Olyan hirtelen jöttél! 4.

Gyerekek, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de hát én...kiborultam. Nagyon a szívemen hordom Yoseob sorsát...és a szívem szakad meg érte:') minden egyes fici megírásánál. Ez kegyetlen.xd na de! Itt a kövi rész:33

Yoseob [POV]

Junhyung...megcsókolt. Megcsókolt! Még most is bizsereg tőle mindkét ajkam, és szédülök a hatalmas sokktól. Alig egy perce, hogy még egy hatalmas pofont is leosztottam neki, de nem tudom, azt miért. Csak...megijesztett! Hogy csókolhatott meg? Hogy tehette ezt? Miért csinálta? A sok megválaszolatlan kérdéstől, és attól, hogy már lassan megint egy napja nem ettem, megremeg a lábam. Mivel muszáj leülnöm, még elcsoszogok pár métert, majd a titkárság előtti egyik székbe rogyok. Táskámat a lábam mellé ejtem, majd arcomat tenyereimbe temetem, amibe fájdalmasan bele is nyögök. Miért viszonoztam azt a csókot? Aish! Egy hónapja van itt, és ezidő alatt folyton a nyomomban volt nap, mint nap, mégsem tett egy lépést sem felém, nem jelezte, hogy ez egyszer be fog következni. Csak úgy megtette. Csak úgy megcsókolt... Összezavar! Még mindig érzem a gyengéd csók ízét, átjárja a szám, amitől beharapom alsó ajkam, mintha ezzel eltűntethetném. De nem. Csak tovább kínoz és kényeztet egyszerre ez az egy vérlázító érzés. Mikor úgy érzem, már nem csuklik össze a térdem, lassan felállok, és a táskámat felkapva elindulok a kijárat felé. Gondolom, nem nagy gond, ha most nélkülem tesiznek a többiek, a sportokban sosem voltam annyira kiemelkedő. Nem nézek senkire, végig a lábam elé meredve koslatok át a parkolón, miközben magamra veszem a kabátomat. Aish, miért volt velem olyan közvetlen és törődő mindig? Miért csak én voltam az, aki után ment folyamatosan...akinek a társaságát kereste? Mit látott bennem? Úgy érzem, titkol valamit...valami nagy dolgot. És én tudni akarom, mi az. Beleremegek, valahányszor belegondolok, ahogy magához rántott...és...ah, ezt nem hiszem el! Nem akarok erre gondolni, nem akarom, hogy az a csók megtörtént legyen! De az...és valamiért a lelkem is beleremegett. Jól esett. Élveztem...
- Nocsak, csak nem egy iskolakerülővel hozott össze a sors?- szólít le egy pasi, ahogy mellém érve autójával lelassít, és az én tempóban gurul mellettem.
- Nem, biztos úr- mormogom, ahogy fél szemmel a rendőrautóra lesek. Oké, az utolsó órát ellógtam, de volt már olyan, hogy ekkor indultam haza, mégsem állított meg senki sem azzal a váddal, miszerint lógok az iskolából.
- Helyes. Mondd csak, hogy hívnak?- zsebre vágom a kezeimet, miközben továbbra is a földet vizslatom, az Istenért sem néznék most rá.
- Yoseob- motyogom államat a kabát alá rejtve. Szemem sarkából pillantok csak oda; helyes arcán egy sejtelmes mosoly bújik meg, mintha ezt eddig is tudta volna.
- Yoseob...ez nem a legbiztonságosabb környék- válaszolja, mire csak a homlokomat ráncolom. Hát igen, ezzel én is tisztában vagyok. És így belegondolva nem is csoda, hogy egyre több rendőr járkál ezen a környéken a hajnalban történt támadás után. Amikor megláttam a suliban az egyik kuka mellé hajított újságban a cikket, amiben arról írtak, hogy a Namsan körúti parkban, a lakókocsinktól egy köpésre majdnem megöltek valakit, kirázott a hideg. De egy percre sem futott át az agyamon, hogy velem bármikor is...az történjen.
- Tudom...mivel itt lakom- mormogom a választ, mintha tök egyértelmű lenne. Végülis az is...csak rám kell nézni. Teljesen lerí rólam, hogy a nyomornegyedben élek.
