Sors, mint forgatókönyvíró - 3. rész

Sziasztok^^
Igaz, csupán öt, talán hat nap maradt ki, de nekem mégis olyan, mintha két hete hozzá sem fogtam volna a folytatásnak...><
Remélem, ezt majd nem érezni xd
Jó olvasást:3

3. rész

         - Talán... Talán még egyszer. – Amint ez a mondat elhagyja Mr. Shim száját, a színpadon lévők egy mély levegőt véve visszaállnak a helyükre, szabad szemmel látom, ahogy az ideg játszik mindannyiukban.

Nem értem, miért, hisz még van időnk, amíg élesben adjuk elő, mindenesetre... Azt hiszem, vannak nálam rosszabbak, akikkel több a probléma. Igaz, Ők abban hibáznak, hogy a szöveget nem tudják rendesen megjegyezni, vagy egyszerűen nem hitelesek, én pedig... Nem vagyok hajlandó eljátszani rendesen azt az egy jelenetet. Az utolsót.

Kell a fenének, hogy egynél többször csókolózzak egy fiúval! Ráadásul mióta Jimin még tegnapelőtt szájon puszilt - igaz, tulajdonképpen annyi sem volt az egész, amit én adtam az arcára -, azóta még az is kellemetlen, ha túl közel kerülünk egymás mellé.

Nem, én erre képtelen leszek.

- Csak nem magadra ismertél? – Jimin gúnyos hangjára összerezzenek, majd felé kapva a fejemet szembesülök is a tenyérbe mászó vigyorával. Soha, egy rossz szót nem szól, mikor Mr. Shim jelen van, de úgy, hogy mindketten a színfalak mögött vagyunk, és a tanár nem lát, természetesen egyből kinyílik a csipája. Kapja be.

- Mégis miről beszélsz, Park? – kérdezem fogcsikorgatva, miközben lassan visszafordítom a tekintetemet a színpadon folyó jelent felé, amit ismét, megint elrontanak. Nem tudom, miért, hisz mind a hárman általában nagyon is jól teljesítenek.

- Arról, drága, hogy te is ugyanígy cseszed el mindig. – Ezeket a szavakat hallva érzem, hogy egyből felmegy az agyvizem, és legszívesebben lecsapnám, ha nem azért csinálná ezt, hogy felidegesítsen. Nem láthatja, hogy mekkora kényszert érzek aziránt, hogy megfojtsam.

- Ha nem lennél ilyen visszataszító, nem lenne problémám – vágok vissza fennhangon, aminek hála érzem, ahogy megfeszül mögöttem, elég csak egy pillantást vetnem rá a vállam felett, látom is, mennyire ledöbbentette ez a megjegyzésem.

- Úgy mondod, mintha egy kész főnyeremény lenne megcsókolni téged. – Hallani a szavaiból csöpögő gúnyt, aminek hála végig szalad gerincemen a kellemetlen borzongás, elkap a vágy, hogy a földre lökjem és agyonverjem az egyik dekorációnak szánt, gipszkartonból készült lámpaoszloppal.

- Múltkor tudtommal te voltál az, aki rám mozdult – csattanok fel idegesen, majd egy szinte fizikailag fájó, gyilkos tekintettel fordulok felé. Látom az arcán a kétkedést, csaknem érzem magamon a belőle áradó hirtelen felgyülemlett feszültséget.

Hogy képes pár pillanat alatt ilyen intenzív érzéseket magára ölteni? Pont, mint... mint a színpadon.

- Van fogalmad róla, milyen az, ha rád mozdulok? – Fogcsikorgatott sziszegés mindössze, ami elhagyja száját, ahogy idegesen megmarkolja a csuklómat, és magához ránt, hirtelen nem jutok szóhoz. Hol a francban van a hangos, paraszt Jungkook?! – Nem, neked tulajdonképpen sejtésed sincs róla. Ugyanis ha én rád mozdulok, akkor az azt jelenti, hogy akarlak magamnak. És ha én akarlak... két nap alatt az ágyamban kötsz ki, drága. – Sziszegése lassan suttogásba megy át, ami még így is ordibálásnak hat, cseng a fülem minden egyes szavától. Már szinte kellemetlenül érzem magam, sőt, kijelenthetem, hogy jelenpillanat piszkosul ijesztő.

