Olyan hirtelen jöttél! 5.

Junhyung [POV]

Nem akartam ott hagyni...féltem, hogy ott marad egyedül. Az Anyjával. Azzal a nővel, akinek a lelkét ki kéne tennie ezért az imádni való fiúért, ehelyett Ő...Aish! Hogy beszélhet így vele? Miért nem becsüli meg legalább egy kicsit azt a kincset, ami a birtokában van? Ha Yoseob... Ha az enyém lenne, mindent megadnék neki. A tenyeremen hordoznám, a mindenem lenne.
- Figyelsz te rám?- GiKwang hangjára csak morranok egyet, miközben tovább szemezek a pohár whisky-mben úszkáló jégdarabokkal.
- Nem- mormogom számat húzva, mire a vállamat paskolva ül le mellém a bárszékre.
- Yoseob tényleg erős srác. Ha az Anyja mindig így beszél vele, amit te elmeséltél, és még bírja cérnával...akkor nála kitartóbb embert még nem láttam- igen, én sem. Sem édesebbet, sem gyönyörűbbet... Ott kellett volna maradnom, hogy a támasza lehessek. De...tiszteletben kellett tartanom a kérését- És tényleg nagyon aranyos- erre a kijelentésére felé kapom a fejemet, és zavart tekintettel meredek rá.
- Ezt meg honnan tudod?- hangomban ott van az a hitetlen hangsúly, amitől nem tudok szabadulni, bármennyire próbálom elrejteni.
- Amikor suliból hazafelé tartott, leszólítottam- rántja meg vállait egy bugyuta fintorral, ahogy elkapja előlem a whiskyt, mielőtt felemelném és beleinnék- Nem kéne innod, van már épp elég gondja így is az alkoholizáló emberekkel, Junhyung- morran le, miközben lemászik a bárszékről, és a mosogatóba önti az aranyló italt.
- Mit számít ez? Ő nem akarja, hogy az élete része legyek- csóválom a fejem szomorúan, ahogy minden férfiasságom tovaszáll, és papuccsá változom egy pillanat alatt. Ez a fiú mit ki nem hoz belőlem...
- Milyen hülyeségeket beszélesz, mi?- néz rám olyan tekintettel, mintha nőtt volna még egy fejem és három karom legalább.
- Nem láttad Őt. Mindennél jobban akarta, hogy eltűnjek onnan- temetem homlokomat a pulton támasztott kezembe.
- Mert valószínűleg nem akarta, hogy lásd az Anyját. Te sem hagynád tárva-nyitva előtte az ajtót, ha ilyen szülővel élnél együtt- morogja vissza, ahogy ismét leül mellém, majd felsóhajt- A másik fele, hogy nem láttad, amikor rólad beszélt. Konkrétan felragyogott- hallom hangjában, hogy elmosolyodik az emlékre- Nagyon hálás mindenért, amit érte tettél. Le sem lehetett kaparni azt a vigyort az arcáról- végig ujjaival dobol a márványpulton, ahogy sorban folynak ki szájából a szavak- Hm, és nagyon édes arca van. Nem mindig látni ilyen tiszta szépséget...
- Eszedbe ne jusson- szűröm fogaim közt vontatottan, ahogy felemelem fejemet, és szúrós pillantással meredek rá.
- Nem, nem is...Yoseob nem érdekel úgy!- kezd heves tiltakozásba, majd egy hatalmas vigyort enged szabadjára- De téged igen, lépned kéne- veregeti meg a vállam, amitől fájdalmasan felnyögve borulok a pultra, ahogy eszembe jut a főző óra- Ez meg mi volt? Csináltál valamit?- hangja hirtelen kétségbeesetté válik, egyből megérzem magamon a tekintetét.
- Megcsókoltam- motyogom lehunyt szemekkel, visszagondolva arra, hogyan száguldott a vér az ereimben, ahogy azok az édes ajkak...
- Mi?- kérdezi vissza fennhangon, közelebb hajolva hozzám.
