Ki, ha nem én? 2.

Kai [POV]

Még, hogy nem tudja, miről beszélek. Hát ez elképesztő. Úgy csinált, mintha ártatlan lenne. A bagolyképű... Olyan ártatlan arca van. Őszintén, nem igazán tudom elképzelni róla, hogy ő szívatott engem. Törékenynek és visszahúzódónak tűnik. De biztos, nem véletlenül mondták, hogy ő volt az. Kell igazságalapnak lennie, nem igaz?

Valami kis hang azt súgja belül, hogy nem ő akasztotta fel a pulóveremet a suli zászló helyére. Egy kész vagyon volt az a pulóver, arról ne is beszéljünk, hogy három helyen is elszakadt.

Ez volt ebben a hónapban a harmadik ilyen eset. Az elsőre még azt mondtam, oké, előfordul, a gyerek nem tudja, kivel packázik. A másodiknál már kezdtem ideges lenni, az asztalra is csaptam, megmondtam, hogy ez nem módi, és kicsinálom azt, aki velem szórakozik. Legalábbis azoknak, akikről el tudom képzelni, hogy megtehették.

De ez... ez átlépett egy határt. Hiába suttog bennem az a bizonyos kis hang, elnyomja az ideges, ordibáló énem. Dühös vagyok. Nem tudom elképzelni Kyungsoo-ról, hogy ő tette, rá gondolnék utoljára, viszont épp ezért simán megúszná a dolgot, ha mégis ő volt.

Bárhogy is van, még ha nem is ő csinálta, lehet, segítene nekem kideríteni, ki volt az a merész. Még, ha nem is önszántából, de valahogy befolyásolhatnám... fenyegetéssel? Igen, ez... ez beválhat. Csak tudjam meg, melyik buzi volt az.

– Kit keresel ennyire? – kérdezi Kris félig teli szájjal, miközben én kitartóan bámulom az épp suliba lóduló diáksereget a lépcső korlátjának dőlve.

– Kyungsoo... – morgom az orrom alatt, amire biztosra veszem, hogy a szemeit forgatja.

– Hagyjad már szegény gyereket, már egy hete volt, hogy majdnem kinyírtad az egész ebédlő előtt. Lépj túl rajta. Amúgy is, akkor már eléggé beszarattad, nem gondolod? – Ezen rágódva, nagyot sóhajtva húzom ki magam, hogy jobban lássak, de YiFanra egy pillantást sem vetek. – És arról ne is beszéljünk, hogy ártalmatlan egy teremtés. Ha áthajtanának rajta kocsival, még ő kérne bocsánatot, Kai... – Erre végül már homlokráncolva lesek rá egy pillanatra, majd felállok a lépcső korlátjára, hogy jobban lássak.

Nem tudom, mégis miért mond ilyeneket.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezem egyre inkább a tömegben kutatva a csöppnyi testhez tartozó világos barna hajkoronát.

– Veled ellentétben én nem hirtelen felindulásból cselekedtem – mormogja teli szájjal, tart egy kis hatásszünetet a drága. - Baekhyunék állítása szerint a legártalmatlanabb teremtés a világon. Arról ne is beszéljünk, hogy a százhetven centijével még csak a suli zászló zsinórját sem éri el, nem még hogy ráakassza a pulóveredet, amit el kellett ehhez lopnia, amíg nekünk tesink volt. – Csak a fejemet csóválom a hosszú kioktatásra, ujjaimat összekulcsolom a tarkómon. Próbálok nem fennakadni a mondandóján.

– Ne nézz hülyének, YiFan, tudom, hogy valószínűleg nem a bagolyfejű volt – mondom halkan.

Egy pillanatra azt hiszem, őt látom, de hamar csalódnom kell. Már szinte leugrok a korlátról, de ahogy meglátom a sokkal kevésbé ártatlan arcot, szimplán csak elhúzom a számat.

– Akkor mégis mit akarsz tőle? – kérdezi szemöldökét felvonva, furcsa hangsúllyal a hangjában.

