Sziasztok:) Nem fogom letagadni, mostanában nincs
minden rendben. Itt nem is részletezném, hiszen minden le van írva ebben a
rövid kis TaeTenben. Fogalmam sincs, miért osztom meg, talán csak abban
reménykedem, hogy legalább ez segíthet rajtam egy kicsit, még csak nem is
tudom, miért érzem azt, hogy ez egy utolsó kapaszkodó. Később talán törlöm is.
Sajnálom, ha nem érti teljesen az a pár ember, aki
elolvassa /ami nem kötelező/.
Kérlek, kezeljétek diszkréten ezt a fanfictionnek nem
nevezhető valamit.
Banda: NCT
Páros: TaeTen
Műfaj: angst
Taeyong
– Miért történik ez, miért pont velem,
miért fáj? Miért nincs vége, miért kell újra és újra belefulladnom ebbe? Miért
nem kapok levegőt, miért remegek a tehetetlenségtől? – Mintha a tüdőm átszűrné
a mérgezett levegőt, és nem maradna más, csak a por a torkomon, amitől nem
tiszta a fejem. – Miért nem lehet vége?
– Taeyong, nyugodj le. Te nem ilyen vagy.
– A keze a vállamon pihen, mintha át akarna ölelni, de nem teszi. Nem teszi,
mert tudja, hogy nem bírom elviselni, ha megérintenek. – Szedd össze magad.
– Ten, te mit tennél? Ha újra és újra visszaesnél?
– A könnyeimen keresztül nézek a fekete szemeibe, amik értetlenül figyelnek.
Aggódik és fél, retteg attól, amit lát. – Gyűlölöm a világot, magamat, mindent,
amit teszek. Mintha semmi nem lenne elég jó, mintha nem lenne értelme annak,
hogy itt vagyok. Meg akaro...
– Ki ne merd mondani! – Hangosan
felcsattan, már az ő hangja is megremeg attól, ahogy próbálom visszafojtani a
sírást. – Taeyong, könyörgöm, hagyd ezt abba. Erős vagy, csak vegyél két mély
levegőt és min...
– Mégis hogy lenne rendben? Soha semmi nem
lesz rendben! – A hangom elcsuklik, a szavak meg akarnak fojtani, amiket soha
nem tudok kimondani. Képtelen vagyok arra, hogy kifejezzem az érzéseimet, hogy
elmondjam, ha valami baj van, de most valami megtört. – Nem értem, miért van
ez! Miért nem gyógyulok meg? Miért kell orvosról orvosra mennem már megint,
miért nem tudják végre, mi bajom? Ebbe beleőrülök, már... Már minden értelmét
vesztette. Minden, amiért eddig küzdöttem, már semmit nem ér, már nem értek
semmihez, amit eddig meg tudtam csinálni. Teljesen tönkrement minden. – Az
ujjaim megfeszülnek a telefonomon, ami a következő pillanatban csattanva tör
szét a falon. Csak sípoló tüdővel figyelem, ahogy a festék megreped, és a
földre hullik a vakolat.
– Taeyong... – Ten mély levegőt vesz,
összeszorított fogakkal húzódik arrébb, hogy teret adjon nekem és az őrjöngő
tehetetlenségemnek. – Hol van az az éned, aki mindig felállt? Aki az elmúlt
években annyi nehéz dolgot élt meg, de biztosabban ment előre, mint egy
faltörőkos? Régen nem ilyen voltál. Imádtál élni, el akartál érni mindent, ami
valaha is az eszedbe jutott, nem... nem akartad feladni. Soha nem mondtad, hogy
baj van, mindig jól voltál.