- Megcsókoltam!- morranok fel hangosan, miután kiegyenesedem. Teljesen elképed egy pillanatra, majd szaporán pislogva fordul előre, mintha nem hinné el, amit mondtam.
- És ezt csak most mondod...- csóválja a fejét sértetten- Akkor már mindent értek... Az a szegény pára teljesen odavan érted- nagyot sóhajtva száll le a bárszékről, ahogy csörögni kezd a telefonja- Hh, Doojoon...ilyen későn...- mormogja, majd inkább felveszi azt, és pár pillanatig döbbenten áll, ahogy a vonal túlsó végén hadarásba kezd a másik. Látszik rajta, hogy az egész teste befeszül, és rám pillant szeme sarkából- Hogy mi?- hangja kissé elvékomyodik, ahogy visszakérdez, majd szinte homlokon csapja magát- Aish, DooJoon!- morranja le a másikat ingerülten, és egyre indulatosabban- Nem, nem mondjuk el neki, és ez parancs- veszi fel egy pillanat alatt a kemény főnök szerepét- Most semmi féleképpen- halkítja le hangját végül, mintha így nem hallanám, amit mond, miközben ismét ideles szabad kezét ökölbe szorítva.
- Mi történt?- kérdezem homlokráncolva, ahogy bontja a vonalat, és elindul kifelé.
- Semmi- hadarja el ezt az egy szót idegesen, miközben a bakancsával nyűglődik, hogy minél hamarabb magára tudja venni.
- GiKwang! Újabb támadás volt?- lépek közelebb hozzá, hátha felnéz a szemembe, de Ő végig lefelé bámul.
- Igen- komorodik el végleg, majd megragadja a csuklómat, ahogy én is öltözködni kezedek ezzel leállítva engem- Nem jöhetsz, Junhyung.
- Mégis miért nem?- préselem egy vonallá ajkaimat, amitől kihúzza magát, és felszegett állal lép hátrébb.
- Mert a főnököd vagyok, és azt mondtam, hogy most itthon maradsz!- emeli fel hangját, majd a következő pillanatban már csapódik is utána az ajtó. Dermedten állok végig hallgatva, ahogy felzúg az autó, és lassan halkul, ahogy a gázra lép, és elhajt. Még soha nem játszotta ki a főnök kártyát. Még soha nem volt olyan, hogy amikor lehetőségem adódik vele menni, akkor Ő itthon hagy. Történt valami... Visszaviharzom a konyhába, ahol a vonalastelefont felkapva máris tárcsázni kezdem GiKwang számát. Nem veszi fel. Egyből kinyom, valahányszor próbálom. Se Doojoon, sőt még HyunSeung sem hajlandó felvenni azt a tetves mobilját, Doongwoon-ról meg inkább nem is beszélek. Felhúznak! Miért csinálják ezt? Mégis miért?! Talán...talán Yoseobbal történt valami? Baja esett? Gondolkodás nélkül kapom fel a kocsikulcsomat, és miután bekapcsolom a riasztót, a vörös dögöm felé veszem az irányt. Yoseob egyszer így hívta...csak véletlenül csúszott ki a száján, de pont illik erre az autóra ez az elnevezés. Mély levegőket veszek, miután be is övezem magam, és egyre szorosabban markolom a kormányt. Nem lehetek ideges, nem feszülhetek be. Ha balesetet szenvedek, Yoseob-ra senki nem fog vigyázni. Én, mint őrangyala viszont mindig ott akarok lenni...fogni a kezét, és...csókolni azokat a tüzes, vadító ajkakat. Oké, lehet, hogy ez csöppet túlmegy egy őrangyali megbizatáson, de az a helyzet, hogy mindenki bekaphatja. Yoseob mellett akarok lenni...