– Fél tőlem... és ezt ki fogom használni. – Érzem, ahogy barátomnak minden izma megfeszül, megrángatja farmerom szárát, miszerint szálljak már le.

– Ez így mind szép és jó, de azt ne felejtsd el, hogy másfél hete is majdnem kinyírtad. Nem kéne, hogy felbosszantson és te megfoszd szegény párát az életétől teljesen feleslegesen. – Mikor továbbra sem szállok le, csak nagyot sóhajtva ül le lábaim mellé és kezd pötyögni a telefonján. Hamar feladta. – És miért pont egy héttel később jutott ez eszedbe? – Erre már válaszolni sem tudok, hisz ahogy felismerem az ismerős szempárt, ösztönösen ugrom le a korlátról és vágok át a tömegen.

Édes istenem, mennyien vannak.

A suli bejáratára szegezem tekintetemet, miközben senkivel nem törődve haladok előre. Megragadom Kyungsoo karját, aki a döbbenettől azt sem tudja, merre van arccal. Egészen ki, a suli kapujáig meg sem állok végig hurcolva őt magammal, egy erősebb mozdulattal nyomom neki a kerítésnek. Nem állok olyan messze tőle, nehogy még a végén biztonságban érezze magát.

A tekintete kétségbeesett, hatalmas bociszemekkel mered fel rám. Fél tőlem. Nagyon... Valamiért ettől csak nő a bátorságom.

– Dalolj csak, kismadár... Hogy lógattad fel oda... – bökök a zászlórúdra, aminek tetején ismét a zászló leng a szél diktált tempóra. – A pulóveremet? – Szemei válaszként még ennél is nagyobbra kerekednek, ahogy felnéz a csaknem tíz méter magas rúd tetejére, aztán vissza rám.

Igen, most már biztos, hogy nem ő volt. Ezekkel a remegő térdekkel? Vézna karokkal? Ugyan, kérlek.

– Én... én sehogy... a-az nem én...- hirtelen elhallgat és már csak a fejét rázza hevesen. Istenem, egy épkézláb mondat nem telik tőle?

Felvonom egyik szemöldökömet és lejjebb hajolok hozzá, amitől csak még inkább a kerítésnek préseli magát, kezeivel megkapaszkodik a rácsokon maga mellett két oldalt.

– Hazudsz – jelentem ki fapofával, de csaknem elvigyorodom. Őszinte leszek, tetszik, hogy így fosik tőlem. Nagyon helyes, van is miért.

– Nem! N-nem, én nem! Nem én voltam. – Még őt is meglepi, ahogy hangja új erőre kap, de a mondandója végére ösztönösen halkul el. Hh, még a végén kinyílik a csipája.

– Akkor mégis ki volt, hm? Biztos, nem véletlenül mondták a te neved – folytatom azon a tipikus, mosolygós gyilkos arckifejezésemmel, amitől ezer százalék, hogy őrültnek néz.

– Nekem... órára kell... m-mennem – motyogja olyan halkan, mintha csak a szél süvítene, de megmagyarázhatatlan módon hallom, amit itt összemotyog.

– Nem. Nem mész te sehova – húzódom közelebb hozzá, hogy még a levegőt is nehezebben vegye, feje mellett két oldalt támaszkodom a kerítésen.

Nem csak látom, hallom is, ahogy egy hatalmasat nyel, miközben lábai remegése kihat kezeire és ajkaira is egyaránt.

– D be-becsengetnek... – szerintem mindjárt szétesik. Embertelen, ahogy remeg... Azért ennyire ijesztő nem vagyok.

– Ne sírjon a szád, kibírnak nélküled egy órát. – Fapofával reagálom le a dolgot, már kezd egy kicsit kényelmetlen lenni, hogy ennyire retteg. Az elején még éleztem, de így már egy kicsit sok.

– M... mit akarsz tőlem? – A hangja megremeg, szinte elcsuklik, amire hátrébb lépek tőle, de nem olyan messze, hogy elfuthasson.