- Mi lenne, ha haza dobnálak, hm?- a kérdésre megtorpanok, amire Ő is a fékre tapos. Hitetlenül nézek csillogó szemeibe, amik ugyanúgy mosolyognak, mint ajkai.
- Nem szállok be idegenek mellé- mondom határozottan, amire nyílik is az anyósülés felöli ajtó.
- GiKwang-nak hívnak. Most már nem is vagyok annyira idegen, nemigaz?- kacsint rám egyre nagyobb vigyorral az arcán- Na. Pattanj csak be- paskolja meg a szabad ülést maga mellett, amire úgy bámulok, mintha lángolna- Szállj be, kérlek- egy pillanat alatt komolyodik meg, amitől egyre nagyobb bennem a késztetés, hogy elrohanjak. GiKwang. Így hívják, ugye? Istenem, Ő egy rendőr... Mi rosszat tehetne velem? Atyaég...valószínűleg elment az eszem.
- Legyen- motyogom, ahogy végül nagyot sóhajtva pattanok be, és beövezem magam. Ahogy becsukom az ajtót, máris a gázra lép, majd lehalkítja a rádiót.
- Hol laksz?- kérdezi gépiesen, mintha olvasná valahonnan, amitől az az érzésem támad, hogy tudja Ő azt nagyon jól... Ettől az embertől kiráz a hideg. Mindenestre megadom a címem, ezután csendben bámulok ki az ablakon, nem szólalok meg. Rajtam kívül elég sokan járkálnak még egyedül, nem értem, miért pont engem akar haza vinni, hogy ne érjen támadás. Hh, most ez mindegy, legalább nem kell a hideg levegőn baktatnom percekig- Nem szólsz egy szót sem...- állapítja meg a nyilvánvalót, majd miután nem válaszolok, rám néz- Yoseob...te tényleg nagyon sovány vagy- mér végig egy pillanatra, amitől hatalmas ráncok jelennek meg homlokomon. Felé kapom a fejem, de Ő már ismét a szélvédőn kifelé meredve koslatja az utat.
- Ezt hogy érted?- bámulok rá kétkedve, amitől egy ráérős vigyor jelenik meg arcán ezzel eltűntetve a komolyságát. Tényleg nagyon sovány vagyok. Úgy mondta, mintha...már beszélt volna rólam.
- Tudod, van egy közös ismerősünk ám- kezd dobolni ujjaival a kormányon, ahogy vigyora egyre pimaszabbá válik.
- Valóban?- hitetlen hangsúlyomtól csak egy bólintás telik tőle, majd fejét oldalra biccenti.
- Junhyung rendes srác- a vér megfagy az ereimben, hirtelen egy szó sem csúszik ki a számon. Szóval Ő...Ő ismeri Őt? Jesszusom! Ez most egy rossz vicc, ugye?
- Te...ismered? Mióta?- kíváncsiságomból adódóan már meg sem kísérlem visszafojtani magamba a kérdéseket. Akkor...ez megmagyarázza, GiKwang miért olyan közvetlen velem, Junhyung mesélhetett rólam. De honnan tudta, hogy én vagyok a 'nagy Yoseob'? Egyszerűen csak az utcán sétáltam, Ő meglátott...és ez rá is vette arra, hogy leszólítson?
- Mindig is ismertem- jelenti ki egyszerűen, vállát lazán megrántva. Olyan laza, hogy mindjárt szétesik- Sokat mesél rólad, be nem áll a szája- harapja be alsó ajkát egyből, mintha olyat mondott volna, amit nem szabadott volna. Szóval Junhyung beszél rólam...sokat. Úgy kell visszatartanom ostoba vigyoromat, majd kezemet ismét zsebembe bújtatom, mielőtt ajkaimhoz kapnék, amik már nem is sajognak annyira attól a bizonyos csóktól... Életem legjobb csókjától. So Ji ennek a közelébe nem érne soha...soha - De tényleg rendes srác, nem?- sandít rám, ahogy vigyora lassacskán eltűnik, és ismét eléggé komolynak tűnik.