és azt szeretném, hogy ezt Ő is így akarja. Végül meggondolatlanul taposok a gázra, így az autó kilő, és teljesen a bőrülésbe préselődöm. Nem tudom, mégis mikor mentem át Schumacher-be, de legalább olyan profin veszem a kanyarokat, mint Ő fénykorában. Az adrenalin csak egyre magasabbra szökik ereimben, miközben konkrét zihálásban kötök ki a tesztoszteron túltengéses pillanataimnak hála. Ah, Egek, ezt piszkosul élvezem. Részben az ilyen pillanatok ébresztenek rá, miért is lettem titkosügynök, hisz egy ilyen ember élete folyamatos stressznek, ezzel együtt izgalomtól túlfűtött perceknek, akár óráknak van kitéve. Alig 6-7 perc, amíg ebben a tempóban elérek a nyomornegyedbe, ahonnan már csak egy köpésnyire vagyok Yoseob-ék lakókocsijától. Satufékkel állok meg előtte, majd az övet szinte letépve magamról kipattanok, és mennydörgő léptekkel indulok az ajtó felé. Előtte viszont megtorpanok, és fújtatva araszolok kissé hátrébb, mielőtt hangos dörömbölésbe nem kezdek. Mit művelek? Valószínűleg itthon van, alszik, és semmi baja. Valószínűleg minden rendben vele...igaz? Végül halkan bekopogok, de semmi választ nem kapok. Se egy feloltódó villanyt, se halk lépteket...se egy, 'Takarodj ta vakarék'-ot Yoseob Anyukájától. Vagy negyed órán keresztül állok így a végén már könyörtelenül ütlegelve ezt a fránya ajtót, mikor mögöttem fény gyúl fel.
- Yoseob nincs itt- az öreg női hangra egyből megtorpanok, és tetőtől talpig végig mérem. Csupán egy hálóing, és egy vékony kis papucs van rajta, csodálom, hogy nem fagy halálra.
- Nem tetszik tudni, hol lehet?- egyre inkább nagyobbra szökik bennem az aggódalom a gondolatra, hogy kint volt, és megtámadták... GiKwang is ezért ment el, ezért akarta, hogy otthon maradjak. Nem vagyok hülye, de úgy tűnik, hogy Ő igen. Mit gondolt, békében, nyugodt szívvel fogok elaludni?
- Hát Kedvesem, arról nekem fogalmam sincs- rázza meg fejét, amitől hosszú, ősz tincsei is repkedni kezdenek főleg, ahogy a szél is rákezd. Odasétálok elé, hogy valamennyire visszahúzódhasson a lakókocsijába, meg ne fázzon, és ne kelljen olyan hangosan beszélnie- De az Anyjával összeveszett. Azt hiszem, az egész utca hallotta, amikor azt mondta Yoseobnak, hogy 'Takarodj a házamból'- egy pillanatra nem látok, nem hallok semmit, csak az jár a fejemben, ahogy Yoseob teljesen összetörve baktat az utcákon korom sötétben. Nem szabadott volna eljönnöm...vele kellett volna maradnom.
- És semmi hír róla? Úgy értem...
- Nem, sajnálom. De én a maga helybén, Kedvesem, fényévekre elkerülném azt a lakókocsit- a végén átmegy suttogásba, ahogy mögém kezd mutogatni, majd lassan becsukja az ajtót. Nem. Nincs az az Isten, hogy én bármilyen szinten is távol maradjak Yoseobtól.

