All in +18!

Sziasztok^^ Ezt a one shot-ot kérésre írtam, ugyanis felkértek vendégírónak egy BTS fanfiction-ös blogra:)
Ajánlatos bekukkantani oda, én imádom!^^

http://btsfanficsneked.blogspot.hu

Cím: All in
Páros: TaeGi / VGa (V x Suga)
Műfaj: one shot, yaoi
Figyelmeztetés: erotikus tartalom, trágár szavak, erőszak.

Ui.: A fiúk közti korkülönbséget megváltoztattam a fanfiction kedvéért.

Suga [POV]

         Az Ő hibája. Minden csak az övé... hogy megváltoztam, hogy érzelmileg analfabéta lettem. Egy gyerekkori szerelem az egész mindössze, amiből soha nem volt semmi, még egy csókot sem loptam tőle soha, én mégis... most is emlékszem rá. És fogok is, félő, hogy örökre. Igaz, sok hülyeségre vettem már rá magam csupán azért, hogy Őt és az emlékét kiverjem a fejemből, mégsem gondoltam, hogy ez  lesz a vége... Hisz soha, soha nem ment volna el így az eszem.

Épp ezért az, hogy mégis mi térített ide pontosan, még a mai napig kérdéses. Egyszerűen csak itt találtam magam a sok ideggyenge, tesztoszterontúltengéses barom közt, akik már egyből kést rántanak, ha nem épp úgy veszek levegőt, ahogy az nekik tetszik. Ha nem játszom okosan, pillanatok alatt veszítek, elnyomnak, mint egy bogarat. Agyon taposnak, ugrálnak rajtam, hogy biztosra menjenek; én aztán a rohadt életben többet fel nem kelek.

         Jó, mondjuk kissé könyörületesebbek abban a tekintetben, hogy a legfájdalmasabb pillanatban félbeszakítják a szenvedést.

Egyszerűen csak meghúzzák a ravaszt.

Nem mintha ez sokat számítana bárkinek is; egyrészt a halálesetek itt már mindennaposak, másrészt pedig, ha valakinek az öldöklés a munkája, szenvedélye, élete, akkor mindegy, hogy meghúzza-e aznap a ravaszt még egyszer, vagy sem. Egy tölténnyel kevesebb, és egy vérbeli paraszttal is.

Nem tudom, mi oka lehet, hogy engem még nem vonszoltak zsákkal a fejemen a Telep mögé, mindenesetre szeretném, ha ez így is maradna. Ugyanis Min Yoongi épp annyi lyukkal helyes a fején, amennyi jelenleg is van neki.

– Suga, te jössz. – Unottan nézek arra a személyre, akinek a szájából azaz undorító dohány lóg ki, a haja hátra zselézve áll, és olyan szag lengi körül, mint a lepukkadt, dohos kocsmákat. Az apám. Gyönyörű. Igaz? Hh, és ha ettől nem lenne alapjáraton hányingerem, még itt vannak a körülöttem ülők is, akik egyik cigiről a másikra gyújtanak, hátha a rák viszi el Őket a halálba, és nem az egyik kétajtós szekrény, aki épp a helyiség másik végében szkanderezik – Baszd meg, te jössz!

– Ő ugyan nem. Megbízásod van, Yoongi. – Amint Monster mellém csap az asztalra egy cetlit, valószínűleg egy névvel és címmel, máris felcsillannak a szemeim, és bedobva a kártyáimat hátra is dőlök. Mondtam már, hogy rühellem a pókert?

Nem?

Furcsa, általában az elsők közt említem, nem mintha számítana bármit is a dolog. Játszanom így is, úgy is muszáj, különben a következő kör után az nyírhat ki, aki nyer.

Mindenesetre így már érti mindenki, miért örülök annak, hogy hezitálás nélkül felpattanva a székről, és megmarkolva a cetlit elindulok kifelé egy szót sem szólva. Szinte dalra fakadok az érzéstől, hogy megszabadulok attól a rengeteg gyökértől, és nem kell a mell alakú penészfoltokat bámulni a falakon.

Pedig rühellem a „munkám”, hogy így keresek pénzt, hogy embert ölök, viszont ha nincs máshoz tehetségem... Úgy el lettem cseszve, mint annak a rendje. Ez az oka annak is, hogy utálom a saját apám, aki valószínűleg viszonozza is a dolgot, bár megmondani biztosra nem tudom.

Soha nem mutatta ki az érzéseit, olyan, mint egy kibaszott szikla. Kívül-belül. Épp ezért fogalmam nincs, milyen az, mikor örül, mérges vagy épp büszke. Csecsemőkorom óta ugyanazt az arckifejezését láttam nap, mint nap, az üres tekintetét, kemény vonásait, és természetesen a folyamatos dohányrágástól eldeformálódott száját a fogaival együtt. Valami felemelő látkép volt.

Szokásos gondolataimból és emlékképeimből kiszakadva végül megemberelem magam, és amint kiérek a friss levegőre elhagyva azt a lepratelepet, rászánom magam, hogy megnézzem, pontosan mi is szerepel a kis cetlin.

Taeseok, apa

Namgan utca, 153.

Mint mindig, most sem vitték túlzásba a meginformálásomat, csak elém basztak egy nevet, egy címet... ebben az esetben valakinek az apját. Taeseok, apa.

Csodálatos... remélem, legalább rendesen meg is fogják fizetni ezt, mert nem szívesen csinálok félárvákat kisgyerekekből.

Túljutva a megbotránkozásomon, és túltéve magam azon, hogy tizenkilenc évesen miért nincs jobb dolgom, máris elindulok egy szabad jegy-automatához, miközben előveszem a telefonom, hogy rákeressek a címre, és ne tévedjek el, mint... mint a múltkor.

Oké, ez kicsit gáz, mivel már a fél várost ismernem kéne, mint a tenyeremet, én mégis erőszeretettel - igaz, a tudtomon kívül - szállok rossz buszra, ami kivisz a világ végére. Fantasztikusan tájékozódom, sötétben meg még inkább.

Ezért utálom ezt a munkát, mindent este csinálunk, ilyenkor még egy lakásban is simán eltévedek, nem még hogy az utcán.

Szokásomhoz híven, most is megbújik pár won a zsebemben, így futja buszjegyre úgy, hogy „haza” is találjak belőle. Mivel apám nem ad, csak az van, amit én keresek, be kell osztanom, hogy ne haljak éhen. Vicces, mi? Hát igen, valakinek a sportkocsi jut, valakinek a húsz éves buszok, valakinek minden héten más étterem, valakinek minden nap más kisbolt, hogy nehogy még a végén megjegyezzék az arcát. Igazságtalan egy világban élünk.

Mivel nekem dohány nem jutott soha, és igaz, gusztusom sincs hozzá, így csak a számat tudom rágcsálni, hisz azt hiszem... eh, izgulok?  Igen, talán. Bár fogalmam sincs, miért, hisz azóta nem éreztem így magam, mióta először tettem ilyet. Furcsa kimondani, de akkor is... valamiért azt érzem, hogy ez piszkosul nem az én napom.

Természetesen addig temetkezem a gondolataimba és a telefonomba, amíg a kiszemelt jegyautomata előtt kígyózó sor nem áll csak azért, hogy a hamarosan induló utolsó járatokra jegyet, esetleg bérletet tudjanak venni. Mit tehetnék? Muszáj kivárnom, amíg az utcai lámpa tompa fényében mindenki kiszenvedi a maga jussát, én pedig épphogy megveszem a buszjegyem, máris rohannom kell a rohadt busz után, hisz ilyen későn már csak óránként jár, és szeretnék azelőtt bejutni a kiszemelt lakásba, mielőtt beindítják a riasztót már, ha egyáltalán van olyanjuk. Na, tessék, ezért szar, ha az embernek csak egy címet és nevet adnak, semmi egyebet nem... Pedig jó lenne tudni, mennyi ablak van, mikor zárják az ajtót, van-e riasztó, esetleg hátsó bejárat.