- Ami azt illeti, igen...az- motyogom, majd a számat húzom a gondolatra, hogy ott hagytam...egy olyan csók után. És felpofoztam... Gratulálok, Yoseob - Mindig segít nekem, próbál felvidítani...mindig a kedvemben akar járni. Mintha csak azérr gürcöone annyit, hogy mosolygásra bírjon- csak úgy áradnak belőlem a szavak, miközben magamnak is bevallom a dolgot. Jó érzés kimondani, és nem tagadni végre egyszer, valahára. Junhyung tényleg rendes srác...aranyos, és törődő. És olyan piszok helyes, hogy azt már bűntetni kéne. Belegondolva, milyen nehezen érte el minden egyes alkalommal, hogy akár egy pillanatra is felfelé görbüljenek ajkaim, Ő nem adta fel...csak tovább hadarta a favicceit, vette magára Mr. Pasi szerepét újra és újra.
- Mi az a vigyor, ha?- biccenti felém fejét, ekkor veszem észre azt a bugyuta vigyort saját arcomon, amit a gondolatmenet váltott ki belőlem.
- Áh...semmi- legyintek is egyet, miközben arcomat lassan a kabát mögé rejtem, mintha fáznék, de csak lángoló, valószínűleg már kissé vörös testrészemet rejtem el előle.
- Ühüm...semmi- motyogja mosolyogva, majd hirtelen megáll az autó- Hát...megérkeztünk- villant felém egy ezer wattos vigyort, amit le sem reagálok, csak kicsatolom az övemet- Jó, hogy végre megismerhettelek.
- Köszönöm a fuvart- motyogom halkan, majd meg sem várva a választ kipattanok, és berongyolok a lakókocsiba- Szia, Anya- csukom be magam mögött az ajtót, de nem jön válasz. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor hallom, hogy GiKwang elhajt, de ez egyből eltűnik, ahogy egy ismeretlen férfihang üti meg a fülem. Lassan beljebb indulok, majd megpillantom Édesanyámat, aki épp valami fószerrel alkudozik. A pasi mellett két hófehér szatyor hever, amiben látszólag alkoholt rejtő üvegek sorakoznak. Szóval Anya ettől szerzi az alkoholt...ez a férfi üti egyenként bele Anyám koporsójába a szögeket- Itt meg mi folyik?- nézek haragos, mégis félénk tekintettel az ismeretlen férfire, mire mindketten felém kapják a fejüket. Hirtelen megcsap az orrfacsaró alkohol szaga, ami mindkettejükből egyaránt árad, bár most Anyu nem részeg...annyira. Látszik, hogy bőven van benne most is, de nem itta le magát ájulásig. Hál' Istennek.
- Semmi közöd te vakarék- vakkant le Jóanyám, ahogy tekintete elsötétül, nyelve is megbotlik olykor-olykor. Hiába próbálom figyelmen kívül hagyni Anyám lekezelő, bántó stílusát, annyira szíven talál...annyira fáj.
- Ő kicsoda?- ejtem ki kezemből a táskámat félénken, ahogy még közelebb lépek hozzájuk, és leveszem a kabátomat is, de csak óvatosan.
- Ez meg ki?- szólal meg végre a férfi is eléggé furcsa hangsúllyal ejtve ki minden egyes szót Anyámnak intézve azokat.
- Csak valami csavargó, akit befogadtam, de egy élettelen semmirekellő- a gyomrom egyből összerándul, szinte megszédülök azokra a szavakra, amik most Anyám száján buknak ki. Megremeg az állam, majd mielőtt hangos sírás fakadna ki a torkomon, szám elé kapom a kezem. Minden egyes szava egyre jobban talál szíven, egyre jobban fáj... Ez elviselhetetlen. Nem bírom el szavainak a súlyát, úgy érzem, beszakad a mellkasom. De nem sírok. Nem hagyom, hogy gyengének lássanak, nem hagyhatom, hogy sebezhető legyek. Ennél is jobban. Hátrálok pár lépést, de mintha észre sem vennék, hogy távolodom. Ahogy hátam az ajtónak ütközik, remegő kezekkel felkutatom a kilincset, majd megpördülve feltépem azt. Könnyeim már épp elindulni készültek, mikor azt a személyt találom magam előtt, akinek soha, semmilyen körülmények közt nem szabadna ilyen állapotban látnia.
- Junhyung...- ajkaimmal párhuzamban hangom is vészjóslón megremeg a visszafolytott sírástól, miközben hatalmas szemekkel nézek fel az előttem állóra.