Talán ha két órát aludtam mindössze... A nyomormegyed negyedét végig jártam autóval, hátha rátalálok, de mikor már GiKwangék a telefonjukat is kikapcsolták, hogy ne hívogassam Őket, feladtam. Hazamentem. Lefürödtem, aztán az ágyba zuhantam... Nem volt lélekjelenlétem tovább zaklatni senkit. És most halál kómásan ülök a kávémba bámulva, miközben a szívemet szanaszét szaggatja a tudat, hogy talán Yoseob bajban van. Egy húzásra legyűröm a kávémat, hiába van görcsben a gyomrom, ez kell, nehogy bealudjak órákon. Végül kezembe kapom a kulcsaimat, és miután beizzítom a riasztót, elindulok az iskolába. Nem tudom, mit csinálhatnék...tehetetlennek érzem magam. Hatalmas önuralom kell, hogy ne kanyarodjak a nyomornegyed felé, és be ne kopogjak Yoseob-ékhoz, hátha otthon van. De mivel ebben kételkedem, hogy így lenne, inkább megyek egyenesen a középiskola irányába. Úgy tűnik, ma mindenki az idegeim ellen van, mivel a hatalmas dugónak hála, amibe belekeveredek, lekésem az első órám felét, és negyed kilenc körül tudok leparkolni a vörös dögömmel a suli parkolójába. Pillanatokig még csak bámulok ki értelmetlemül a fejemből, csak kis idő múlva jut el az agyamig, hogy nem vagyok egyedül. Ott, a bejárattól méterekre DooJoon-ék állnak, mind a hárman, és...Yoseob? Úgy rontok ki az autómból, hogy csoda, ki nem tépem az ajtót a helyéről, majd miután becsapom magam után, trappolva, hangos léptekkel indulok meg feléjük.
- Mégis mi a faszom történt, mi?! Egyikőtök sem volt képes egy kurva SMS-t sem küldeni, hogy Yoseob-nak semmi baja?- morranok rájuk ingerülten végig mérve mindenkit, majd megakad a tekintetem Yoseob-on. Úgy takarja az arcát a hajával, és a kapucnijával, hogy csak az orrát lehessen látni egy kicsit. Biztos fél a szemeimbe nézni...helyes. Most rá is haragszom. Majd ha találkozom GiKwanggal...kinyírom. Torokra megyek. Hagyták, hogy órákon át szenvedjek...
- Semmi- böki ki végül Doongwoon megkeményedett pillantást váltva Yoseobbal.
- Tényleg semmi, Junhyung...- egyikük sem néz a szemembe, még DooJoon sem, csak zsebre vágja a kezét, és az égre mered. Mindenki nyugodtnak tűnik, teljes lelkibékével...csak Yoseob nem. Ő most furcsa. Nem is tudom...mintha titkolna valamit.
- Menjünk órára- Yoseob egyből sarkon fordul, szemmel láthatóan menekül, amit HyunSeung csak fejcsóválva értékel.
- Mik azok a foltok az arcodon?- szólal meg végül, amire Yoseob megtorpan, és ökölbe szorítja kezeit. Nekem sem kell több, egy pillanat alatt előtte termek, lerántom róla a kapucnit, és kisöpröm haját az arcából. Eltorzult arccal méregetem övét, amit néhol véraláfutások, zöld-lila foltok tarkítanak.
- Mi történt?!- vakkantom le ingerülten, miközben tekintetem elsötétül, és csupán a kis foltokat látom rajta. Semmi mást.
- Előbb-utóbb, Yoseob, előbb-utóbb- veregeti meg HyunSeung az előttem álló, megszeppent Yoseob vállát, ahogy elhaladnak mellettünk, majd végül eltűnnek az iskola lengőajtói közt.
- Ezt a parasztot...- csóválja meg a fejét végig a földet bámulva, amit én megelégelek, és álla alá nyúlva emelem fel arcát.
- Mi történt?- kérdezem immár lágyabb hangon, hátha válaszol, de csak kétségbeesetten mered vissza rám- Yoseob...ne akard, hogy DooJoon-ékat kérdezzem. Igazán jársz nekem egy tisztességes válasszal a tegnap este után. Tudod, hogy mindent felkutattam miattad? Hiába dörömböltem negyed órán át a lakókocsitok ajtaján, hiába jártam körbe a kurva környéket kocsival, hiába hívogattam bárkit is, te el voltál tűnve. Úgy tűnik, fogalmad sincs, mennyire aggódtam érted!- a végére kicsit felemelem a hangom, de még akkor is hatalmas önuralom kell, hogy ne üvöltsek.