Éppen hogy beérem a buszt, máris felmutatom a jegyem, majd lehuppanok a leghátsó ülések egyikére. A fejemre húzott kapucnimmal bámulok ki az ablakon, nem akarom, hogy bárki is lássa az arcom, és esetleg később problémám származhasson ebből.

Érzem valaki tekintetét, úgy kell megerőltetnem magam, hogy ne nézzek fel, ugyanis félek, én jönnék ki rosszul ebből az egészből. Addig bámulom görcsösen, feszülten a korom sötétet, amíg végül a távoli fényekből ki nem szűröm, hogy itt az idő... Le kell szállnom.

Teljesen a fejemre húzom a kapucnimat még ennél is jobban, mindenhova nézek, csak arra a pár emberre nem, akik jelen vannak, ami eléggé nehezen megy... ugyanis a szívem máris a torkomban dübörög, legszívesebben odamennék valakihez, hogy mentsen ki ebből a pokolból, és vitessen Kínába, Japánba, vagy... vagy mit tudom én. Csak szabaduljak meg ettől a „munkától”.

Amint megáll a busz, és kinyílnak az ajtók, egyből leugrom a guruló rozsdavasról, mielőtt gondolataimnak eleget tehetnék, őszintén megijeszt ez az énem.

Igaz, mindig rühelltem itt lenni, az apám irányítása alatt élni, akkor sem jutott soha az eszembe az, hogy megszökjek. Hisz ha megtalálnak... ott helyben végeznek ki, és egészen biztos, hogy apám lenne az, aki személyesen felkeres.

Zsebre dugott kezekkel indulok az orrom után, és próbálok nem feltűnést kelteni, bár ahogy elnézem, az a kevés ember, aki ilyenkor utcán van, vagy épp drogot vesz, vagy ugyanolyan sunyin, meghúzva magát járkál fel-alá. Nem hiszem, ha itt balhét csinálok, akkor engem vesznek elő legelőször.

Ennek meg kéne nyugtatnia, de valahogy... valahogy mégsem megy, úgy érzem, mindjárt kiköpöm a szívemet, egyre feljebb kúszik a torkomban arról nem is beszélve, hogy a gyomrom egy rohadt nagy görcsben van jelenleg is.

Érzem, tudom, néha látom is, hogy sokan megnéznek, sok olyan ember, akivel nem akarok összetűzésbe kerülni, mivel attól tartok, hogy vagy én maradok alul vele szemben, vagy a zsaruk kapnak el, és akkor baszhatom az egész életemet. Ennél is jobban.

És ezt is miért...?

Miatta.

Idegesen fújok egyet, ahogy elém csúszik az arca, a megszeppent szemei... olyan gyerek volt még. Azóta nem is láttam.

Egy pillanatra muszáj megállnom, felnéznem az égre, és kitapintanom, megfognom a nadrágom korcába bújtatott revolvert, viszont most ez sem nyugtat meg, sőt... Úgy érzem, nálam nyugtalanabb ember aligha akad, legszívesebben felszállnék a legelső gépre, amit még ki is tudok fizetni az otthon dugdosott pénzemből, és eltűnni innen, Koreából. Messzire.

De mivel nem tehetem, csak marad ez... a mai éjszaka. Ez talán segít levezetni a stresszt.

Ezzel a gondolattal a fejemben indulok tovább, és meg sem állok a Namgan utcáig, amibe bekanyarodva viszont... egy pillanatra elszorul a torkom. Annyira... ismerős. Az illat, a környék, a házak. Bármennyire próbálok visszaemlékezni, nem megy, nem tudom. Semmi nem ugrik be, én csak azt tudom, hogy már jártam itt. Régen.

Összeszedve minden erőmet és férfiasságomat tovább indulok, árgus szemekkel figyelem a házszámokat, amiket még látok is ebben a pocsék közvilágításban.

147, 149, 151... 153.

Egy hatalmasat nyelek, ahogy végül megtorpanok a kiírt házszám előtt, majd tekintetem a postaládára kiírt névre vándorol.

„Kim”

Csodálatos. Minden negyedik embernek ez a vezetékneve, honnan tudjam, mégis kivel van dolgom?

Rühellem, hogy még annyit sem mondanak, hogy néz ki az, akivel épp dolgom van, úgy kell kicentiznem, körülbelül ki lehet az áldozat. Nyomorult, rohadt, kurva alvilág.

Még utoljára körül nézek, majd mikor nem látok sehol egy árva lelket sem, összeszedve magam átmászom a kapun. Bár igaz, autót sehol nem látok a ház előtt, akkor is muszáj bemennem... Maximum ha nincs itthon senki, akkor visszajövök máskor.

Ahogy a lábam földet ér, pillanatokig csak nézem a hatalmas kertet, majd tekintetemet végül felvezetem a házra, arra, ami nem elég, hogy kétemeletes, de a földszinten egy nyitott ablak sincs. Ez valami csodálatos... Még a falon mászásban nincs tapasztalatom, fogalmam sincs, hogy fogom ezt megoldani.

Amint a másodikon felkapcsolódik a lámpa, majd nyílik is az egyik ablak, egyből a kert egyik árnyékos, legsötétebb szegletébe húzódom, és árgus szemekkel figyelem, mi fog történni. Hallok valami halk zenét kiszűrődni, majd egy mély hangot, ahogy énekelni kezd valaki. Valami koppan, csörömpöl, reccsen... aztán szitokszavak hadát hallom csak, miközben a villany leoltódik, miszerint emberünk távozott a helyiségből. Szemeim egyből felcsillannak a lehetőségre, hisz az ablak nyitva maradt... Már csak az a kérdés, hogyan jutok be.

Miután kielemzem magamban a lehetőségeimet, még hagyok magamnak  pár szusszanásnyi időt, majd szinte már kapkodva, minden koncentrálásomat összeszedve a földszinti ablakpárkányra ugrom, majd onnan felrugaszkodva sikeresen elérem a felette lévő, nyitott ablakot. Épphogy meg tudok kapaszkodni a fenti ablakpárkányban, máris felhúzódzkodom, és az utolsó energiámmal kinyomom magam egy kisebbet nyögve, mégsem vagyok ehhez az erőkifejtéshez szokva.

Amint sikeresen beszenvedem magam az ablakon, és a sáros cipőm már a padlószőnyeget tapossa, egy önelégült, elégedett sóhajjal szabadjára engedem a vigyorom. Hát akkor... hajrá. Már csak abban reménykedem, hogy az, aki itthon van, az Taeseok.

A sötét miatt, ami jelenleg is a szobában uralkodik, próbálok nem mindenben orra esni, hisz az mégsem lenne valami profi munka... Épp ezért pár méter megtétele után úgy döntök, megállok, megvárom, amíg a szemeim hozzászoknak a homályhoz.

Próbálom normalizálni a légzésem, megnyugtatni magam azzal, hogy ezután minden rendben lesz, lesz pénzem, és... lehetőségem arra, hogy valamiféleképpen kiutat találjak a pokoli életemből.

Izgulok, tényleg, komolyan. Piszkosul.

Az egyetlen dolog, ami megnyugtat, azaz, hogy az ujjaim ismét a revolveren nyugszanak, ahogy a bőröm találkozik a hideg acéllal, amint kitapintom a ravaszt... Az én kezemben az irányítás. Én döntök, hogy végződik a mai este... És én azt akarom, hogy én jöjjek ki nyertesként.

