Amikor minden megváltozik 1.

Ééééés még egy sorozattal érkeztem nektek, csakmert annyira, aaaaannyira szeretlek titeket <3
SuLay:D <3 :33

Jól estek a dicsérő megjegyzések, amiket a KaiSoo sorozatra kaptam tőletek:)
Remélem a SuLay párosról szóló is épp olyan izgalmas lesz^^

Főszereplők: Lay x Suho
Banda: EXO
Páros: [SuLay]

Ui.: Az egész Lay szemszögéből fog íródni.

1. rész

Nyár első napja... Lehetne ennél csodálatosabb? Hát igen. Lehetne. Ha nem hallgatnám már 4 órája folyamatosan a rohadt kamionok pittyegését és motorzaját. Egy gyönyörű, két emeletes ikerházban élek az Édesanyámmal, aminek a másik felébe épp beköltöznek, innen a hatalmas hangzavar... Folyamatos ordibálások, csapkodások és dudaszók- ezt hallgatom már reggel nyolc óta és őszintén, már a faszom kivan velük. Végleg lemondok arról, hogy a mai nap folyamán bármikor is aludni fogok, így felkelek ágyamról és kutakodni kezdek gönceim közt. Természetesen az én szobám közvetlenül a szomszédé mellett van, így hallok minden egyes levegővételt is. És ha ez nem lenne elég, még az erkélyünk is közös, egyedül egy kis korláttal van elválasztva. Még a gondolatra is a fejemet csóválom, pocsék ez a megoldás... Bár igaz, hogy én akartam a másodikon lévő hálószobát, így Anyué maradt a földszinti, de most már látom, hogy ez hiba volt. Közel egy perces keresgélés után rátalálok a melegítőgatyámra, amit magamra is kapok, majd egy sima szürke pólót és lomha léptekkel indulok le egyetlen Anyukámhoz, aki valószínűleg ugyanolyan rég fent van már, mint én.
- Yixing, Drágám, hogy aludtál?- Édesanyám egyből egy hatalmas mosollyal fordul felém, ahogy meglát az ablak tükröződésében. Leteszi a kezében szorongatott fakanalat, majd kezét a kötényébe törölgeti és átölel. Mindig ugyanolyan lelkesedéssel és szeretettel fogad, valahányszor meglát. Imádom az Anyukámat. Szorosan, lehunyt szemekkel viszonzom az ölelését, majd a cseresznyés pite illatát megérezve hümmögni is kezdek. A kedvenc édességem.
- Jól, egészen reggel nyolcig...- mormogom végül, ahogy elhátrálok tőle és körül nézek a konyhában-...már csak a vaníliafagyi hiányzik- nyalom meg ajkaimat, ahogy megakad tekintetem a már kész pitén.
- El a kezekkel, Lay!- csap rá kézfejemre, ahogy a gőzölgő finomság felé nyúlok- Ez az új szomszédé, Drágám. Gondoltam, átmehetnénk hozzájuk segíteni- egy olyasféle elment-az-eszed-Anyukám? tekintettek meredek rá, amire csak a szemeit forgatja- És a döntésem végleges, te is szépen át fogsz jönni, Drágám- bök felém a fakanállal, ahogy ismét a kezébe veszi. Nekem miért kéne itt hagynom a most jelenleg nem annyira békés és végképp nem nyugodt, de felettébb szomszédmentes otthonomat? Kilenc hónapon át nézhettem a sok idióta fejét az iskolában, akiktől a hideg kiráz, persze a srácokat kivéve, akikkel holnap ismét találkoznom kéne. Már hiányoznak.
- Muszáj ezt Anya? Semmi kedvem megismerni őket...- húzom el a számat, amire hitetlen tekintettel mered rám az ablakból.
- Mióta is vagy ilyen antiszociális, kisfiam?- kérdezi hangjában egy kis dorgálással, majd inkább visszafordul a tűzhelyen készülő cseresznyetöltelékhez. Nekem is csinál egy pitét... Iggen!
- Amióta felkeltettek a nyár első napján, reggel nyolckor- morgásomra csak fejét csóválva sóhajt fel, majd elzárja a gázt a fazék alatt.