- Yoseob- arca egy pillanat alatt vált át kétségbeesetté, ahogy meglát, és bizonytalan hangon szólok hozzá- Mi a baj?- a csuklómat megfogva húz oda magához, miközben válaszként csak a fejemet rázom jelezve, hogy semmi- De hát mindjárt sírsz...- kezdi törölgetni még száraz arcom, majd elcsendesedik, amikor meghallja Édesanyám és az ismeretlen férfi hangját, ahogy újra beszédbe elegyednek.
- Semmi...csak most menj el- csuklik el a hangom fájdalmasan, és próbálnék hátrálni, de nem enged, derekam köré csúsztatja egyik karját, és magához von.
- Yoseob- arca komollyá változik, még hangját is lehalkítja, de nem értem, miért. Mintha nem akarná, hogy ott bent megtudják, hogy Ő most itt van. Egy pillanat alatt változik át Mr. Pasivá, amitől kisugárzása még ennél is lehengerlőbb, szinte még a lábam is beleremeg- Csak mondd el. Ők bántottak? Csináltak valamit?- pillanatokig csak hallgatok, majd egyszerűen megrázva a fejem válaszolva a kérdésekre- Akkor?
- Csak az a férfi...- motyogom lenézve kettőnk közé, nem tudom, mit reagál, ha kimondom. Mennyire fog elítélni? Mennyire fog lenézni?...- Anyának megint alkoholt hozott, és...Anyu meg...- halkan felszipogok, amiből mintha levenné, hogy nem akarom az Anyám közelében látni azt a férfit. Hirtelen elenged, majd belépve mellettem az ajtón a hang irányába lép. Hezitálás nélkül lépek utána, majd csak az ajtótól egy méterre nézem lebénulva, ahogy Anyám 10 másodpercenként a szájához emeli a vodkás üveget, miközben az az idegen férfi már teljesen lerészegedve dől a falnak, mivel már ülve sem tudja tartani magát. Junhyungnak most nem szabadna ezt látnia, soha nem is szabadott volna...soha. Megszeppenve, mégis kissé megkönnyebülve nézem végig, ahogy Mr. Pasi a pólójánál fogva rántja fel a földről az idegen férfit, és kezdi kivonszolni innen.
- Óva...óvatosan, vakarcs!- nyelve botladozik, már attól tartok, le is nyeli. Junhyung a neki szánt jelzőt hallva egy nagyobb tockost oszt le a pasinak, aki szitkozódva hadonászni kezd felé.
- Ajánlom, hogy ne gyere vissza- Mr. Pasi kemény hangját hallva lábam megremeg, amitől kénytelen vagyok egyet arrébb lépni, és lerogyni az alkoholtól bűzlő kanapéra- Hülye barom- vágja ki az ajtón, majd utána becsapja azt, és felém fordul. Ahogy tekintetünk találkozik, övé meglágyul, és lassan megteszi felém azt három lépést, ami elválasztott minket- Ne sírj- guggol le elém, és kezdi kiszökő könnyeimet törölgetni.
- Köszönöm...- motyogom elhaló hangon, ahogy megremeg a visszatartott, hangos sírástól-...mindent...de most jobb lenne, ha elmennél. Az Anyám...nem fogadó képes- suttogom, hogy a fent említett mégcsak véletlenül se hallja meg.
- Yoseob, nem hagylak magadra, látszólag eléggé felzaklatott az a férfi- hajol kicsit közelebb hozzám, ahogy tovább törölgeti egyre nedvesebb arcomat. Ha tudná...ha tudná, hogy nem a férfi, hanem a saját Anyám szavai bántanak annyira. Letagadta, hogy a fia vagyok...úgy beszélt rólam más előtt, mintha csak púp lennék a hátán, mintha...
- Kélrek, menj el- mondom kissé hangosabban félbeszakítva a kínzó gondolatmenetemet, amitől egyre kissebb darabokra törik már így is szanaszét tépett szívem.
- Ki van itt?- hallom Anyám alkoholtól bizonytalan hangját, majd Junhyung vállá felett látom is, ahogy megpróbál felállni.
- Anyu, ne, el fogsz esni- pattanok fel egyből, és felé sietek, hogy segítsek neki.