Egy mély levegőt véve, félig lehunyt pillákkal végül ki is húzom nadrágomból a fegyvert, és elindulok az ajtó felé, ami alatt fény szűrődik be. Egy nagyobbat nyelek, hogy eltüntessem a hatalmas gombócot a torkomból, próbálok nem arra az ököl nagyságú csomóra gondolni, ami jelenleg is a gyomromat kínozza.

Én csak túl akarok esni ezen. Megint.

Vagy ötvenszer veszem rá magam, mire sikeresen le is nyomom a fránya kilincset, és hangtalanul kilökve az ajtót rálátásom nyílik a folyosóra. A nem is olyan hosszú, padlószőnyeges, tág folyosóra, aminek a végében ott egy másik ajtó is, ahonnan vízcsobogás szűrődik ki. Az ajtaja résnyire nyitva, egy pillanatra elgondolkodom, van-e ott bent valaki.

Fogalmam sincs, mégis mi van velem, hogy mi akar ennyire visszatántorítani magamban... Csak azt érzem, hogy a lehető legrosszabb helyen járok.

Miközben vagy ötezerszer elátkozom az apámat, az alvilágot, és magamat is mindezért, halk, tompa léptekkel indulok előre az ajtó felé. Már mindkét kezem a revolveren pihen, ahogy megállok, és várom, hogy nyíljon az ajtó, hirtelen nem is tudom, mit tegyek... És ha nem Taeseok? Nincs hová bújnom, hogy ne lásson meg, a folyosó teljesen üres. A rohadt életbe.

Már épp fordulok sarkon, hogy visszasiessek a szobába, ahol legalább menedékem van, amikor egy éles sikolyt hallok csupán; reflexszerűen kapom oda a fejem felemelve a revolvert, amire még egy talán az előzőnél is dobhártyaszaggatóbb sikítás a jutalmam annak ellenére is, hogy egy fiúról beszélünk. Amíg Ő a revolvert nézi a kezemben a lépcső legfelső fokán állva, addig én tetőtől talpig végig mérem, és hiába csak egy törölköző van rajta, hiába csak az ágyékát takarja, a tekintetem mégis... mégis az arcán telepszik le.

Annyira ismerős.

A szemei, a kétségbeesett arckifejezése, a remegő szája, az orra, a remegő kezei... Minden. Minden annyira... Ráhasonlít.

Hirtelen, egy pillanat alatt megszédülök, azt hiszem, egyből el is ájulok a felismerésre. Ő az... Ő nézett ugyanígy kilenc évvel ezelőtt is, mikor megismerkedtünk azon a bizonyos napon. Tudom, hogy így van.

Ő csupán hét éves volt, én pedig aznap töltöttem a tízet, mégis éreztem valami erőset és megállíthatatlant, ami elindult bennem, mikor megláttam. Nagyon fiatal, még gyerek voltam, mégis éreztem. Nem tudom, miért mentem oda, talán azért, mert bántották; két velem egykorú fiú, az osztálytársaim. Ha nem avatkozom közbe, véresre verik, olyan gyenge, védtelen és törékeny volt. Épp, mint most, így kilenc év elteltével is.

Érzem, ahogy az emlékképeknek hála a szívem őrült mód kalapálni kezd, hisz hét éve nem láttam, azon a bizonyos napon végleg elváltak az útjaink, mikor én ott hagytam az általános iskolát anyám halála miatt, akkor láttam utoljára, az évzárón...

Azon a délutánon közölte velem, hogy Ő nem akarja tartani velem a kapcsolatot, mert én elmegyek, elköltözöm. És azok után mindezt, hogy megvédtem minden egyes alkalommal, ott voltam mellette, az életemet odaadtam volna érte.

Utáltam. Ezért, mindenért... Hagytam, hogy belopja magát a szívembe, amit Ő akkor kilenc évesen nem foghatott fel, én mégis éreztem.

És érzem most is... még mindig szeretem. Lehet, gyermeteg ábrándozás az egész, de azt hiszem, ez még most is így van. Soha nem múlt el. Csupán erősebb lett az érzés, hisz minél inkább felejteni és utálni akartam, annál inkább az ellenkezője történt.

– M... mit keresel itt?! – Hangja hirtelen kiszakít gondolataimból, amire kissé megrázom a fejem, viszont a revolvert nem vagyok hajlandó leengedni. Nem tudom, miért, de rácélzok. – Egyáltalán mi-mit akarsz?! Ki vagy? – Nem csak a hangja, hanem egész teste is remeg, miközben rá sem néz az arcomra, egyedül a fegyvert nézi, amit igaz, még ki se biztosítottam, de akkor is eléggé veszélyesen mutat a kezemben. Főleg, hogy teljesen meg van töltve. – É... én... nekem nincs pénzem! Kérlek, ne ölj meg! – Reszkető kezekkel kapaszkodik meg hirtelen a lépcső korlátjában, amíg az én agyam kattogni kezd... Azt sem tudja, ki vagyok.

Nem emlékszik rám.

Igaz, még csak az arcomra sem nézett, nem szóltam egy szót sem, mégis... egyszerre fáj piszkosul, és dühít fel teljesen a gondolat, hogy még csak nem is ismer fel. Vagyis, hh, nem ismerne fel, ha rám nézne.

– Taehyung... – Ahogy a nevén szólítom, egész testében összerándul, és ijedten kapja felém a tekintetét, viszont nem látok rajta semmi mást a kétségbeesettségen és az értetlenségen kívül. Nem hiszem el. – Fel sem ismersz? – Kissé lejjebb engedem a kezem, már nem a mellkasára, hanem a lábára célzok, miközben felé is lépek egyet. Látom az arcán a teljes sokkot, a kíváncsiságot... a rettegést.

– N-nem, deho... – Hirtelen benne rekednek a szavak, már azt hiszem, hogy soha többet meg sem szólal. Pár pillanatra szorosan összezárja ajkait, miközben összeszűkített szemekkel méregeti az arcom, aztán... Egy csapásra elfehéredik, és egészen biztos, hogy az ájulás határán van. – Y... Yoongi?

– Suga. Neked most már csak Suga, V. – Kissé oldalra biccentem a fejem, már azon vagyok, hogy visszaemeljem rá a revolvert egyenesen a fejére célozva csak azért, hogy ráhozzam a frászt, amikor is megállít a mozdulatomban azzal, hogy hatalmas könnyek jelennek meg a szemeiben, még hagyja is, hogy legördüljenek a gyönyörű arcán.

Miért... Miért nem tehetem meg azt, amit egyszer a fejembe veszek? Miért nem lehetek csak egyetlen egyszer én a győztes?

– Yoongi. – Annak ellenére, hogy fegyver van nálam, akkor is összeszedi minden erejét, és megindul felém. Nem értem, honnan van ekkora magabiztossága, bátorsága, hisz régen, még évekkel ezelőtt életképtelen volt. Soha nem beszélt senkivel, félt az emberektől, az állatoktól. Teljesen magányos és magának való volt. Emellett pedig évek óta nem látott, még Ő zárt ki engem az életéből... Nem értem, akkor most miért teszi ezt.

– Ne! Ne gyere közelebb! – Egyből felkapom a kezem, és szinte már levegő után kapok, mégis... mégis rácélzok, a fejére. Viszont legalább a célomat elérem, ugyanis ebben a pillanatban meg is torpan, nem jön közelebb. – Mégis miért örülsz nekem ennyire? Talán elfelejtetted, mit tettél velem? Hogy tönkretettél? Honnan veszed, hogy nem téged jöttelek kinyírni? – Az utolsó szónál felhúzom felső ajkamat, majd idegesen morranva hátrébb lépek tőle. Látom az arcán azt a tengernyi érzelmet, ami valószínűleg most ott dübörög benne, hallom, ahogy levegő után kap... Az arca teljesen eltorzul, az ajkai remegnek, és a szemei a lehetségesnél is nagyobbra kerekednek.