– Mert azt hittem, jól vagyok. – Reszkető
hangon fordítom felé a fejem, és hagyom, hogy a tekintete az enyémbe égjen. A
szívem meggyullad, forró lesz mindenem attól, ahogy csak engem figyel. – Nem
éreztem azt, hogy olyan sok lenne minden, hogy nem bírom el. De most... Ha nem
kelnék fel reggelente, nem történne semmi, ha nem tenném azt, amit kéne, semmi
következménye nem lenne. Mert nem számít. Mindenhol csak akadályok, meg van
kötve a kezem, és én... én... én csak azt akarom, hogy vége legyen. Érted? Nem
bírom már. – Érzem, ahogy a könnyek csípik, égetik a szemem, ahogy végigfolyik
az arcomon, és én már megint, megint sírni akarok.
– Vége lesz, csak pár hónapig bírd ki.
Kérlek. – Bizonytalan lábakon jön közelebb, szinte ő remeg attól, ahogy a keze
az arcomon pihen meg, és kényszerít, hogy a szemeibe nézzek. – Végig tudod
csinálni.
– De nem bírom. – A hangom belehal, alig
jut ki suttogásként a torkomon ez a pár szó. – Pár napot sem bírok így tovább,
nem... nemhogy pár hónapot. Ten, nem tudom végigcsinálni.
– De igen, mindig sikerül. Mindig. –
Követi a példámat, a szavak osonva hagyják el a száját, miközben a szemei
éppolyan ködösek lesznek, mint az enyémek. – Meggyógyulsz, nem lesz semmi baj.
Csak felejtsd el a pánikot, ezt a szenvedést.
– Belebetegszem.
– Nem hagyom. – Lehunyja a szemeit, az
orra az enyémet súrolja, ahogy közelebb hajol. Nem bírom elviselni, ha ilyen
közel vannak hozzám, egyedül szeretek lenni, akkor vagyok igazán önmagam. De
talán szükségem van rá, hogy valaki mellettem legyen, és néha kiszakítson a
végtelen magányomból. – Végigvisszük együtt, rendben? – Hiába szorítja az
ujjait a bőrömre, én nem tudok válaszolni.
Egyedül vagyok, mindig annyira egyedül
vagyok, és ez már visszafordíthatatlan. Már nem érdekel semmi, amit eddig
szerettem, nem tölti ki a fejemet azon kívül semmi, hogy mennyire jelentéktelen
mindenem. Nem ér semmit, amit mondok, amit teszek, nekem már nem számít semmi.
Az se, ha élek, és... és az se, ha halok.
Szia!
VálaszTörlésBár azt írtad, hogy az olvasó nem biztos, hogy megérti majd amit írtál mégis Én úgy gondolom, hogy teljes empátiával fordítom minden figyelmem erre a kis szösszenetre.
Teljesen átérzem, amit leírtál és ha nem csal a hatodik érzékem, akkor Taeyong személyét a Te érzéseid testesítik meg. Persze, ha talán tévednék kérlek ne vedd figyelembe, amit írtam. Ha mégis úgy van, ahogyan azt gondolom, akkor teljes őszinteséggel jelenthetem ki, hogy én magam is ilyen gondolatokkal gyötrődöm már napok óta.
Ha esetleg jobban esne kibeszélni magadból, akkor nyugodtan írj. Néha jó, ha egy idegennek meséled el a problémáid, mert az biztos senkinek nem küdvözli szét. Egyébként nem javasolnám, hogy ezt a Oneshot-ot töröld. Szerintem nagyon jó és úgy gondolom ez is általad íródott, ez is Te vagy.
Szeretnék gratulálni, hogy még ilyen időkben is nagyszerűen meg tudtál fogalmazni két csodálatos emberrel egy csodálatos novellát.
Szép estét!
MinRin
Ui:. Remélem, hogy a közeljövőben minden rendbe jön és az életvidám irományaid is folytatódnak! :)
Nem szoktam ilyet, de mar annyira... Elviselhetetlen rz az egesz, hogy le kellett írnom. Es koszonom, hogy írtál, remélem, minden rendbe jon nálad is hamarosan!
Törlés