– Én csak akarom, hogy érezd a fájdalmat, amit én... – Ettől a megjegyzésemtől kapkodni kezdi a levegőt, szinte a földre csúszik a kerítés mentén.

Ugye nem fog megállni a szíve?

– Istenem, nem én voltam! – szólal meg az eddigieknél sokkal hangosabban. – Szerinted mekkora esélye van annak, hogy ezt én műveltem? – Belül elég rendesen meglep a srác, mivel eddig ostoba, értelmetlen dadogásnál több nem telt tőle. De kívülről csak lustán elvigyorodom, amitől hirtelen elhallgat, köpni-nyelni nem tud.

– Bármi megeshet – rántom meg vállaimat, kezeimet zsebre rakom és elhátrálok előle jelezve, hogy mehet, amerre akar. Egyelőre ennyi elég. Ha meg mégsem és falhoz kell majd vágnom ahhoz, hogy végre csináljon is valamit, akkor falhoz fogom vágni. Ezen ne múljon a dolog.

***

Tegnap a reggeli incidensünk után egész nap került, mint a tüzet. Vagyis csak gyanítom, hogy miattam bujkált, nehogy megtaláljam. Nem is kerestem... csak néha a szemeimmel, de nem szándékoztam odamenni hozzá.

Viszont ma sem láttam még. Attól tartok, nem vett komolyan. Ezért ma még egyszer meg kell, hogy keressem, csakhogy végre akcióba lendüljön és megkeresse helyettem azt, bárki is ki mert velem cseszekedni.

Hiába vagyok bent már reggel fél nyockor és ülök a fiúkkal becsöngőig a lépcső korlátján a bejáratot bámulva, őt nem találom. Sikerült úgy belógnia, hogy ne vegyem észre. A kis sunyi.

Igen, talán tényleg túl sokat foglalkozom ezzel és Krisnek van igaza; hagynom kéne az egészet. De ez engem most nem érdekel, én csak vissza akarom adni annak, aki ezeket tette. Velem senki nem cseszhet így ki. Senki.

Az ebédszünetet kivételesen nem a tetőn, hanem az ebédlőben töltöm Kris társaságában, aki szívesen jön velem, bár egyre inkább hangsúlyozza, hogy kezdek bekattanni. A bagoly pedig nincs itt. Se Tao, se Chen... Mégis hol a fenébe lehetnek?

– Hallod, Kai... szállj már le a földre, oké? Próbáld te kideríteni, ki a ferde halál volt az! Miért kell ehhez feltétlenül Kyungsoo? – Emiatt szúrós tekintettel fordulok felé, ajkaimat egy vonallá préselem pár pillanatig. Nem akarom ezt hallgatni már megint.

– Mert neki könnyebb. Amíg azt hiszik, hogy csak Kyungsoo-ra gyanakszom, addig egyik jópofa sem vigyáz úgy, mintha én még mindig nyíltan keresném a tettest – morgom végül előre fordulva, de ebben a pillanatban be is csengetnek, mindenki kilódul az ebédlőből. Én csak ülök tovább, dühödten magam elé bámulva.

Kezdek megint ideges lenni. Dühít a gondolat, hogy volt, aki velem mert kibaszni.

– Úristen, Jongin, te már tényleg beteg vagy. Az csak egy pulóver – morogja Kris felállva, miközben még a szemeit is forgatja. Ha most mellettem ülne, tarkón csapnám... hh, majd máskor.

– Az nem csak egy pulóver volt. És nem csak arról van szó, hanem az előtte lévő két incidensről is – morranom le felnézve rá, ujjaimmal dobolni kezdek az asztalon.

Ebben a pillanatban ki is vágódik a lengőajtó, amin nem is akárki lép be, majd jön ide hozzánk.

– Gyertek már, még egy rajzórát nem kéne ellógni, még a végén Mrs. Jung megy a dirihez jelenteni a dolgot – vigyorogja Chanyeol azzal az igazi manófejével, amitől szinte elmosolyodom.