– M... mi? – Olyan halkan makog, hogy szinte meg sem értem, és nem is akarom... viszont a hangja, mindene... annyira tökéletes. Az emlékeimben mindig olyan különlegesnek, egyedinek tartottam. Hogy múlhatta ezt felül? Csupán ennyivel? – Meg akarsz... ölni?

– Először az apádat. – Olyan hirtelen csúszik ki a torkomon ez a pár szó, hogy átgondolni sincs időm, aminek meg is van a hatása. Teljesen elképed, lefagy, leblokkol. – Hol van az apád, V?

– N... nincs itthon. – Még kissé a fejét is megrázza, amire horkantva felé lépek egyet, viszont Ő nem hátrál. Miért. Ilyen. Rohadt. Bátor?

– Ne hazudj, alien. – Amint azon a becenevén szólítom, amivel régen mindig bántották, az arca megrándul, szabad szemmel látni, hogy nem csak rosszul esik neki, hanem még egy kissé ideges is lesz tőle.

– Én nem hazudok! Ha nem hiszel nekem, felőlem körül is nézhetsz, csak én vagyok itthon. – A végén végül törölközője szélére csúsztatja mindkét kezét, tekintetem akaratlanul is követi az útját... Vajon tudja, mit éreztem iránta régen? Fel tudná fogni egyáltalán, mit érzek most? Percek telnek el így, néma csendben; csak állunk a másikra bámulva, én rácélozva a fegyverrel, Ő a törölközője szélét markolva. Rühellem ezt a csendet. Arra emlékeztet, mikor elmondta... mikor elmondta, hogy Ő már nem akarja a barátságomat. Akkor is ugyanígy hallgattam, nem jutottam szóhoz. Képes lettem volna... ölni. Még úgy is, tizenkét éves fejjel. – Yoongi... – Annak ellenére, hogy mondtam, Ő így nem hívhat engem, mégis van olyan merész, miközben kimért, óvatos léptekkel indul meg felém hol rám, hol a revolverre nézve. – Kérlek, ezt ne. Tedd le. – Végül elvéve kezét a törölközőről védekezőn felemeli mindkettőt, majd amint ideér, átgondolatlanul a revolvert tartó kezeimre teszi sajátjait. Ostoba.

Egyből összerezzenek, amint bőre az enyémhez ér, és elkapva a kezeimet vagy két lépést hátrálok tőle.

– Takarodj a közelemből, különben... különben kioltom a nyomorult életedet, Kim Taehyung! – A végét szinte elüvöltöm, miközben pánikszerűen kapok levegő után attól tartva, hogy megfulladok. Én ezt nem... nem bírom elviselni. Ahogy rám néz, a nevemet hajtogatja, hozzám ér... nem. Nem megy.

Meg kell húznom a ravaszt. Kéne, most azonnal. Így talán... talán magam mögött hagyhatnám a múltat, visszaadhatnám neki azt a szenvedést, amit Ő okozott nekem. Akarom, hogy fájjon neki, mégis... meg akarom védeni. Magamtól, mindentől, a világtól.

– Suga! Yoongi, kérlek. – Pár pillanat mozdulatlanság után ismét utánam lép, de nekem már nincs hova hátrálnom, érzem a hátam egy részének nyomódni az ajtófélfát. Kezeit végig fent tartja, mégis utánam jön, mintha... mintha magában, belül tudná, hogy nem tenném meg. Nem bántanám. – Kérlek, csak... ahh. – Ahogy óvatosan, lassan megérinti a revolvert, kimérten arrébb is tolja azt. Végig a szemeibe nézek, egy pillanat alatt megszünteti a világot körülöttem. Kezeim lassan leereszkednek, hagyom, hogy megtegye. Hagyom, hogy kezei lassan nyakam köré fonódjanak, hogy a revolver halkan, tompa csattanással érkezzen a földre, amint kiengedem ujjaim közül.

Némán, mereven állva tűröm, ahogy az a személy, akit annyira szerettem régen, aki most is képes szabadjára engedni a pillangókat a gyomromban, most átöleljen szorosan, bármennyire nem tudom elviselni a közelségét.

– V, ezt ne...

– Taehyung. Hívj így, kérlek. – Hallom, ahogy hangja megcsuklik, megremeg, halkan szipogva fúrja arcát a nyakamba, és szinte piheg a visszafojtott sírástól. Miért hagyom ezt? Miért hagyom, hogy kínozzon? – Fogalmad sincs, mennyire szerettelek, igaz? – Végül megérzek egy kövér könnycseppet végig folyni nyakam ívén, már csak összeszorított szemekkel állok várva azt, hogy ellépjen, és én eltűnhessek az életéből... örökre. – Nem hiszem el, hogy itt vagy – kicsit hátrébb húzódik, már azt hiszem, a kezei is lecsúsznak rólam, mikor megteszi azt, amit a régi félénk, visszahúzódó, zárkózott TaeTae soha nem tett volna.

Ajkait épphogy enyéimre nyomja, többet meg sem mozdul... Várja a reakciómat, ami nem több egy hangos morranásnál, befeszült izmoknál és az ezernyi érzésnél, ami jelenleg bennem kavarog.

Ezt akartam, erre vágytam már Isten’ tudja, mióta... mindig is Őt akartam.

És most felbukkanok pisztollyal a kezemben azt mondva, hogy először az apját ölöm meg, aztán Őt, mégis Ő az, aki nyit felém, aki csókot követel.

Végül csak hangosan morogva fonom át derekát karjaimmal, és rántom magamhoz beharapva alsó ajkát, amire hallom, ahogy benne reked a levegő, és nem mozdul annak ellenére is, hogy Ő volt az, aki kezdeményezett.

Most még inkább látszódik az a három év korkülönbség kettőnk közt, hisz én tizenkilenc évesen lassan már csaknem felnőttnek számítok, fejben, a tetteim, a tapasztalataim alapján pedig már jó, hogy nyugdíjba nem mentem eddig. Ő pedig... annyira látszik, hogy tizenhat évesen még álomvilágban él. Csupán elég ránézni, ahogy magához szorít, mégis zavarban van. Kisfiú még.

– Elég. – Hangosan sóhajtva tolom el végül derekánál fogva, amire szomorú kiskutyaszemekkel és kissé talán dühösen mered rám vissza, miközben kezei lassan lecsúsznak nyakam körül.

– Nem... neked fogalmad sincs arról, mennyit vártam arra, hogy újra láthassalak, hogy mennyit vágytam rád, és álmodoztam rólad! Lehet, hogy most csak álmodom, nem értem, miért bukkantál fel az életemben megint, de... De most leszarok mindent. Úgyhogy most befogod a szád, kézen fogsz, és kurvára nem mész sehova! – Szavai igencsak ledöbbentenek, meglep, hogy ilyen... harcias? Komolyan ennyire nem izgatja, hogy egy revolverrel bukkantam fel hét év után azzal az indokkal, hogy jöttem megölni Őt és az apját? Ennyire nem lehet komolyan venni engem, vagy Ő ennyire ostoba és meggondolatlan?

– Ez nem így megy, V. Hét év az hét év. – Ha elmondanám neki, hogy nem tudtam, hogy itt él, hogy fogalmam sem volt arról, hogy az Ő apját kell megölnöm... Mennyire nézne rám furcsán?