- Én a helyedben készülődnék, öt perc, mire végzek a te pitéddel is, ezután átmegyünk...- még állok egy darabig tétlenségemben, majd egy hatalmas, lemondó sóhaj után inkább indulok cipőt húzni. Nem öltözöm át, valószínűleg ők sem báli ruhában költözködnek. Alig várok pár percet, Anyu már meg is jelenik kezében a szomszéd pitéjével és egy hatalmas, izgatott mosollyal megy ki az ajtón, ahogy azt kinyitom neki. Én miért nem tudok ilyen lenni? Nehéz lesz jópofiznom, hisz már eleve ők cseszték el a reggelemet. Rühellem, ha felébresztenek...- Ne legyél bunkó, Lay. Nagy mosoly- szinte be sem fejezi, máris megjelenik egy alacsony, felfogott szőke hajú nő a kapuban és egy nagyobb mosollyal néz végig rajtunk.
- Üdv- a hangja is épp olyan lágy, mint amilyennek tűnik kívülről, amitől az én mosolyom is kissé őszintévé változik. Bár ez nem változtat a tényen, hogy miatta vagyok fent reggel nyolc óta nyáron.
- Üdv, mi lennénk a szomszédok, én Zhang Lian vagyok, Ő pedig a fiam, Yixing- nyújtja szabad kezét Édesanyám, amíg én csak biccentek egyet köszönésképp. Nekem ehhez annyira semmi kedvem nincs...
- Kim Min Ji- mosolyogva fogadja el Anyu kinyújtott kezét, majd ellép a kapuból jelezve, hogy kerüljünk beljebb- Menjetek csak be, én addig rendezem a költöztetőket- mondja, ahogy máris a kamionsofőrhöz veszi az irányt. Nekem sem kell több, mielőtt végig hallgatnék még egy sor üvöltözést, máris Anyám után sietek, aki már az előszobában jár. Átteszi másik kezébe a pitét, majd az ajtófélfán kezd kopogni. A ház épp akkora, mint a miénk Anyuval, bár itt a nappali nem vörös, hanem kávé színű, de tökéletesen megy hozzá a sok fehér színű szekrény és polc. Egy kb velem egymagas férfi tűnik fel a nagy dobozhalmok mögül, ahogy meglát, egyből elmosolyodik.
- Sziasztok- kezét nyújtja Anyukámnak, aki természetesen egyből el is fogadja azt- Kim Jinhyung vagyok- meglep, hogy milyen lágysággal a hangjában mutatkozik be nekünk, főleg, mikor velem is kezet akar fogni. Úgy tűnik, csak én vagyok olyan morcos. Belegondolva, Ők már sokkal korábban fent vannak, mint én... De attól még felkeltettek.
- Zhang Lian- mondja mutatkozik be Anyukám ismét, várom, hogy én is sorra kerüljek és leléphessek valamilyen indokot kitalálva. Nem akarok bájcsevegni, ismerkedni, pakolni meg főképp nem. Aludni akarok. Olyan nagy kérés ez?- Ő pedig a fiam, Yixing...- Anyukám kihúzza magát, fél kézzel megigazítja a copfját- Hoztunk egy kis édességet...na meg, gondoltunk, besegítünk kipakolni, ha nem nagy baj.
- Ugyan, minden szabad kéz jól jön!- mögülünk Min Ji hangja cseng fel ismét, ahogy visszajön. A háttérben hallom felzúgni a kamionok motorját, majd egy hosszabb dudaszó után egyre halkabbak. Elmentek. El sem hiszem!- Nagyon köszönjük, aranyosak vagytok- veszi el Anyutól a pitét és máris beljebb indul- Gyertek csak beljebb- nem mondanám, hogy hiperaktív, de az biztos, hogy jobban pörög, mint az átlag. Nem terveztem, hogy leveszem a cipőm, hisz mindenhol piszok és csomagoló papír heverészik a földön. De ahogy elnézem, mindenki más is abba van, úgyhogy...
- Mit tudnánk csinálni?- Anyu összecsapja a tenyerét, ahogy máris belevetné magát a munkába, amire magamban fájdalmasan felnyögök. Mennyire lenne feltűnő, ha most elrohannék?
- Oh...hát a konyhában jól jönne a segítséged a pakolással...- én csak állok egy helyen, amíg Ők már indulnak is a konyhába. Nem tudom mi tehetnék, hisz nekem nem lett munka kiosztva. Mintha Jinhyung csak belém látna, hirtelen megfordul, mielőtt eltűnne a dobozok közt- Yixing...te segíthetnél a fiamnak odafent a szobájában. Nagyra értékelném...- rám kacsint, majd Anyukám után siet. Még állok egy darabig egy helyen, majd miután feldogoztam a dolgot, hogy én ugyan ma már haza nem megyek késő délutánig, felindulok. Halk szitokszavak ütik meg a fülem, ahogy felérek, így legalább tudom, merre kell mennem. Itt is úgy van, ahogy nálunk; egy hálószoba fent, a másik viszont lent a fürdő mellett. Az ajtó tárva-nyitva, meg is állok és neki dőlök az ajtófélfának. Egy nálam alig alacsonyabb, fekete hajú fiú próbálja egymaga eltolni a hatalmas szekrényét A-ból B-be, hozzáteszem, sikertelenül. Akaratlanul is elvigyorodom a látványra, elég szórakoztató, ahogy szorosan összezárt szemekkel és felfújt, kipirosodott arccal erőlködik a semmiért.
