár szó. – Pár napot sem bírok így tovább, nem... nemhogy pár hónapot. Ten, nem tudom végigcsinálni.

– De igen, mindig sikerül. Mindig. – Követi a példámat, a szavak osonva hagyják el a száját, miközben a szemei éppolyan ködösek lesznek, mint az enyémek. – Meggyógyulsz, nem lesz semmi baj. Csak felejtsd el a pánikot, ezt a szenvedést.

– Belebetegszem.

– Nem hagyom. – Lehunyja a szemeit, az orra az enyémet súrolja, ahogy közelebb hajol. Nem bírom elviselni, ha ilyen közel vannak hozzám, egyedül szeretek lenni, akkor vagyok igazán önmagam. De talán szükségem van rá, hogy valaki mellettem legyen, és néha kiszakítson a végtelen magányomból. – Végigvisszük együtt, rendben? – Hiába szorítja az ujjait a bőrömre, én nem tudok válaszolni.

Egyedül vagyok, mindig annyira egyedül vagyok, és ez már visszafordíthatatlan. Már nem érdekel semmi, amit eddig szerettem, nem tölti ki a fejemet azon kívül semmi, hogy mennyire jelentéktelen mindenem. Nem ér semmit, amit mondok, amit teszek, nekem már nem számít semmi. Az se, ha élek, és... és az se, ha halok.