– De igen, most igen! Gyerek voltam, ostoba, és nem akartam szerelmes lenni beléd, Yoongi. Nem tudtam, mit csináljak az érzéseimmel, azzal, hogy egy fiúba vagyok szerelmes, ezért... Aish! Most ezt nem tenném meg újra főleg, hogy... Beállítasz egy fegyverrel a kezedbe a kibaszott nagy semmiből, ennyi év után, azt mondod, meg akarsz ölni, de én... én mégsem félek tőled, mindjárt megáll a szívem csupán annyitól, ahogy rám nézel. Nem tudom, mi történt velem az elmúlt hét évben, én csak arra emlékszem, hogy végig hősként tekintettem rád vissza, egy hősre, aki felőlem most azonnal vonszolhatna az ágyamba, hogy a magáévá tegyen olyan durván és könyörtelenül, ahogy azt megérdemlem. – A végén egy mély levegőt vesz, hisz az egészet végig hadarta, miközben el sem szakítja tekintetét rólam. Én csak állok egy helyen, vérkomoly fejjel nézek rá, és azon agyalok... Jól átgondolta ezt? Teljesen biztos volt a mondanivalója utolsó felében?

Ő szeretett. Régen. És még... Most is?

A rohadt életbe, hogy hihetnék neki? Nem megy, nem tudok. Nem tudnám még egyszer elviselni azt, hogy ellök magától, kizár az életéből. Túl nagy kárt okozott bennem a legelső alkalommal is.

– Fogalmad sincs arról, mégis miről beszélsz – szólalok meg végül fogaim közt szűrve a szavakat, miközben tekintetem akaratlanul is levándorol felsőtestére, mellkasára, ami hevesen emelkedik fel-le, szinte látom, ahogy a szíve dübörög. Meg akarom érinteni. Legalább egyszer. Csak egyetlen egyszer.

– Had tudjam már, mit érzek! Ebben semmit nem változtál, épp ugyanolyan nagy a szád, és kötsz bele minden levegővételembe. – A végén fújtatva kisöpri a homlokába lógó tincseit. Válaszként csak felvonom egyik szemöldökömet, miközben elemzem magamban azt, amit az imént a fejemhez vágott.

Akkor bassza meg.

– Mivel életképtelen és szerencsétlen voltál, én csak próbáltalak védeni a saját faszságaidtól is, te idióta. – Fennhangon vágok vissza egyből, amíg Ő összeszűkült szemekkel mered rám kissé felfújt arccal és ökölbe szorított kezekkel. Mint egy öt éves kisgyerek, pont olyan.

Féljen már tőlem. Csak egy kicsit... egy egészen kicsit.

– És honnan veszed, hogy nem csak megjátszottam az életképtelenségemet, hogy mellettem maradj, és ne hagyj el?

– Mégis te voltál az, aki kizárt az életéből engem, és kurvára nem fordítva. – A revolvert arrébb rúgva felmorranok pár pillanatnyi csend után, és hirtelen mozdulva elkapom egyik karját. Látom, ahogy egyből félelem, rettegés költözik a szemeibe pár pillanatra, majd csak halkan nyikkan, ahogy magamhoz is rántom. – Valld be, ugyanolyan esetlen és gyenge vagy, mint akkor. Semmit nem változtál. – Bár tudom, hogy nem teljesen igaz az, amit mondok, mégis közelebb hajolok hozzá, már csak néhány centi választ el, amit Ő hirtelen, nem tud kezelni. Látom, érzem, ahogy mozdulni akar, harcba szállni, mégse képes rá. – Hiszen te reszketsz… - mormogom kárörvendve, majd mielőtt még elhajolhatna, hogy kiosszon a gúnyos szavaim miatt, egy nemes mozdulattal kapok telt szája után, és már szinte fájdalmat okozva neki be is harapom alsó ajkát. Ezzel mintha hirtelen a jéghideg víz alá kerültem volna, kiráz a hideg, mégis néhol átjár a forróság.

– Megölni jöttél, Yoongi, nemh? Akkor... akkor ezzel mégis mit akarsz ezzel? – Halkan piheg, miután lassan kiengedem éles fogaim közül, mégsem hátrál, csak arrébb biccentve a fejét vár... Vár rám. A csókomra. Ennyi elég is, én...

Már tudom. Döntöttem. Talán... talán most megtehetem, Egyszer, életemben először és utoljára. Megtehetem azt, amit valószínűleg Ő is akar most.

– Nem mondtam volna? Revansot, Taehyung. Te akarsz engem, meg is kapsz... de utána, hogy érezd, mit tettél velem anno, én hagylak el téged. – Erősen a hajába markolva eltávolodom tőle, majd behátrálva a mögöttünk lévő szobába megfordulok vele, és egy hatalmasat lökök rajta. A kinti fénynek hála kirajzolódik a villanykapcsoló, amit fel is kattintok, majd a szemem sarkából kiszúrt ágy felé kezdem taszítani.

Jobb kezemmel ismét belemarkolok a hajába, és az ágyhoz rángatva mondhatni rádobom arra. Halkan nyikkan, majd csak megnémulva nézi végig, ahogy lassan leveszem pulóveremet felsőmmel együtt, majd mellé térdelve a puha matracra lefogom mindkét kezét, így elzárva a menekülési útvonalait. Hh, nem mintha szabadulni akarna...

– Yoongi, én a durvasággal kapcsolatban csak vi... – Még a mondatát se engedem befejezni, ahogy egy igen durva és egyáltalán nem kellemes csókkal hallgattatom el egyre jobban és jobban az ágyba préselve. Mivel ez neki nem igazán nyerte el a tetszését, beleharap a számba kicsit sem finomkodva.

Elkapva a fejemet egyik kezemmel megnézem, mennyire vérzik, miközben a másikkal csak jobban szorítok csuklóin, aminek hála hangosan fel is szisszen.

– Túl durva vagy, Yoongi!

– Ez egy kibaszott szar ötlet volt – morranok fel szinte szikrázó tekintettel, kissé ingerülten, majd közelebb hajolva hozzá egy újabb csókot erőltetek belé, miközben lerántom a törülközőt róla.

– Mmhh. – Próbál szóhoz jutni, a szorításom alól megszabadulni, de nem jár sikerrel, ugyanis még most is, még mindig sokkal erősebb vagyok. A domináns vagyok. Ő csak egy tudatlan kisgyerek, aki azzal sincs tisztában, mi hagyja el a száját.

Pillanatról pillanatra egyre több terv siklik át az agyamon, hogy tegyem magamévá durván, könyörtelenül, viszont ahogy vészesen közeledik az elkerülhetetlen, úgy zsibbad le egyre gyorsabban az agyam egy része, és kezd egyre kényelmetlenebb lenni a nadrágom. Egyik pillanatban még jobb kezem az arcától kezdve a combjáig vándorol, a másikban pedig már csak a cipzár gyanús hangját hallani, és a nadrág súrlódását, ahogy leveszem azt magamról. Nem akartam, hogy megtörténjen. Az elején. Próbáltam ellenállni, mindhiába... De most már más, teljesen. Ő akarta ezt, Ő mondta a legelején, hogy erre vágyik, bármennyire is csak beindítani akart, és nem gondolta komolyan. Hát most baszhatja.

Amint utolsó ruhadarabom is a szoba másik felében landol, a lábait szétfeszítve közéjük térdelek, és a feneke alá nyúlva húzom magamhoz egy könnyed mozdulattal. Túl könnyű. Túlságosan könnyen megy.

Halkan nyöszörög, már a lepedőt markolja maga mellett, ugyanis érzi... Tudja, hogy nem viccelek. Hogy könyörtelen és durva leszek.

Bármennyire próbálja visszafogni magát, a hangját, végül egy fájdalmas ordítással adja a tudtomra, hogy szenved, fáj neki, kínzom, mikor szárazon, minden felkészítés nélkül hatolok bele szűk, talán még szűz fenekébe. Fogcsikorgatva próbálja tűrni a fájdalmat, de összeszorított szemei közül még így is megszökik néhány könnycsepp, aminek hála akaratlanul is megnyugszom, egy mély morranással, a combjait markolva rántom magamra teljesen. Összeszorított ajkakkal próbálja elfojtani további sikolyát, még végig sem folyik arcán a következő csepp szenvedését bizonyítva, mikor lecsókolom azt vörös, eltorzult arcáról, majd a füléhez hajolok.