Egy szót sem szólok, csak nagy szemekkel meredek az arcára, amiről nem tudok semmit sem leolvasni, ezzel ellentétben a szemei... Szinte érzem magamon a belőle pattogó szikrákat.

***

- Ugye tudod, hogy szombaton neked is jönnöd kell? – Hoseok hangját hallva elhúzom a számat, próbálok arra a sorozatra koncentrálni, amit le mernek adni a TV-ben, miközben elfekszem a kanapén, és magamhoz ölelem azt a mélyvörös plédet, amit még anyuéktól kaptam, mikor ideköltöztem. – Az már egy hivatalos félévi buli lesz a tanárokkal együtt. Akkor ott a helyed, ha már ide nem tudlak elvonszolni.

- Nem értem, miért ünneplünk még az előadás előtt. Hülyeség – morgom félig a párnába fúrva az arcom, miközben oda sem figyelek második apámra, aki ide-oda flangál a lakásban.

- Mert most nem az előadásért van a buli, hanem a félév miatt. De már vagy’ ötvenezerszer elmondtam. – Egészen biztos vagyok benne, hogy a szemeit forgatja, mint mindig, mikor kioktat.

Amíg én idegesen motyogok az orrom alatt, Ő a fejemre dob valamit, majd egy hangos elköszönés után máris hallom csapódni a bejárati ajtót.

Pillanatokig fekszem így, mozdulatlanul, míg végül sikeresen felemelem a kezem, és lekapom a fejemről azt a ruhadarabot, amit Hoseok rám dobott. Csak fél pillantást vetek rá, de ez is elég, hogy egyből fintorba ránduljon az arcom, majd egy hangos szitokszó kíséretével elhajítsam a fenébe.

- A rohadt életbe, J-Hope, de rohadt undorító vagy! – csattanok fel idegesen fújtatva, mintha ezt hallhatná... Nyűgösen fúrom bele az arcomat az egyik díszpárnába, és próbálom kizárni a tudatomból, hogy az egy kibaszott boxer volt. Az Ő boxere, és hiába tudom, hogy tiszta volt, akkor is hányingerem van tőle.

Addig fekszem így, mozdulatlanul, amíg már a TV-ből szűrődő hangokat sem hallom, és hiába akarok bemenni a szobámba, itt ér el az álom.

Halk kattanásokra kelek, amik egyre hangosabbak és fülsüketítőbbek lesznek, ahogy a tudatom lassan visszatér. Nagyon nehezen nyitom ki szemeimet, majd ezt egyből meg is bánom, ahogy a vakító fény szinte kiégeti a retinámat.

- Mi a vér?! – csattanok fel idegesen, ahogy a szemeim elé kapok, és megpróbálok átfordulni a másik oldalamra. Máris hallom a mélyről jövő kuncogásokat, aminek hála egy csapásra elfelejtem, mennyire is fáj a szemem, és egész testemben megfeszülök.

Igen, vannak itt. Igen, jól hallottam.

Számomra sem ismert gyorsasággal ülök fel, és félig a szemeimet takarva egyenesen azokra nézek, akik még mindig a képembe világítanak a zseblámpával.

- Fent van, fent van! – Egy ismeretlen hang cseng fel előttem, amire idegesen lököm el a kezét, majd amint sikeresen kitisztul a látásom, eljut az agyamig, ki az a két idióta, aki előttem térdel. Mindketten Hoseok barátai, de a nevüket nem tudom. Ez most hátrány, így nem tudom, pontosan kiket kell elküldenem búsba.

- Hoseok! – Ahogy kieresztem a hangom, a két srác szinte fuldokolva a nevetéstől eldől, akaratlanul is követem Őket a tekintetemmel. Ezek hulla részegek. – J-Hope! Miért hoztál haza ilyen gyökereket?! – Végre eljutok odáig, hogy felszenvedjem magam a kanapéról, és átlépve a két abnormálison unokatestvérem keresésére indulok.

- Suga és Seokjin nem hülyee~ - És tessék, máris hallom Hoseok hangját felcsengeni a konyhából, aminek hála meg is indul a lábam, hogy kimenjek, és kimossam a valószínűleg részeg fejét.

- De igen, te pedig idióta – morgom, ahogy kiérve meglátom unokatestvéremet az asztalnál két olyan sráccal, akik minden erejüket összegyűjtve szkanderoznak, de végül a szemmel láthatóan izmosabb nyer.