- Ne haragudj...- suttogja remegő állal, miközben szemei egyre nagyobb fénnyel csillognak az összegyülemlett könnyektől.
- De igen, haragszom. Egyáltalán hol töltötted az estét?- megfogom csuklóját, nehogy még a végén menekülni tudjon.
- HyunSeung-nál...- motyogja azokat az édes ajkakat alig mozdítva.
- És mit kerestél nála?- teszem fel a következő kérdést egyre türelmetlenebbül.
- Tegnap este...csak megtámadtak, Ők meg ott voltak, és...E-ennyi- dadogja alig rakva össze normálisan a magyarázatát, majd a végén még a vállát is megrántja.
- Csak megtámadtak? Ennyi?- hihetetlen, milyen lazán kezeli a dolgot... Csak megtámadták. Ah, és ha DooJoonék nem azt a környéket figyelik este? Ha nem oda lettek volna beosztva? Meg is halhatott volna! Csak egy hajszál választ el attól, hogy ne rántsam magamhoz, és csókoljam meg úgy, mint...tegnap. Mintha egy év telt volna el azóta. Nem szól egy szót sem, én meg nem erőltetek semmit, így csak eleresztem a csuklóját, és visszaindulok az autóm felé.
- Junhyung...várj! Junhyung!- hangjára sem torpanok meg, csak akkor, mikor megragadja a csuklómat, majd elém lép. Feleszmélni sincs időm, ahogy hirtelen átöleli hátamat, és arcát nyakamba rejti- Ne haragudj- motyogja forró leheletét bőrömre fújva, mire már én sem tudok nemet mondani...viszonzom az ölelést, és úgy szorítom magamhoz, ahogy az tőlem telik- Haza viszel?- emeli fel végül arcát nyakamból, és néz rám nagy, nagy szemekkel. Inkább nem kérdezem, ma miért akar lógni, de valahogy sejtem a választ. Az Anyjáért aggódik...
- Rendben, de előtte eljössz hozzám, és eszel valamit- meg sem várva a válaszát beültetem az anyósülésre, majd én megkerülve az autót behuppanok mellé. Egész út alatt egy szót sem szól, csak miután kiszáll, és tátott szájjal mered a vöröstégla épületre, amiben én élek.
- T...te itt laksz?- kérdezi teljesen elképedve, amire csak biccentek egyet- Hát ez...hatalmas. Hatalmas, és gyönyörű- egy halvány mosoly kúszik arcomra, ahogy hátára simítom kezemet, és elkezdem a bejárat felé terelni.
- Látnád belülről. Bár mint tudjuk, az nincs teljesen kész- célzok itt a házfelújításra, amire a kezét kezdi tördelni lehajtott fejjel.
- Jah...igen, ami azt illeti... Már le kéne dolgoznom a kabát...- hirtelen elhallgat, ahogy beérünk, és teljesen megszeppenve néz körbe minden kis részletet alaposan a fejébe vésve-...árát- motyogja végül befejezve a mondatot, majd felém kapja a fejét- Ezen mit akarsz te felújítani?- hitetlen hangjától halvány mosolyom hatalmas vigyorrá növi ki magát, még alsó ajkamat beharapva sem tudom elrejteni.
- Sok mindent- rántom meg a vállaimat egyszerűen, majd beindulok a konyhába. Hallom magam után a halk csoszogását, ahogy követ, majd hirtelen megáll, amikor én a hűtőben kezdek kotorászni. Azt hiszem, bármit szívesen megeszik...úgyhogy pirítok serpenyőben kenyeret, sajttal, amíg elkészítem az ebédjét, amit haza vihet majd magának, és az Anyukájának. Már épp a kenyeret rakom elé, amikor felül az egyik bárszékre még mindig a berendezést méregetve. Kissé elmosolyodom, és szakad meg a szívem egyszerre, ahogy egyből enni kezd végig jóleső morranásokat kiadva magából. Mikor ehetett utoljára tisztességes ételt?