– Csak nem fáj? – Félig vigyorogva intézem ezt a pár szót fülébe, amire megfeszül, majd hangosan szipogva jelzi nekem, hogy mindjárt kitörik belőle a sírás. Hazudni akar. Beleordítani a képembe, hogy; NEM, BASZD MEG, NEM FÁJ! – tudom, hogy így van. Ismerem, legszívesebben szitkozódna, elhordana mindennek, mégsem teszi... Talán tudja, hogy mindez jár neki. Kurvára, mindennél jobban jár.

Pár pillanat múlva már megpróbálkozik a beszéddel, viszont amint megszólalni készül, csak egy fájdalmas, vékony hang telik tőle. Nem tudom megállni, egyszerűen mosolyogni van kedvem, azon, hogy látom Őt így, szenvedni, de valahogy belül mégis... összetörik bennem valami.

Mielőtt még belelovalnám magam kétes gondolataimba, jó ellenséghez híven nem hagyom, hogy megszokja a helyzetet, az érzést, ahogy kitöltöm; elkezdek mozogni, durván billentve előre csípőmet pedig meg is hallom a hangját. A hangját, amitől kiráz a hideg, libabőrös leszek, és lehunyt szemmel sóhajtok egyet.

Minden egyes lökéskor fájdalmasan felnyög, megalázó, tudja, érzi nagyon jól. Én irányítok. Végre Ő van az én kezemben, nálam a döntés, mennyire is fog szenvedni alattam.

Végül megunva azt, hogy csak fájdalmasan nyög, a nyakába harapva kegyetlenül döfök csípőmmel, amire végre újra meghallom a rekedt sikolyt, amitől a szívem kihagy egy egész ütemet, már nem vagyok képes gondolkodni, csak hátra vetett fejjel gyorsítok, nyögök, hörgök az érzéstől, ahogy rám feszül, megőrjít.

– Ah kurh... – sziszegve ereszti ki fogai közül a levegőt, ahogy végül a lepedő helyett már a hátamat markolja, karmolja, és ekkor megtörténik... Betöröm, ajkai szétpattannak, és fájdalmas nyögései elmélyülnek, kiélezi az érzékeimet. Felcsigáz, beindít, felhevít. Szorosan összezárt szemekkel gondolok arra, hogy régen mennyire akartam ezt, hogy így nyögjön, sikítson, lihegjen a fülembe. – Ah, Y-Yoongih! Ah... Annyira fáj! – A hangja megcsuklik, majd szavait egy mélyről jövő nyögés hagyja el, ahogy egy nagyobbat döfve próbálom belé fojtani a felesleges fecsegését. Leszarom. Nem érdekel, hogy fáj neki, hogy szenved.

Feltérdelve elérem, hogy kezei lecsússzanak rólam, egyből el is kapom azokat, és az ujjaimat belevájva puha, selymes bőrébe a feje mellé szorítom. Vergődik, görcsöl, egyre inkább megfeszül a lökéseimet követően, ami hatására még nagyobb kín költözik az arcára, a hangjába.

– Érzed... már? Érted, milyen fájdalmat okoztál nekem? – Szavaimat kísérve csípőm előrelendül talán eddig a legmélyebbre kerülve benne, amitől háta ívbe feszül, és hátra vetett fejjel ordít fel, így elnyomja bőrünk gyanús csattanását, ahogy találkoznak egymással.

– Fáj! A kurva élet... be! Yoongi, neh... – Ökölbe szorított kezekkel tolja fel csípőjét talán öntudatlanul is, miközben én szinte meg sem hallom Őt. Csak a kéj, a szex szaga leng körül, ahogy befészkeli magát az orromba, a bőre illatával együtt. – Szeretlek! Neh... ne csináld ezt velem... – És ennyi. Eddig bírta, egy csapásra kiszökik torkán a kétségbeesett zokogás, majd csak beletörődve a sorsába lazít izmain, és csak ernyedten, néha-néha megemelkedve tűri, ahogy ki-be járva benne szétfeszítem, kínzom, szenvedni hagyom.

– Nem, te... nem szeretsz... engem senki nem szeret... – Hörögve intézem hozzá szavaimat, aminek hála mindene befeszül, majd hirtelen, egy csapásra kiengedi ökölbe szorult kezeit, és tágra nyílt, hatalmas szemekkel mered rám lihegve, nyögve, magában az életéért küzdve. Lassacskán görcsös testtartása helyett már csak vonaglik alattam felvéve a tempót, amit éppen diktálok, miközben hangját megtölti a számomra eddig annyira ismeretlen élvezet és gyönyör.

Ezt észlelve szorításom lassan enyhül, így kezeit rögtön kiszabadítja, de nem gondolkozva azon, hogy megpróbál leállítani, csak átkarolja a nyakam, és magához présel a fülembe lihegve és nyögve tovább. Azt hiszem, ezen még Ő is meglepődik, őszintén megmondva, én is. Már nem tesz mást élettel teli nyögéseinél, a vonaglásán kívül, valahogy úgy érzem... élvezi.

– Én... én szeretlek! Még mindig, ba-basszah meg! – Szavait alátámasztva egyből éhesen ajkaim után kap, egyszerre vad és állatiasan szenvedélyes csókba hív, amit már nem tudok nem viszonozni.

Egy idő után valami szokatlant, furcsát, észvesztőt érezek; testem az átlagosnál is mintha forróbb lett volna, a szívem még hevesebben vert, és hörgésem helyett valami behatárolhatatlan, állatias hang hagyja el a torkom.

Élvezem. Fáj, ahogy hozzám ér, ahogy hallom a hangját, ahogy érzem a bőrét magamon, de élvezem. Akarom; egyre többet és többször.

Egy csapásra, hirtelen egy megállíthatatlan érzés hatalmasodik el rajtam, ami lentről tör utat, és minden porcikámba eljut, ezzel férfiasságom csak egyre vadabbul és kínzóbb módon lüktet benne. Amint ezt Ő is megérzi, hangja felerősödik, majd kettőnk közé feszülő tagja megrándul, miközben én felülmúlhatatlan élvezet közepette már fáradt, kéjes nyögést hallatok, mégis minden erőmet bevetve tovább mozgok alattam vonagló, kéjesen nyöszörgő testében.

– Éh... én mindj...! – Már kimondani sincs ideje, ahogy minden izma befeszül, a teste összerándul, és görcsösen szorítva magához végül a csúcsra ér. Megkönnyebbült, jóleső nyögéssel adja a tudtomra élvezetét, miközben egyre többször és jobban feszül rám szinte szétrobbantva ezzel.

– Ah... Taeh... – Egy-két mozdulat, és görcsös visszatartás után végül én is átlépem a gyönyör magas küszöbét lihegve nehezedve rá egész testemben.

Egy remegő, de mégis kellemes érzés fut végig rajtam tetőtől talpig, még a lábujjaim is belebizseregnek abba, ahogy hangosan kapkodva a levegőt nyakamba fúrja az arcát, és szorosan ölelve maradásra kényszerít.

Válaszul csak levegőért kapkodtam, de légszomjam és feltüzelt testem aligha tudtam lecsillapítani, ilyet még soha, de soha nem éreztem.

Annyira új ez az érzés, hogy pillanatokig nem is tudtam mással foglalkozni, nem rémlik, hogy mással valaha volt-e ilyen kielégítő, világrengető, mocskos, mégis érzéki szexben részem.