- Olé, olé! Monster lealázta a kis TaeTae-t! – unokatestvérem nyelve megakad, nem is egyszer, ahogy vihogva borul az asztalra. Kihasználom az alkalmat, és mögé lépve egy nagyobb tockost osztok le neki. – Ah, igeen, még. Szeretem, ha fáj, ah. – Ahogy Hoseok szó szerint nyögni kezd, fintorogva lépek hátrébb, próbálok nem hangosan szitkozódva kirohanni a világból.

- Úristen, J-Hope! Küldd haza a gyökereket, és menj lefeküdni, mert félelmetes vagy rész...

- A hisztigép! – Amint azaz ismerős hang szakít félbe, amiből csöpög az alkohol, a jobb szemem tikkel egyet, és a szemeimet lehunyva próbálok nem arra gondolni, hogy Ő... itt... a házamban. Lassan lehunyom a szemeimet, majd miután sikeresen elszámolok tízig úgy, hogy nem robbanok fel, kinyitom azokat, egyenesen az egocentrikus baromra nézek.

- Jimin, legalább most fogd be a szád. – Szinte ismét megrándul arcomban azaz egy izom a szemem alatt, érzem a mellkasomra telepedő súlyt, ami a kiidegelésemmel jár.

- Gyere, és fogd be te... – Egy kaján vigyorral az arcán dől neki a konyha egyik pultjának, amint beljebb lép, szinte járni alig tud.

És most jövök rá; ilyen állapodban nem rakhatom ki Őket az utcára. Rohadtul nem hiszem el. Ő... Pont Ő?! J-Hope, könyörgöm, miért nem inkább egy hajléktalanszállót nyitott? Szívesebben fogadtam volna Őket, mint a barátait részegen.

Főleg Jimin-t.

- Hülye vagy. – A fejemet csóválva segítem fel Hoseok-ot a székéről, aki már szinte elaludt, és átdobva egyik kezét a vállamon megpróbálok eljutni vele az ágyáig. Már hallom, ahogy szuszog, a lábait is alig emeli, mikor már a szobája küszöbét lépjük át. Mikor már azt hiszem, elengedem, és hagyom a földre zuhanva aludni, nagy nehezen rátuszkolom az ágyára, és addig hajtogatom a végtagjait, amíg már semmije nem lóg le.

Teljesen kifulladtam, fogalmam sincs, hogy fogok bírni a többiekkel. Hányan vannak? Talán... öten?

Amint kiteszem a lábam unokatestvérem szobájából, és a nappaliba megyek, már nem csak Suga és Seokjin, hanem „TaeTae” is ott van, aki szinte behatárolhatatlan arckifejezéssel ül a földön. Szemmel láthatóan olyan szétesettnek tűnik, hogy egyelőre félek odamenni hozzá. Hogy... Miért isznak ennyit? Miért nekem kell vigyáznom Hoseok részeg, kattos haverjaira?

Legszívesebben hagynám Őket a fenébe, és elmennék aludni, ha nem félnék attól, hogy megölik magukat.

- Hyung... Hyungok! Baj van, baj van! Úristen, akármerre nézek, mindenhol látok valamit! – Egyik pillanatról a másikra úgy elkezd ordibálni, hogy legszívesebben befognám a fülem, viszont én csak állok tovább tehetetlenül a homlokomra csapva, és azért imádkozva az égiekhez, hogy valaki mentsen meg.

- Idióta vagy, Taehyung! – Seokjin felmorran, amíg Suga fülsüketítő módon vihog a földön fetrengve Isten tudja’, miért.

- Jézusom... – A fejemet sem tudom már csóválni, csak lemondóan nyöszörögve állok egyik lábamról a másikra. Mégis hogy a vérbe altassam el Őket? És hova, és... Aish! Túl sok ez így nekem.

Végül úgy döntök, hogy leoltom a villanyt, és abban reménykedve, hogy így elalszanak a padlón, a konyhába megyek tovább. Épphogy beteszem a lábam, máris az a látvány fogad, amint Monster az egyik pulton fekszik már húzva a lóbőrt, amíg Jimin alig állva a lábán a hűtőben kutat. Mivel nem akarom, hogy kizabáljon a vagyonunkból, mögé sétálok, és megbököm a vállát abban reménykedve, hogy nem áll meg ettől a szíve.

 - Haggyá’ má’ – vakkant fel fél kézzel elhessegetve magáról az enyémet, majd egyet horkantva még meg is rázza magát.