- Szóval egy titkosügynök fizetéséből egy kisebb villa is kitelik, hm?- a kérdésre kiesik kezemből a serpenyő, és hitetlen tekintettel meredek rá. Köpni-nyelni nem tudok, azt hiszem, a levegő is bennem akadt egy pillanatra.
- Mit mondtál?- szólalok meg végül hatalmasat nyelve, amire csak a szemeit forgatja.
- Junhyung...komolyan azt hitted, el tudod titkolni előlem?- szóval tudja, hogy nem egy középiskolás tinédzser vagyok... Komolyan, mi történt tegnap este, amiről lemaradtam?
- Honnan tudod?- lépek közelebb hozzá, amire megrántja vállait a következő falatot méregetve.
- Azt hiszem, a zsaruk gyenge idegzetűek. Csak egy hisztit kellett lerendeznem, és GiKwangot egy pillanat alatt betörtem- rántja meg vállait megint, majd rám vigyorog- Mindig tudtam, hogy titkolsz valamit, és a tegnap este után már betelt a pohár, túl furcsák voltak a fiúk...gondoltam, te soha nem mondod el. Hát ott voltak a többiek- rendesen elképedek azon, amit most éppen bevall nekem, majd inkább túllépve a sokkon visszafordulok, felveszem a serpenyőt, és tovább csinálom az ebédjét. Milyen hisztit rendezhetett le, hogy GiKwang elmondta neki? Ő komolyan veszi a munkáját...mindennél komolyabban. Az egyetlen, amire gondolni tudok, hogy megkapta az engedélyt, miszerint Yoseob előtt felfedhetjük az inkognítót. Már csak az a kérdés, GiKwang mikor kérte ki azt- Most mit csinálsz?- édes, halk hangját hallva szinte még azt is elfelejtem, hogy min járt még az előbb az eszem.
- Az ebédet. Ha kész, elcsomagolom, és haza viheted magatoknak- hirtelen csend telepedik ránk, még csak azt sem hallom, hogy levegőt vesz, ezért muszáj vagyok megfordulni.
- Erre semmi szükség...- makogja fejét csóválva, mire felvont szemöldökkel válaszolok.
- Yoseob. Csont és bőr vagy, és most már nem vagyok hajlandó nézni, ahogy éhezel! Főképp, ha már az Anyád olyan, amilyen- olyan hirtelen csúszik ki a számon, hogy először azt sem tudom, mit mondtam. Viszont mikor az Ő arca eltorzul, nekem is leesik...átléptem egy határt. Azt a vaskos, vörössel meghúzott határt, amit valószínűleg még senki más nem lépett át.
- Neked. Ehhez. Semmi. Közöd- szűri összeszorított fogai közt, miközben lemászik a bárszékről, és gyilkos tekintettel mered rám.
- Yoseob...- ahogy idegesen fújtat egyet, nem mondok többet, csak tovább nézek most dühös arcába.
- Az, hogy én milyen körülmények közt élek, kivel élek és hogy hogyan élek, az rád nem tartozik!- megbántottam. Nagyon, nagyon megbántottam. Azt hiszem, én mondtam a szemébe először ezt...ilyen nyíltan. De bennem semmi rosszindulat nem volt. Én nem akartam...
- Yoseob, ne haragudj...- egyből megindul a lábam, ahogy kiindul, majd megtorpanok, amikor kezét a kilincsre teszi- Hova mész?
- Az Anyámhoz- morogja gúnyosan, majd már csak azt látom, ahogy csapódik utána a bejáratiajtó. Remek. Kellett kinyitnom azt a nagy számat... Lemondóan túrok a hajamba, és megyek vissza a konyhába, hogy befejezzem az ebédet, amit neki magával kellett volna vinnie. Ahogy elkészül a tejfölös hús, és hozzá a rizs, egyszerűen csak letakarom, és a nappaliba megyek, ahol levetem magam a kanapéra. Elkedvtelenedve kapcsolom be a TV-t, és váltogatom a csatornákat, amíg gondolataim ismét visszaterelődnek Yoseob-hoz. Ez a fiú sokat jelent nekem... Sokkal többet, mint valaha bárki. Mindig vele akarok lenni, egyfolytában fogni a kezét, magamhoz ölelni. Azt hiszem, beleszerettem. Szemeim leragadnak egy idő után, és elérhetetlen álmodozássaimmal altatom el magam.