– Menjetek előre, én majd megyek utánatok – mondom a székemen meg sem moccanva, amire elhúzza a száját fél arcát kissé felfújva.

– Hát oké... amúgy, ha érdekel... Bár nem tudom, miért érdekelne, csak hát mostanában nagyon a témában vagy, szóval... – Ahogy beszélni kezd, ismét be nem áll a szája, és már alig tudom követni. – Kyungsoo elmegy a suliból vagy mi. – Amint végül ezt kiböki, Kriséhez hasonlóan az én szemeim is hatalmasra kerekednek, hitetlen tekintettel meredünk fel rá.

– Mi? – kérdezem már lábaimmal is dobolva a földön. Valahogy olyan hihetetlennek hangzik a dolog.

– Jah... Baekhyun hallotta, hogy valami olyasmit mondott Taoéknak, hogy már nézett másik középiskolát, ahol folytathatja a tizenegyediket és nem kell előröl kezdenie a sulit – nyámmogja szájában rágóval, amit most veszek csak észre. Lazán megrántja a vállait, majd Kris vállát basztatva kezdi el kifelé terelni. – Siess, Jongin! – üvölt vissza nekem még utoljára, majd mindketten eltűnnek a lengőajtók mögött.

El akar menni a suliból... Nem. Nem menekül ilyen könnyen. Nem hiszem el.

Én csak ülök egy helyen kibámulva az ablakon, amin visszatükröződik a tükörképem. És hirtelen még valakié, aki mögöttem épp az ebédlő mosdójából a telefonját nyomogatva halad kifelé.

Ahogy felismerem a világos barna hajkoronát, olyan hirtelen állok fel, hogy a székem hátraesik. A bagolyfejű egyből megpördül és azzal a lendülettel el is fehéredik, ahogy meglát. A telefon szinte kiseik a kezéből, amit gyorsan inkább zsebre vág, én pedig pár lépéssel előtte termek, érzelemmentes arccal meredek le rá.

– Nem éri meg bujkálnod, Kyungsoo – morgom halkan, ami szemmel  láthatóan sokkal inkább megrémiszti, mintha kiabálnék.

– Én nem... – hevesen megrázza a fejét alsó ajkát rágcsálva.

Lepillantanom sem kell, így is látom, ahogy a lábai kissé remegni kezdenek, és az ujjait tördeli az ágyéka előtt. Már nem fél tőlem annyira, inkább csak feszült.

– De, te igen - mondom hangosabban és közelebb lépek hozzá, aminek hála egyből hátrál.

– Miért nem ha... hagysz b-békén? Te is tudod, h-hogy nem én voltam! – dadogja remegő hangon, miközben azokkal a hatalmas bociszemeivel mered fel rám.

– Kár magyarázkodásra pazarolni az idődet. Ha nem bizonyítod az igazadat, sajnálattal közlöm, hogy minden egyes nap falra kenlek, ha kell – sziszegem egyre halkabban, amit kőkemény fenyegetésnek vesz, mivel az arca eltorzul és sokkal jobban remegni kezd.

– Ha bántani akarnál, már... már megtetted volna – motyogja ajkait alig mozdítva, miközben ujjait fehérre szorongatja.

– Már bántottalak – jelentem ki merev hangon, látom felcsillanni szemeiben a felismerést. Igen. Pont itt, tizenhárom nappal ezelőtt, amikor mindez kezdődött. Földre vágtam és tovább is mentem volna, ha Tao nem avatkozik közbe. Megütöttem volna, nem látom értelmét letagadni. – Egyet mondok neked, bagoly... – A „becenévre” szemei kissé megrebbennek, majdnem meg is szólal, de végül inkább nem vág a szavamba. – Addig nem lesz nyugtod, amíg ki nem derül, ki is volt valójában – szűröm fogaim közt közelebb hajolva hozzá. – És ha el mersz menni az iskolából, hidd el, megtalállak, és azt nem fogod túlélni – szűröm fogaim közt még utoljára, majd sarkon fordulva ott is hagyom őt.