- Takarodj te szerencsétlen- vakkant fel, ahogy karomba marva lök el magától, de ettől a mozdulattól a földön landol- Most...most nézd meg, mit teszel velem- morog tovább, amit én figyelmen kívül hagyva segítem fel karjánál fogva- Nem kell tőled semmi, te sem kellesz- fél kézzel támasztja a falat, ahogy óvatos léptekkel indulok meg vele a kanapé felé. Junhyung először elképedve bámul felénk, majd feláll, és a segítségünkre siet. Anyu másik oldalára állva átöleli derekát, hogy biztosabban léphessen előre- Ez meg ki?- morogja, miközben felnéz Mr. Pasira, aki elkomorodva mered a kanapéra, amire sikeresen pár lépés után le is tudjuk fektetni Anyut- Egy helyes fiú- jegyzi meg a nyílvánvalót, ahogy máris magához húzza az alkoholos üveget, ami már ki van ürülve, de úgy tűnik, ez nem zavarja- Az összes ugyanolyan. Felcsinálnak 16 évesen, aztán ott hagynak egy szaros, visító nyomorulttal. Az összes egy féreg...- mintha meg se hallanám Őt, csak betakargatom, nehogy megfázzon. Pár pillanattal később már magáról mit sem tudva, csukott szemekkel heverészik a kicsi kanapén magához ölelve az alkoholos üveget. Engem soha...soha nem ölelt így át, soha nem ért hozzám. Viszont egy vodkás üveg... Mindenhová nézek, csak Junhyungra nem, aki az előbb még megvető pillantásokkal súlytotta Anyukámat.
- Menj el. Kérlek- törlöm le egyből újra kicsorduló könnyemet, ahogy arrébb araszolok mindkettejüktől. Most mit gondolhat rólam? Mit gondol, mégis milyen ember vagyok, ha az Anyám ilyen?
- Nem akarok- a kijelentéstől csak lehajtom fejemet, és átölelem magam, nem merek a szemeibe nézni. Félek, mit látnék benne.
- Nem szabadott volna ezt látnod...sem hallanod- csóválom a fejem, majd veszek egy mély levegőt, de egyből a hányinger jön rám az alkohol szagától- Hagyj magamra most, oké? Egyedül akarok lenni- törlöm meg szemeimet, majd ránézek, ahogy közvetlenül elém lép. Két keze közé fogja arcomat, és egy hosszú, forró csókot nyom homlokomra.
- Én bármikor itt leszek neked- suttogja ajkait homlokomhoz érintve, majd egy kis várakozás után elmegy. Ahogy hallom felzúgni autójának motorját, majd egyre távolodni azt, már nem fogom vissza magam. Nem is tudnám tovább...évekig visszatartott, fájdalmas sírásom megfékezhetetlen módon fakad ki belőlem, ahogy szobámhoz csoszogok, majd az ágyba rogyva párnámba fúrom arcomat. Láttam rajta a megvetést, ahogy Anyámra nézett... Pedig Anyu nem rossz ember. Csak kétségbeesett. Hosszú, hosszú évek óta.
Szemeim lassan, alig akarnak kinyílni, nem is emlékszem, mikor aludtam el. A fejem zsong a sok sírástól, a gyomrom görcsben van, miközben éhes is vagyok. Gyengének érzem magam. Az egész lakókocsi fényben úszik, vagyis Anyu felébredt. Nem tudom, emlékszik-e bármire is, ami nem rég történt, mindenesetre bennem egy életre nyomot hagyott. Lassan feltápászkodom, és a konyhába csoszogok, hogy egy kis mogyoróvajas kenyeret lenyomjak a torkomon. Anyu a kanapén ülve emelgeti szájához egyre sűrűbben az üveget rólam tudomást sem véve, miközben én gyorsan megkenem a kenyeret, amit lassan majszolni is kezdek. Ah, Istenem, de jól esik...ehetek. Végre.
- Soha többé ne hozd ide azt a fiút. Világos?- Anyu hangjára megállok a rágásban, majd egy hatalmasat nyelve tűntetem el a falatot a számban. Szóval emlékszik...bár ki tudná elfelejteni Junhyungot?
- Nem én hoztam ide. Magától jött...- motyogom az utolsó falatokat kiélvezve. Miután a kenyér kis maradéka is eltűnik, eltakarítok magam után.