- Jimin, kiolvasztod a hűtőt. – Amint felcseng a hangom, Ő reflexszerűen egyenesedik ki, majd olyan hirtelen pördül felém, hogy először azt hiszem, talpon sem marad.

Oldalra biccentett fejjel áll, szinte éget a tekintete, amíg a homlokomat ráncolva próbálom megfejteni, mégis mi a fene ütött a gyerekbe jelenleg. Miért néz ilyen furcsán?

- Jobban szeretnéd, ha a szívedet olvasztanám ki? Ugyanis eddig olyan voltál, mintha egy kibaszott jégdarab pumpálná benned a vért. – Szavat értelmezve magamban nem tudom, miért, de nem érzek dühöt. Se mérget, se utálatot. Én azt hiszem, hogy ez... fájt. Rosszul esett.

- Nem értem, miért mondod ezt. – A fejemet csóválva szólalok meg végül, mikor már látom, ahogy egyre nehezebben tartja nyitva a szemeit. Gyorsan mozdul annak ellenére is, hogy nem igazán ura önmagának; egy nemes mozdulattal ellép a hűtőtől, becsapja az ajtaját, majd nekidől háttal, így bámul rám tovább.

- Mert mindeddig egy érzéketlen paraszt voltál. Nem törődtél azzal, én mit érzek. – Néha alig értem meg, milyen szó hagyja el a száját, aminek hála csak a homlokomat ráncolom. Teljesen szét van esve. – Attól, mert az emberek utánad néznek az utcán, és önbizalmad van... azt nem azt jelenti, hogy te azt vágsz más fejéhez, ami jólesik. – Fél kézzel vörös hajába túr, majd egy bizonytalan lépést tesz felém, amíg én hátrálok. Hiába akarom ellökni a fenébe, itt hagyni, lesokkol az, amit mond. – Pedig egy ilyen szép pofihoz aranyszív járna. – Még két lépést közelít, majd az arcomat összenyomva közelebb hajol hozzám, amitől bennem reked a levegő. Oké, ez így... így nem lesz jó.

- Nem is ismersz – makogom végül, mikor elengedi az arcom, és egyik lábáról a másikra állva próbál talpon maradni.

- Épp eleget láttam belőled. – Végül egy hatalmas sóhaj kíséretében a vállamra dönti a homlokát, úgy dönt, Ő megunta azt, hogy maga tartsa meg a súlyát, így ezt a feladatot inkább rám bízza. – Pedig az ajkaid puhák voltak meg minden... – Hiába motyog csendesen, azért imádkozom, hogy még halkabb legyen, ennél is jobban... hogy bárcsak ne érteném, mikor ilyeneket mond.

Egyből érzem, ahogy forróság költözik a nyakamra, ami egyenes feltódul az arcomra is valószínűleg igencsak szép színt hozva magával.

- Mi lenne, ha lefeküdnél valahova aludni? – vetem fel végül az ajánlatot, mikor rájövök, hogy a legjobb, ha témát váltok. – Suga mellett a padló?

- Én ágyban akarok aludni. – Ezeket a szavakat hallva kiráz a hideg, ugyanis az egyetlen üres ágy a lakásban, azaz enyém, és kizárt dolog, hogy egyáltalán a szobámba betegye a lábát.

- Jól van, Jimin. – A vállánál fogva tolom el magamtól, és nagy nehezen bevezetem Őt a nappaliba, ahol igaz, a vak sötétben valakibe sikeresen belerúg a padlón, de nagy nehezen csak elterelem a kanapéig. Igaz, nem ágy, de a célnak tulajdonképpen megfelel, így egy nemes mozdulattal rálököm, mikor látom, hogy nehezen megy az a lefekvés.

- Jó éjt puszi?

- Azért van egy határ. – A kezeimet feltartva indulok a szobám felé ügyelve arra, hogy ne tapossak senkire sem, aki elém kerül.

Amint sikeresen becsukom magam mögött a kis zugom ajtaját, úgy érzem magam, mint aki két napja nem aludt, nem hiszem el, hogy ezt nekem kellett megcsinálnom... Az idióta unokatestvérem helyett, akit jelenleg utálok. Az arcomat dörzsölve csoszogok az ágyamig, amibe a következő pillanatban úgy zuhanok bele, mintha mágnes vonzana.