Hosszú, hosszú percek múlva sikerül csak összeszednem magam, és egy halk cuppanás kíséretében kihúzódnom belőle, és letelepedve mellé próbálom normalizálni heves légzésemet, amit a közelsége, a bőre illata nem igazán akar megkönnyíteni.

Nem szólunk egymáshoz. Csak nézzük a plafont, a sima, tökéletes, hófehér vakolatot csendben, teljesen megnémulva. Nem tudom, mit mondhatnék... fogalmam sincs, egyáltalán mit keresek még itt. Hisz erről volt szó... Amint megkapom, én eltűnök az életéből, megígértem neki, a szavamat adtam, hogy úgy hagyom szenvedni, ahogy Ő engem. Bármekkora szüksége van rám, nekem rá.

Végül, mikor már azt hiszem halk szuszogásából, hogy lenyomta az álom, kapkodva, és sürgetve magam felkelek, összeszedem minden elhajított cuccom.

Mikor már a nadrágomat cipzárazom össze, akkor hallom csak a hitetlen nyögését, majd a kétségbeesett, aggódó szemeibe pillantva meg is állít.

– Ho... hova mész? – Amint felül, arca összerándul attól, ahogy a fájdalom valószínűleg az arcába nyilall, ezután már megmoccanni sem képes.

– Azt hitted, azzal, hogy szerelmet vallasz szex közben, maradásra bírsz? – Szemöldökömet felvonva nézek vissza rá, aminek hála ajkai megremegnek, és hiába próbál, nem jut szóhoz. Jesszusom, Ő tényleg... azt hitte. – Én megmondtam, V; miután szétteszed a lábad nekem, én eltűnök innen. – Miután még állok pár pillanatig némán szemezve vele, végül fejemre húzom a kapucnim, és a még mindig nyitott ajtó felé veszem az irányt. – Csak zárj be mindent, nem a legbiztonságosabb környéken vagy egyedül jelenleg. – És ennyi, egy lecseszés, egy köszönés, egy szeretlek elmorranása nélkül kimászom az ablakon, egy tompa hang kíséretében érkezem talpra, és gyorsléptekben sietek el innen.

Fogalmam sincs, mi lesz így ezzel a munkával... hogy mi lesz az apjával, én csak azzal vagyok teljes mértékben tisztában, hogy nem akarok még egyszer idejönni. Nem akarom még egyszer látni.

***

Négy hónap, egy hét és hat nap... ennyi telt el azóta, mióta kimásztam az ablakán, és magára hagytam egy vérlázító szex után, amibe elég csak belegondolnom, máris a számat beharapva próbálom nem belelovallni magam a rajtam eluralkodó érzésbe.

Annyira el akartam tűnni a közeléből, hogy még a revolveremet is ott hagytam. Azt hittem, hogy ezért kapni fogok a Telepen, mivel se a fegyverem nem volt meg, és nem végeztem el a kurva munkámat sem... Viszont egy rosszalló morgáson, és szemfogatáson kívül semmit nem kaptam.

Le lett tudva annyival, hogy az én pénzem úszott el, és persze a célszemély sem volt ott, ahol lennie kellett... Ennek csupán azért nem örültem, mert ez azt jelentette; rohadtul vissza kell oda mennem.

Nem akartam.

Soha többé nem akartam oda visszamenni, az illatát érezni a levegőben, vagy egyáltalán emlékezni arra, mit tettem vele. Hogy élveztem, ahogy hozzáértem.

– Suga, baszd meg. Már egy perce a kurva lépésedre várunk. – Apám rosszalló morgására visszatérek kínzó gondolataimból, amik minden egyes nap a nap huszonnégy órájában engem kínoznak, és egy mély levegővétel után ismét a lapjaimra lesek.

– Emelem a tétet... – Először csak néhány zsetonomtól szabadulok meg, viszont ahogy felidézem magamban a lapjaimat, az agyam rugózni kezd, és a kezeim megállnak a mozdulatsoromban. Akaratlanul is ismét az este jut eszembe, ahogy szuszogva, erőszakosan bújt a nyakamba a korábbi gyönyör kiheverése végett... és ekkor már nem érdekel, hogy nyerek vagy vesztek. Azon az estén bedobtam mindenemet, ez az egy játék már édes mindegy. – All in – végül betolom az előttem heverő, maradék zsetonokat is, amire apám, és még egy-két izomkolosszus csak felvont szemöldökkel mered rám. Nem érdekel. Ha mindent elveszek, legalább nem kell játszanom addig, amíg valahogy pénzhez nem jutok.

– Hát jól van... akkor lássuk, kinek mije van. – Az egyik óriás végül elkorhol pár szót, és be is dobja a saját kártyáit, ezzel a lendülettel fel is áll, hogy távozzon a körünkből. – Ezt baszhatom. Két pár.

– Jó, ezt én is. Egy pár. – A másik jópofa is felvakkant, viszont Ő marad, és kíváncsian várja, ki is jön ki győztesként.

Nem értem, egyszerűen nem tudom felfogni, mit szeretnek ebben annyira.

– Flush.

– Színsor. – A harmadik majom hangját apámé váltja fel, ezzel együtt egy ördögi vigyor is megjelenik az arcán, amint meg is mutatja a kártyáit, csakhogy alátámassza a bejelentését. Nem alaptalan az öröme, ugyanis eddig piszkosul Ő áll nyerésre. Megint. – Nos, Suga, fiam... Már csak te maradtál, lássuk, mid van. – Már most kárörvendő szavaira csak elfordítva a fejemet bedobom a lapjaimat, már készülök fejben, hogy mégis a ház melyik zugaiból forgassak ki ennyi pénzt, hogy ezek után ne haljak éhen. Viszont amint nem hallom a zsetonok gyanús hangját, ahogy apám maga elé söpri azokat, csak kelletlenül fordítom feléjük a tekintetemet; mindenki hol rám, hol a kártyáimra mered, miközben az apám szemei a lehetségesnél is nagyobbra kerekednek. – Baszd meg, Royal Flush-öd van! – Hitetlen hangját hallva tekintetemet egyből az előbb bedobott kártyáimra szegezem, mikor először megpillantottam ezeket a lapokat, el sem jutott az agyamig... basszus. Bassza meg!

– Na jó, a Min család kurvára kifoszt minden alkalommal. – Az egyik óriás feláll, majd elindul a raktárak felé valószínűleg azért, hogy összeszedje onnan az ott tartogatott pénzét, mivel minden egyes centet ki kell fizetnie nekem... Bassza meg. Van pénzem. Vagy háromszor, négyszer annyi, mint amit... azzal a munkával szereztem volna.

Csak teljesen megnémulva, ledöbbenve nézem, ahogy mindenki sorban húzza elő vagy a zsebéből, vagy a pénztárcájából a wonokat, és hajítják elém minden életkedvet mellőzve.

– Cicafiú. – Amint ez a szó felcseng valamelyik barom szájából, még egy hangos füttyszó is elhangzik, amire csak a szemeimet forgatva könyökölök fel az asztalra, és várom azt, hogy kiderüljön, én mégis veszítettem. Megint. Ugyanis én nem nyerhetek pókerben, mindig vesztek... nem nyerhettem. Tévedés. Royal Flush.

Miközben hitetlenkedve kezdem felfogni, hogy mennyi pénzhez jutottam, a pénztárcámba tömöm az összeset, és biztonságban visszagyömöszölöm a farzsebembe, bár ez igen nehezen megy, ugyanis tele van. Életemben először ilyen mocskosan, rohadtul, tele.

– Mi járatban, szépfiú? – Erre viszont már kénytelen vagyok felnézni, mivel már egy másik hang is megüti a fülem. Viszont amint meglátom, hirtelen minden vér kifut az arcomból, és felpattanva odaindulok, mintha... nem is én irányítanám magam.