- Ne hazudj!- vakkant fel túl hangosan is, amire homlokráncolva meredek rá. Miért hazudnék neki? Nincs miért...hisz bármit teszek, nem érdekli.
- Mondom, hogy ne hazudj!- villant felém gyilkos szemeket, miközben egyre szorosabban fonja ujjait az üveg nyaka köré- Te is takarodj utána! Nem kellesz ide, nem kellesz nekem. Mindig csak nyűg voltál- valami elpattan bennem a szavak hallatán, miközben úgy markolom a pult szélét, hogy belefehérednek ujjperceim.
- Én voltam nyűg? Mikor viselted a gondomat? Mikor foglalkoztál velem akár fél percre is?- lépek közelebb hozzá eleresztve a kis pultot- Mindig én vigyáztam rád, én tartottam rendet, én csináltam mindent, amíg te ájulásig ittad magad!- tekintete ennél jobban is elsötétül, ahogy életemben először állok ki magamért vele szemben. Engem is meglep...de ez kellett. Ez már évek óta nyomja a lelkem, de úgy tűnik, mind hiába.
- Tűnj a házamból!- üvölt fel, amire mint egy süketnéma, ledermedve állok- Takarodj!- az utolsó pillanatban sikerül elhajolnom a kiürített üveg elől, amit felém hajít. Mielőtt kezébe fogná a másikat, és ugyanígy járna el, kapkodva rontok ki, majd csapom be magam után az ajtót. A kabátom. Nincs rajtam... Dideregve ölelem át magam, miközben elindulok, nem tudom merre...csak el onnan. Korom sötét van, ráadásul piszkosul hideg is, ami nem válik a javamra, hisz amelett, hogy reszketek, azt is figyelnem kell, hova lépek. Annyi minden történt ma...; Junhyung váratlanul megcsókolt, aztán GiKwang... Aish, az idegen férfi Anyámmal, akit végül Mr. Pasi tűntetett el... És most ez. Anyu kidobott otthonról. Nem tudom, mikor mehetnék vissza, nem tudom, egyáltalán visszamehetek-e. Pulóveremet markolászva haladok előre a Namsan körúti parktól minél messzebb. Nem szabadna most kint lennem. Hisz az elmúlt időben történt támadások egyre gyakoribbak, és egyre súlyosabban sérültek meg áldozatok. A gondolatra is beleremegek, hogy esetleg én... Megrázom a fejem, majd inkább témát váltok magamban, mielőtt még bevonzom a dolgot. Én ezt...én ezt nem tudom feldolgozni. Junhyung miért jött el hozzánk? Talán GiKwang beszélt vele? Vagy a csók volt az oka? Mit akart? Aish! Mindenesetre elkerülni nem tudom...egyrészt mert nem akarom, másrészt meg még mindig nem dolgoztam le a kabát árát. Még mindig lógok neki egy kis segítséggel a ház felújításában... A gondolatomat a járdára fagyott hó szakítja félbe, ahogy fejem fájdalmasan koppan rajta, miután egy súlyos, tompa tárgy ütközik tarkómnak. Ijedten bámulok fel arra, aki megtámadott, de hiába, nem látok semmit belőle. A vér egyre gyorsabban kezd száguldozni ereimben, ahogy kaparva magam alatt a jeget menekülni próbálok.