Kint már megy le a nap, amikor arra kelek, hogy valaki eszeveszett bódon dörömböl az ajtómon, miközben a nevemet ismételgeti.
- Junhyung! Ny...nyisd ki!- mikor eljut az agyamig, hogy Yoseob hangja szűrődik át az ajtón, egyből felpattanok, és a bejáratiajtóhoz rongyolok, amit a következő pillanatban már fel is tépek. Hatalmas, könnyes szemekkel mered fel rám, amik kivörösödtek a sírástól, elázott arcára a kétségbeesés ül ki, miközben szaggatottan szívja be a levegőt, hogy lecsillapítsa magát.
- Mi történt?- húzom be magamhoz egyből, amitől a lába összecsuklik, és ha nem kapom el, akkor a földön köt ki- Yoseob, mi történt?!
- Csókolj meg!- vágja rá egyből, miközben egyre erősebben kapaszkodik felsőmbe, ahogy kezei és lábai kezdik feladni a harcot ismét, hiába tartom szorosan derekánál fogva. Reszket. Egész testében reszket.
- Yoseob...- suttogom elképedve ennek az összetört angyalnak a nevét egyre inkább azon vacilálva, leteperjem-e. De nem...azt hiszem, ezt nem tehetem meg.
- Csak csókolj meg!- hajol közelebb, miközben hangja megcsuklik, és újra előtör belőle a sírás. Miért kér ilyet? Miért?! Egy kicsit sem közeledett felém...soha.
- Mondd el, mi történt- lábammal becsapom a bejáratiajtót, majd kérését figyelmen kívül hagyva beterelem a nappaliba. Azt mondta...azt mondta, csókoljam meg? Szinte beleremegek a gondolatba, de túl zaklatottnak tűnik, nem használhatom ki a helyzetet. Leülök a kanapéra, és ölembe húzom egyre jobban reszkető testét, amit át is ölelek- Miért sírsz? Mi történt?- faggatom tovább, mikor csak a felsőmet markolássza, és nyakamba bújva áztat el könnyeivel.
- A...Anyu...- ujjai már szó szerint kifehérednek, majd hirtelen elengedi felsőmet, és tenyerét felcsúsztatja mellkasomon egészen nyakamig-...meghalt- érzem, ahogy minden szín eltűnik az arcomról, és ledermedve bámulok le felhúzott lábaira- Csak te vagy nekem- kapkodva átkarolja a nyakam, miközben ismét, most az eddigieknél sokkal hangosabban tör fel torkából a sírás.
- Yoseob...mi történt? Hogyan...- nem tudom kimondani, már így is a szívem szakad meg, hogy ilyen összetörtnek látom. Rá sem ismerek...mérhetetlenül gyengének és sebezhetőnek tűnik most.
- Elitta a máját...teljesen...- egyik keze felvándorol tincseim közé, amikbe bele is markol- Én annyira szerettem Őt!
- Tudom- cirógatom ott, ahol csak érem, miközben lágy, gyengéd csókokat hintek hajára- Minden rendben lesz- suttogom lehunyt szemekkel, ahogy egyre szorosabban ölelem magamhoz.
- Énekelj nekem- a kéréstől a homlokomat ráncolom, majd inkább nem kérdezek rá, csak halkan rákezdek arra, ami először az eszembe jut- Ne hagyd abba...- motyogja még mindig patakokban folyó könnyekkel. Lassan elcsendesedik, miközben arcomat fejebúbjára döntve énekelek, majd szimplán csak dúdolok neki.
Annyira édes...
Az én gyönyörű, égből pottyant, összetört angyalom.