– Y... Yoongi-t keresem...

– Hagyjátok! – Felmorranva tolom arrébb az egyik véznább tagot a közeléből, majd megragadva a jövevény csuklóját kivonszolom innen, a dohány és cigi füstből a friss levegőre. – Mégis a mi a faszt keresel itt, Tae?! Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Amint felmorranok, egyből ki is rántja ujjaim közül a csuklóját, majd szorosabban összehúzza magán a kabátját. A kabátját annak ellenére, hogy ősz közepe van, és még rohadtul nincs erre szükség. – Menj innen! Ez nem a te gyermeteg, álomvilágban élő lelkednek való hely.

– Fogd be! Tudod, hány hónapon át kutattam utánad, mire megtaláltalak? – Látom a borzalmat az arcára telepedni, ahogy körülnéz, egész biztosan rohadtul nem számított arra, hogy egy ilyen helyen talál meg. – Ne küldj el, a rohadt életbe, mert nem viccből vagyok itt. – Indulatos szavai ellenére a végére igencsak elhal a hangja, egyszerűen annyira furcsa. Ragyog, mégis látszik rajta, hogy nem érzi jól magát. – Jézusom, mi ez a szag... – Fintorogva nyel egy hatalmasat, amíg én kérdőn méregetem az arcát a magyarázatát várva.

– Mégis miért jöttél? – Végül, mikor már pillanatok után sem képes folytatni, rákérdezek, amire egy hatalmasat nyelve lehajtja a fejét, és mind a tíz ujját a szövetkabátjába vájja.

– Én... Ah, Yoongi... – Lassú, kimért mozdulatokkal oldja ki a derekán megkötött laza csomót, majd egy mély levegőt véve megtorpan – Én... nem terveztem, hogy elmondom, de aztán az apám... a szüleim kényszerítettek. Ezért vagyok itt, én... ah...

– Bökd már ki, basszus, Taehyung!

– Én... elmondtam anyuéknak, hogy mi történt akkor. Hogy ezért jöttél, hogy me... meg... – Amint ezt kiböki, bennem reked a levegő, és hatalmasra kerekedett szemekkel bámulom az Ő kétségbeesett, látszólag teljesen komoly arcát. Még csak befejezni sem tudja, bár nem is kell, tudom, mi lenne a vége. Ölni.

– Te idióta! – morranok fel végül, amint megjön a hangom, és túljutok az abszurd bejelentésén. – Ugye kurvára tudod, hogy egyszer még vissza kell oda mennem befejezni azt, amit még csak elkezdenem sikerült?

– Nem! – A tekintete egyből villámokat kezd szórni, a hirtelen hangulatváltozásának hála már megszólalni sem tudok. Nem tudok a szavába vágni, vagy egyszerűen faképnél hagyni. – Nem teheted ezt, nem lehetsz ekkora seggfej, Yoongi! Neked az nem jelentett semmit? Az, hogy még mindig szeretlek, és voltam olyan idióta, hogy leszarva azt, hogy épp megölni jöttél, én... megnyíltam neked? – Olyannyira zavarban van ezeket a szavakat használva, hogy a szemembe sem mer nézni, majd ahogy hirtelen elhallgat, csak vár pár pillanatot, miközben én teljesen megnémulva méregetem az arcát.

– Nem, nem jelentett semmit – hazudok. Tudom, hogy így van, hisz érzem... érzem, hogy szeretem. Viszont nem akarom, hogy Ő erről tudjon... szenvedjen csak úgy, ahogy én annyi éven át. – És most tűnj el innen. Majd egyszer még úgyis látni fogsz.

– Nem, Yoongi, én... én nem csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam. Apa elmondta, hogy benne volt egy illegális fegyvercsempészésben, és ezért bérelhettek fel téged, hogy megöld... Azt mondta, keresselek meg, és mondjam meg; azt akarja, hogy a testőrünk legyél. Ha kell háromszor, négyszer többet fizet, mint az, aki megbízott. Azt akarja, hogy gyere velünk külföldre, hogy megvédj. – szavait elemezve magamban csak állok némán, teljesen elképedve, és próbálok nem hangosan kiakadni ezen. Hát ez... rohadtul lehetetlen.

– Mégis miért engem akar? – Végül sikerül megszólalnom, bár ez is piszok nehezen megy hála annak, hogy látom; TaeTae itt, a szemeim előtt zuhan teljesen magába.

– Mert régen ismertek Ők is téged hála annak, hogy a megismerkedésünk napján hazakísértél, hogy ne essen bajom. És mert te ismered a veled dolgozókat, Yoongi... te tudod, kinek mi a gyengéje, kit hol lehet legyőzni. Ha valaki utánunk jön innen, akkor neked nagyobb esélyed van. – Az ajkai teljesen belereszketnek utolsó szavaiba, amíg én csak állok tovább nézve azt, hogy válik egyre sebezhetőbbé. Érzem, ahogy elindul bennem valami, valami rossz érzés, amitől egyre nagyobb súly nehezedik a mellkasomra.

Neki tényleg szüksége van rám.

– És szerinted egyedül elbírok majd mindenkivel? – Hitetlenül felvonom a szemöldökömet, amire csak még jobban lehorgasztja a fejét, és egyre erősebben vájja ujjait a kabátjába.

Annyira törékeny.

– Nem, nem te lennél az egyedül, akit apám megbíz. Még három testőr van, akik indulásra is készek akár már holnap. Viszont téged mindenféleképpen akar, hogy személyesen engem védj. Biztonságban akar tudni. – Szavai végén fogságba ejti alsó ajkát, ahogy fogaival újra és újra lecsap rájuk, amit már akaratomon kívül is teljesen elvarázsolva nézek végig.

Már egy hatalmas, sós könnycsepp gördül le az arcán a nagy hallgatásom közepette, még csak rám sem néz, mikor végül összeszedve magam, és egy hatalmasat nyelve közvetlenül elé lépek, és óvatosan, kimérten simítok arra az édes, gyönyörű arcára.

A szívem vagy két ütemet kihagy, majd egyből őrült tempóba vált át, amint felszipog, és hezitálás nélkül nyomja magát a tenyeremnek. Minden érzelmet eltűntetve magamról nézek az arcára, próbálok rájönni, mégis mire gondol.

Bele kell mennem.

Kikerülök innen, és... Taehyung. Lehet, kibaszottul az a sorsom, hogy az őrangyala legyek. Hogy megvédjem.

– Tae...

– Én... – Kezemre simítja sajátját, ahogy hatalmas, könnyes szemekkel felnéz rám, remeg a hangja, az ajkai, Ő maga is. – Én... nagyon félek. Félek, hogy apa megsérül, hogy neked esi... – Hirtelen beléfojtom a szavakat, ahogy ajkaira csókolok, majd átölelve a derekát óvatosan magamhoz húzom.

– Benne vagyok, TaeTae. – Egy kisebbet nyelve, lehunyt szemekkel zárom teljesen a karjaim közé, amire már is érzem a testét rázkódni, ahogy kitör belőle a halk zokogás, és úgy bújik hozzám, mint egy kismacska. – Nem lesz semmi baj.

Az a személy, aki tönkretette az életem, most mégis sikerül mindent rendbe hoznia ezzel.

Talán hülyeség, őrültség, lehetetlen... de én akkor is boldog vagyok. Nem tudom, hogy lehet, én most hirtelen csak ezt érzem.

Valamiért úgy érzem, ez a kiút a pokoli életemből.

– Szeretlek, Yoongi.

– Én is, TaeTae, én is – halkan mormogom el neki a választ, ahogy szorosabbra fogom karjaim ölelését, hisz most a lehető legtöbb törődésre van szüksége, hogy megnyugodjon.

Tessék neked kibaszott All in... Ismét mindent viszek.