- Neh!- rezzenek össze, ahogy hajamat megragadva tart, sokkal erősebbnek bizonyul. Egy szót sem szól, meg sem mukkan, csak a földre szorít. Nem tudom, mit akar, nem tudom, ki ez...nem tudom, hogy menekülhetnék meg! A félelemtől, és az adrenalintól, ami végig söpör rajtam, kirántom kezemet magam alól, és felrántva azt a gyomrába könyökölök. Halkan nyikkanva kap oda, így engem eleresztve, amit egyből kihasználok, és minden erőmet összeszedve kúszni kezdek. Hallom, ahogy morog, majd utánam kap, lábamat megragadva húz vissza. Eszembe villan a két évvel ezelőtti, fájdalmas nap, amikor ugyanígy az életemért harcoltam. Akkor megmenekültem, akkor még nem voltam ennyire...gyenge. De most nincs nálam pisztoly, nincs amiért odakússzak, hátha megmenthet...nincs rendőrség, ami hangosan szirénázva áll meg a lakókocsi előtt, nincs, ami megmenthetne. Nincs semmi. Csak én. Minden pillanatok alatt lezajlik, mégis, mintha hosszú órákba telne. Én kapaszkodom, vergődöm, ahogy tudok, majd ahogy túljutok a kezdeti sokkon, segítségért kiáltok. Látom, ahogy egy-két lakókocsiban felgyúlnak a villanyok, de senki nem jön segíteni. Senki nem akar egy rendőrségi ügybe belekeveredni...valószínűleg mindenkinek van valami rossz múltja, amitől félnek, hogy kiderül- Kérem, valaki!- visítok fel fülsüketítő hangon, ahogy hirtelen a hajmba markol, de hangom eltompul, ahogy arcomat a félig fagyott latyakba nyomja. A körmömmel szántom a jeget, miközben átjár az elviselhetetlen borzongás a hidegtől, és a tehetetlenségtől egyaránt. Nem tudom mire vélni, mikor hirtelen eltűnik rólam, de gyorsan kihasználva az alkalmat újra menekülni kezdek magam mögé sem nézve.
- Ne! Ne félj!- az ismerős hangtól megtorpanok. Ledermedve fordulok meg, és nézek fel az ismerős alakra, amíg mögötte ketten küzdenek a férfivel, aki megtámadott.
- Dongwoon?- kérdezem teljesen elképedve, amire leguggol elém, hogy közelebbről végig mérhessen.
- Yoseob...- makogja elképedve, majd túljutva a kezdeti sokkon végül felsegít, és rám adja a kabátját- Mindjárt megfagysz! Nagyon kihültél- kezd el ott dörzsölni, ahol csak tud, csakhogy felmelegedjek egy kicsit.
- Ti...ti meg...- nagyot nyelve nézem, ahogy Doojoon is felénk siet, miközben valamit a csizmájába dug-...n-nálad pisztoly van?- kérdezem teljesen megrémülve a gondolattól. Rosszul láttam? Istenem, mondd, hogy igen!
- Yoseob, mégis mit keresel itt kint ilyenkor?!- kérdésemet teljesen figyelmen kívül hagyva szegezi nekem sajátját, majd fájdalmasan felnyög- Nem, ennek Ő nagyon nem fog örülni- mormolja magában, majd felkapja a telefonját, és tárcsázni kezd valakit, mielőtt kérdőre vonhatnám. Ki az az Ő ? Ki nem fog örülni? Lemaradtam valamiről? Még arrébb is sétál, hogy még véletlenül se halljak semmit- Elmenekült az a barom...nem hiszem el- szólal meg ismét a harmadik félnek szenteve szavait, aki nem más, mint...HyunSeung? Én nem...én már nem értek semmit. Mit keresteket itt mindhárman? Egyszerre? Dongwoon még csak HyunSeungék felé sem néz suliban, most...most meg...
- Ne, Yoseob, ne sírj!- fakad ki tanácstalanul Dongwoon, ahogy hirtelen kifakadnak belőlem a sós könnyek, ezzel együtt a sok stressz is, az ijedség, a sokk.
- Vigyetek haza!- tolom el magamtól remegve, ahogy ölelne át.
- Az egyetlen hely, ahová most menni fogsz, az a kórház. Ki tudja, hol sérültél meg!- morran rám ellent mondást nem tűrő hangon Doojoon, amitől az összes szín eltűnik az arcomon. Én NEM mehetek kórházba! Anyunak csak még több kiadás lenne, ráadásul gondoskodnom kell róla.
- Jól vagyok...de tényleg!- nézek rájuk kétségbeesve, majd nyelek egy hatalmasat, mielőtt könyörgésbe kezdenék- Kérlek, ne...csak kórházba ne. Bárhova, csak oda ne- összenéznek, mintha telepatikusan beszélnék meg egymás közt a sorsomat.
- Rendben, akkor...akkor HyunSeung hazavisz magával, ott alszol- DooJoon kijelentése nem úgy hangzott, mintha visszautasíthatnám. Ám legyen. Végülis nem kórház...holnap mehetek is haza.
- O...oké- motyogom fejemet lehajtva, miközben szorosabbra húzom össze magamon a kabátot.