- Ne segítsek?- a hangomra egy nagyobbat sikítva ugrik el a szekrénytől, majd a szívére tapasztva tenyerét dől neki a falnak háttal. Nagy szemekkel mered rám, amíg az én vigyorom csak még nagyobb lesz- A szomszédotok vagyok...Anyukám épp a szüleidnek segít odalent. Én fel lettem küldve hozzád- lépek beljebb, miközben tetőtől talpig végig mérem. Mezitláb van, egy nála két számmal nagyobb póló és egy melegítőnadrág lóg rajta. Szó szerint lóg...mindjárt lecsúszik róla. Arcán átfut a felismerés és a nyugodtság, ahogy ellép a faltól és megigazítja magán a ruháit. Vagyis az Apja ruháit, ki van zárva, hogy ez az övé.
- Oh...öhm...- tarkójára simítva csoszog elém a fejét kissé lehajtva, majd ahogy megáll előttem, megköszörüli a torkát-...é...én Kim Joon Myun vagyok, de a Suho-t jobban...szeretem- motyogja a földet bámulva, ahogy kezét kezdi tördelni a háta mögött, hiába hiszi azt, hogy nem látom.
- Zhang Yixing. De hívj csak Lay-nek- vigyorom mosollyá szelidül, ahogy sarkán előre-hátra kezd hintázni. Zavarban lenne?- Szóval...- szólalok meg ismét egy hosszabb csend bekövetkezése után-...miben tudnék segíteni?- egy nagyot sóhajtva lép el tőlem és lábait alig emelve indul vissza a szekrényéhez.
- Nem mozdul ez a vacak...- morogja az orra allat, ahogy gyilkos tekintettel méri végig a szekrényét, majd rám pillant szeme sarkából. Egy szót sem szólva megyek oda én is a szekrényhez és Suhot arrébb terelve állok oda, ahol az előbb még Ő volt.
- Hova akarod?- kérdésemre a homlokát ráncolja, majd ahogy leesik neki, hogy a szekrényről beszélek, az egyik sarokra mutat. Természetesen a szoba legtávolabbi sarkára... Ahogy én kezdem tolni, a szekrény egyből megmozdul és pár másodperc múlva már a kijelölt helyén van hála nekem. Látom szemem sarkából, ahogy le sem veszi rólam a tekintetét, csak akkor kapja el a fejét, amikor ránézek.
- Kö...szönöm...- alsó ajkát rágcsálva bámul ki az erkélyre, amíg én körül nézek. Kicsivel nagyobb a szobája, mint nekem.
- Nincs mit- biccentek egyet, majd tekintetem megakad egy kibontatlan dobozon- Az mi?- bökök oda a fejemmel, amire az Ő tekintete is átvándorol.
- A leendő franciaágyam...- elhúzza a száját, ahogy Ő is végig néz rajta-...nekem kéne összeszerelnem. De őszintén...inkább alszom a földön- fél kézzel a hajába túr, majd felsóhajt és oda is sétál hozzá.
- Segíthetek...- rántom meg a vállam. Ha már itt vagyok, vegye már hasznomat is.
- Tényleg?- felcsillanó szemekkel mered rám, ahogy leguggolok a hatalmas doboz mellé és máris elkezdem kicsomagolni.
- Csak hozz egy szerszámosládát és összeszerelem neked- mosolygok fel rá, amitől mintha kissé elvörösödött volna. Biztosra veszem, hogy egyidős velem. Csoszogva indul ki a pólója alját gyűrögetve, majd fél perccel később egy nagy, valószínűleg teli szerszámosládát vonszolva maga után tér vissza. Igazán aranyos...- Segítesz?- nézek rá, ahogy mellém térdel- Megcsinálom én egyedül is, de attól tartok, akkor ebben az ágyban ma este még nem fogsz aludni- ettől egy halvány mosoly jelenik meg az arcán, amitől felragyog. Mintha egy angyal térdelne mellettem.
- Mindent megteszek- egyszerre nyúlunk a sniccerért, viszont ahogy kezünk összeér, Ő elkapja a sajátját, ezzel a lendülettel a hajába is túr vele.

Miért viselkedik így? Fura.